Viszonylag későn keltünk. Illetve csak én, Zoli a cikkén dolgozott. Reggeli után a memoárjaimat írtam, majd az asztalra csaptunk, hogy csak nem tölthetjük ezzel a napot…. A dűne-sízős társaság nem válaszolt az emilemre, így elindultunk személyesen megkeresni őket. Győzelem, megvannak, tök jó fej a srác, holnap délutánra meg is beszéltük az akciót!!!!!!!!!! ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ!!!!!!!!!!! Nem nagyon lehet letörölni a vigyort a fejemről :-))
Engedve Zoli mániájának (vitorlázás) elindultunk megkeresni a dűne-vitorlázós egységet is (találtunk egy ilyen szórólapot a backpackersben). Némi bóklászás után találtunk is egy erre alkalmas helyet, de sehol senki…
Sivatagi béka
Sebaj, némi bohóckodás azért nem maradhat ki. Én még viszonylag visszafogottan kézifékes-fordulóztam, de mikor Zoli megkaparintotta a kormányt, nem bírt magával, beveretett a mély homokba. És elsüllyedt. Ahogy kell. Röpke egy órás Dakarhoz méltó küzdés volt, mire kivakartuk a brekuszt a homokból. Persze mindezt a déli 40 fokban (reméljük a Dakar Xtreme fokozatra már nem kerítünk sort).
Eddig ért a gödör, amiből kimásztunk...
Délutánra aztán kimentünk a Spitzkoppe szikláihoz. Bár szép képeket láttam róla, nem reméltem túl sokat. Ehhez képest mindketten el voltunk ájulva a helytől. Meseszép hegynyi monolit sziklák, az egyiknek fel lehet mászni a tetejére….
A Spitzkoppe messziről
Az út felfelé
A fényviszonyok szintén baromi jók, egy óra elteltével mindketten túl voltunk a 100. fotón…
Este engedve Zoli „német típusú gasztrotúrista hajlamaink”, elmentünk vacsorázni. Kardhal és cápa steak-et ettünk, mindkettő nagyon fini volt…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése