Hazaút - home sweet home

A backpackersből 10 előtt le kellett lépnem, de a reptérre csak 3-ra kellett kimennem... Nagyon elkolbászolni már nem akartam, nehogy valami gubanc miatt lekéssem a repcsit. Meg amúgy is terveztem egy utolsó cikk feltöltést az utazom.com-ra, triviális volt a választás: Waterfront. Őrzött a parkoló (a kocsi tele volt a csomagjaimmal), mellőle indul az autópálya a reptér irányába, és nem utolsó sorban kiszemeltem egy kávézót, ahol volt wifi.

Be is ültem, elírogattam, válogattam a fotókat, egyre sűrűbben pillogva az órára. Végül eljött a feltöltés ideje, de a wifi nem ismer fel... ajjajj.... próbálkoztam még más elérhető rendszerekkel, de semmi. Mély sóhajjal pakoltam, és indultam.

De szembejött még egy hotspot-os kávézó. Sajnos még egy kör kávé rendeléssel, fizetéssel már nem fért bele, így a kávézóval szemben felpattantam a korlátra, adtam egy esélyt a feltöltésnek. És láss csodát, működött :-) Amint az utolsó entert is leütöttem, kapcsoltam ki a gépet, és futottam a parkolóba.

Az út a reptérig sima ügy. Csak tankolnom kellett. Volna. De sehol egy útba eső benzinkút. Sebaj, a reptéren a második körben már meg is találtam. Már csak az Avis visszaadós részlegét kéne becserkészni. A központ már megvan, de az nem jó. Egy kör... újra a benzinkútnál vagyok. Még egy kör... megvannak a kölcsönző cégek. De ez a kiadó oldal. Újabb kör... lassan újra tankolni kell. Végül -némi segítséggel- a parkoló hátsó csücskében megtalálom a helyet, ahol végső búcsút kell vennem a kis vörös ördögtől. Még eljópofiztunk az átvevővel, hogy tartsák meg a kocsit, ezt fogom kérni, amikor legközelebb erre járok, és már húztam is be a reptérre.

A korábbi évek túlsúly tapasztalatai alapján az a zseniális ötletem támadt, hogy az ajándékok nagy részét, ami a több tonnányi asztali naptárat, és még néhány apróságot jelenti, majd a tranzitban veszem meg. Ugyan kicsivel drágább, mintha a városból hoznám, viszont így nem számít bele a csomagjaim súlyába, és a túlsúly árakat figyelembe véve máris erősen pozitívban leszek :-)

Lennék. Ugyanis a fokvárosi reptér töredék a Johannesburgban megszokottnak, csak néhány pici shop van, és nincs köztük a biztos naptár forrás, a kedvenc könyvesboltom. Végül sikerült valami hasonlót becserkészni, de csak néhány darab van belőle. De Afrikában mindent lehet, bár mindenre idő kell, nem úgy, mint itthon... az eladó csaj el is kezdett telefonálgatni, fél óra múlva ott is volt a kereskedelmi mennyiségű asztali naptár :-)

A repülőút nem hagyott mély nyomot, kicsit ugyan aggódtunk, hogy a hóviharokkal küzdő Frankfurtban mennyire várnak majd bennünket tárt karokkal, de simán leszálltunk. Gyors Amarula beszerzés, és már szállunk is be a buszba.
Rendesen átfagytam, mire mindenkit betereltek. Aztán jött a csodálkozás. Vagy 20 percet buszoztunk, mire a reptér legeldugottabb csücskében megtaláltuk a gépünket. Még nem sikerült letakarítani, vastag hó fedte a törzset, szárnyakat.
Már jó ideje ücsörögtünk a gépen, elagyalva, hogy vajon elindulunk-e egyáltalán, de akkor megjelent a jégmentesítő gép. Csápjaival és ormányával meglehetősen fura szerkezet volt. Először gőzzel-forró vízzel letolta a havat és jeget a gépről, majd valami színezett folyadékkal -gondolom jegesedés gátlóval- alaposan lelocsolta a kritikus részeket. Közben persze minden ablakhoz nyomódott egy kíváncsi orr, végre valami történés van, már bő 30-40 perce unatkoztunk a gépen.
Én a vészkijáratnál ültem, amikor figyelmeztetés nélkül az "arcomba" köpte a zöld szmötyit, kellően gyorsan ugrottam hátra :-)

A felszállásra már nem igazán emlékeztem. Jelképes 24 órája voltam ébren, ideje volt alaposan bekómázni. A szokásos tájékoztatások mellett egyszercsak félálomban hallom, hogy a kapitány két utasnak továbbít szolgálati közleményt: az egyik Ms. Rácz, aki Frankfurtban felejtette egyik poggyászát, valamilyen botokat, majd Budapesten menjen az elveszett poggyászok ablakához, a másik meg Mr. Izé, aki.....
Jól eldünnyögtem magamban, hogy szó sem volt róla, hogy a speckó csomagként feladott botjaimat Frankfurtban be kéne gyűjteni, úgy tudtam, az is simán jön Pestig. De idővel csak fáradtan legyintettem, a napokban úgysem terveztem nagy nordicozást.
Ferihegyen aztán ért a döbbenet, amikor nem sokkal a bőröndöm után a botokat is megláttam a szalagon. A hiányzó botoknál sokkal rosszabbat is álmodhattam volna :-))

Fokváros, Jóreménység fok

Az utolsó másfél (tartalék) napra csak úgy bezuhantam Fokvárosba tervek és elképzelések nélkül. Valahogy majd csak elcsapom az időt a hazaindulásig…. Sajnos felhős, esős időt ígértek. A boltnézegetést gyorsan kipipáltam meguntam, elindultam a Table Mountainhoz egy kicsit lábat lógatni-nézelődni.



Már ráfordultam a felvonóhoz vezető útra, mikor a két hegy közötti nyeregben bevillant valami, mintha a túloldalon sütne a nap…. kanyar vissza, iránya Signal Hill. A Table Mountain tetejéről elképesztőek a naplementék, de most nem járt a felvonó, erről az oldalról pedig a hegy mindent takar. A szomszédos Signal Hill ideális, szinte teljes körpanorámás kilátást nyújt a városra, tengerre, Robben Islandre és a Table Mountainra. Tudják ezt mások is, zsúfolásig tele a parkoló, már az út szélén sem lehetett egyszerűen parkolóhelyet találni.

Nagy hagyománya van itt a naplementés piknikezésnek, pár éve a Table Mountain tetején hűltem el, hogy a shopban borospoharat lehetett kölcsönözni, ha véletlenül otthon felejtetted volna. Hogy nézne már ki, hogy műanyagpohárral koccintunk a hegy tetején…. Itt is sok volt a piknikkosár, olyan ligeti majális hangulat uralkodott. gyerkőcök rohangáltak mindenfelé, röpködtek a szappanbuborékok. A műsör végén egy csapásra kiürült a placc, a hegyről levezető úton elnyúlt fénykígyó húzódott a város irányába.

A reggel a vártnak megfelelően kezdődött. Sűrű felhős, szürke nyúlós volt minden. Esős képeim még úgysincsenek a Fok-félszigetről….

A félsziget csücskébe több úton is el lehet jutni, a preferenciáktól függően, nézelődni akarunk, vagy minél hamarabb odaérni…. Mehetünk az Atlanti óceán partján, az Indiai óceán partján, vagy a kettő között cikázva (már ha elfogadjuk, hogy itt találkozik a két óceán és nem a Cape Aguilas-nál… de természetesen minden környékbeli azonnal rávágja, hogy ez az a bizonyos hely). A leglátványosabb út (szerintem) az Atlanti part menti. A Haut Bay-en és a Chapman’s Peak-en át vezető út sűrű megállókkal felszerelt, de még így is gyakran találkozni a szerpentin lehető legrosszabb helyén fotózni megálló turistákkal… Bár a távolság nem nagy, hosszú-hosszú menetidővel kell számolni.

A Jóreménység fokhoz menet –mint már annyiszor- egy páviáncsapat tartóztatta fel az autósokat. A mama kurkászni tanította egy kamasz kölykét, a másik hasonló korú már áteshetett ezen a kiképzésen, ő az út szélén ülve szorgalmasan gyakorolt. A két kisebb kölyök viszont fergeteges műsört adott elő. A legkisebb kezdte. Először csak egy nagyobb fűcsomón próbált meg átjutni, de lépten-nyomon megfeneklett a közepe táján és hol csak hanyatt esett, hol lebukfencezett, hol oldalvást legurult, de nem adta fel. Aztán megpróbált lebirkózni egy másik fűcsomót, persze ezzel sem ment sokra. Következett a bratyó, elküzdöttek egy darabig, olyan rendes testvéri bunyó alakult ki közöttük.

A Jóreménység foknál nagy hangzavar fogadott. Az idegenvezető próbálta lecsendesíteni a japán csoportját, akik visítozva ugráltak a közel merészkedő, kajáért kuncsorgó dessiek elől.

A Foknál (a másik csücsök, kb. 1-2 km-re a Jóreménység foktól) két világítótorony is van. A régi a szikla tetején, az új, most is működő sokkal alacsonyabban. A világítótorony ellenére sok volt a hajóbaleset a környéken. A szikla tetején lévő tornyot sokszor nem lehetett észlelni a sűrű köd miatt, így amikor a Lusitania is zátonyra futott a ködben, gyorsan építettek egy biztonságosabbat.

Visszafelé érdemes a másik utat választani és megállni Simmonstown-ban. Többezres pingv inkolónia lakik a parton, ha nem mis pávián szinten, de ők is tudják produkálni magukat.

Mire visszaértem Fokvárosba, felhőtlen ég fogadott. Estére visszaszaladtam Champs Bay-be. Pár éve felfedeztünk egy rövid utat a szokásos szállás és a Table Mountain háta mögötti fehérhomokos kis öböl között, így tényleg néhány perc alatt értem oda. A strandot a Copacabana utáni legszebb városi tengerpartnak választották. Tökéletes egy utolsó estés, pepper&steak pite társaságában eltöltött naplementéhez.

Cederberg - az új szerelem

Minden afrikai útra próbálok valami új dolgot kitalálni. Ha csak annyi is, hogy kint alszok egy nemzeti parkban, ahol eddig csak nappal voltam, de valami újnak lennie kell. Az idei utazás valahogy nagyon az utolsó pillanatban alakult ki, egyedül is érkezetem, ami erősen korlátozza a lehetőségeket. Az indulás előtti napokban kerestem a túra lehetőségeket elsősorban Port Elizabeth környékén, de valamilyen véletlen folytán a Fokvároshoz közel eső Cederberg Conservacy jött velem szembe. Azonnal eldőlt, hogy ezt nem hagyhatom ki. Hatalmas vörös sziklák, szikrázó kék ég, sárguló fű, tipikus Afrika. Legalábbis nekem.

A szerelem első látásra megvolt, de a következő lépések kicsit küzdelmesre sikerültek. Oudtshoorntől idáig közel 500 km-t jöttem, ami annyira nem vészes, de az utolsó 50 km földút, egy része meglehetősen ramaty (azok a jó kis namíb földutak, ahol 100 km/h a sebességkorlát…), rendesen kipurcantam a végére. Már kezdtem azon gondolkodni, kinek a remek ötlete volt idejönni, de akkor megérkeztem az Oázisba. Valami hihetetlenül nyugis a hely, rajtam kívül két hollandvendég volt csak. Este elnézegettük, hogyan nőnek egyre hosszabbra a hegyek árnyékai, kicsit körbesétáltam a környéken, és gyorsan eldőltem.

A reggel ismét nem indult simán. A nemzeti parkokban eddigi mindig nagyon elkényeztettek információ terén. Mindenféle nyomtatott térképeket, egyéb brossúrákat szoktak osztogatni már a bejáratnál, még kis táblázatokat is adnak, amiken az észlelt állatokat lehet strigulázni (többnyire kis rajzok is segítenek az azonosításban). Na itt nem ez a helyzet, jó, mondjuk nem is nemzeti parkról van szó. Induláskor a háziakat nem sikerült becserkészni, így a fali térképről leolvastam, hogy a Wolfberghez gyakorlatilag a háztól mindig egyenesen kell menni. Aha, gyakorlatban az egyenesen vezető út a 4×4-nek ajánlott. Sebaj, mentem. Egyre kevésbé tetszett az út is, meg nem is tűnt nagyon logikusnak, hogy a park fő attrakciójához csak terepjáróval lehessen eljutni… Szóval vissza a kályhához, nézzük meg a másik utat. Széles, jól járható…. A B terv kezdett formálódni, legfeljebb nem túrázok ma, helyette elmegyek a park északi végébe, Clanwilliambe tankolni (erősen takarékos üzemmódra kényszerültem), megnézek egy roiboos farmot, és majd holnap… de láss csodát, rögtön előtűnt egy információs tábla. Juhééé, megvan az iroda, ahol majd beszerezhetem az engedélyeket, a kezembe nyomják a térképet, mindent megmondanak és mehetek a hegyre.

De nem, ez nem az az iroda. Mint kiderült, az egész környék magánterület, aminek csak valami nagyon kis részén lehet gazdálkodni. A maradék köves-sziklás-hegyes részből is próbálják kihozni a lehető legtöbbet. Túraútvonalakat jelöltek ki, amiknek a használata engedélyhez kötött.

A kiszemelt célponthoz tovább kell mennem egy másik farmra. Azért egy kávéra itt is jó vagyok, közben pedig kiderült, hogy a menet közben látott barlanghoz itt kaphatok engedélyt. Hazafelé jól jön, most első a Wolfberg. Míg a kávéra vártam, elbeszélgettem egy arra őgyelgő emberkével. Mint kiderült, nagyon jól ismeri a környéket, ellátott mindenféle hasznos tanáccsal: már elég késő elindulni a kiszemelt célhoz, de ha belehúzok, még összejöhet, igen, a három liter víz elég, dacára a harminc fok feletti hőmérsékletnek, a nordic botok jól jöhetnek a visszaúton, a hegyre feljutni (5-600 m szintkülönbség) macerás a melegben, fent ugyan nagy a távolság, de a kisebb hullámvasúttól eltekintve sík a terep, a kettő között pedig van egy kis mászás…. na ezek voltak eddig a leggyakorlatiasabb ismereteim a tervezett kirándulásról.

Átrobogtam a másik farmra, ők viszonylag jól jártak, egész komoly borgazdaságot üzemeltetnek, és nekik jutott a Wolfberg hegy a hatalmas repedésekkel és szikla-híddal, ami kiváló egész napos túralehetőség.

A hírek szerint özönlenek is népek (szerencsére most hétköznap van, így ötödikként álltam be a parkolóba). Az engedélykiállító leányzó is megjegyezte, hogy talán már nem kéne elindulnom, és tényleg egyedül megyek… de egyikre sem mondta egyértelműen, hogy ezt már végképp nem ajánlja. Én meg úgy gondoltam, hogy legrosszabb esetben valahol út közben visszafordulok… De mennem kellett.

A repedésekhez egy óra alatt feljutottam, gondoltam azon pár perc alatt átsétálok, és jöhet a sík szakasz, az már csak nem fog gondot okozni. Ezekkel a repedések eddig csak mászók kapcsán találkoztam, ebben nem voltam érintett, így nagyon nem mélyültem el benne. A közelükbe érve hangyányira zsugorodtam. Hatalmas kőóriások, közöttük keskenyebb-szélesebb hasadékokkal, ahonnan még nagyobbnak látszanak.

Egy szembejövő család felvilágosított, itt aztán nem annyiról van szó, hogy átsétálunk két megrepedt szikla között… Ez elég kemény menet, a feleség nem is tudta volna apjuk segítsége nélkül megoldani. Jöttek az újabb gyakorlati tanácsok: nem biztos, hogy egyedül végig tudok menni az ajánlott úton, néhol elég magasra kell felkapaszkodni-húzódzkodni, amit nem feltétlenül érek el, egy helyen meg se próbáljak átmászni a sziklán, viszont alatta hanyatt fekve simán át tudok jutni, a hátizsák és a botok bizony útban lesznek, de csak simán dobjam fel a szikla tetejére és másszak utána. Vagy menjek a sétálós úton, de a másik annyival szebb és izgalmasabb, hogy csak meg kéne próbálnom… Ez persze felhívás volt keringőre.

Az első trükkös részen még átsegítettek: én simán kívülről próbáltam volna meg felmászni egy sziklára, kiderült, hogy be kell bújni egy nagy kő alá, néhány közepes méretű sziklára felküzdeni magam a koromsötétben és egy laza jobb kanyarral ki is jutok a peremre. Ott aztán megkerülni A hatalmas eldőlt sziklát, és bemenni a baloldali hasadékba. Eddig sima liba. A bal oldali hasadékban azonban irdatlan nagy, már-már szakadékszerű köveken kéne átmászni. Térkép elő, áááá, az az út egyrészt visszavezet a kiindulási ponthoz, másrészt járhatatlan, tényleg szakadék (a visszaúton hűltem el igazán, mennyire az)…. Egy hasadékkal jobbra kell menni. Sokkal jobb. Egy darabig. Aztán kezdődtek itt is a kalandok. A botokat végképp elzsákoltam és kúsztam-másztam egy órán át. Simán megvolt a hely, amit nem érhetek el. Nem is értem. Egy darabig nézegettem, de innen egyszerűen nem fordulhattam vissza. Próbáltam a hátizsákot botokkal feldobni a szikla tetejére. Nagyon nem is sikerült, meg aztán végiggondoltam, hogy OK, a hátizsák fent van, de mi van, ha nekem nem sikerül feljutni? Az életben nem vadászom le, utánam pedig már nagy valószínűséggel senki nem indul el felfelé. Vajon Bruce Willis hogy csinálná? Végül hasamra vettem a hátizsákot, szerencsére a repedés itt elég szűk, de nem túlságosan. Hátam az egyik falnak támasztottam, szépen fellépegettem a másikon. 2 m tájékán megszabadultam a hátizsáktól, hacsak le nem esek, innen már vissza tudom szerezni. Jött a következő feladat, valahogy átküzdeni magam a falak közé szorult kavics tetejére. Fogás nincs rajta, a falon is egyre kevésbé…. valahogy csak átjutottam a kőre. Na, kb. ez a pont miatt nem ajánlották, hogy egyedül nekivágjak. Még egy „kiemelt” rész volt, de ezt a nyomok alapján könnyen beazonosítottam. A feleség annyit mondott, a fiúk viszonylag könnyen átmásztak a sziklán, de én meg se próbáljam, simán a kő alatt húzzam át magam. Befelé egyszerű is volt a történet, de a kijutást kicsit megnehezítette a túl közelre tolt másik szikla. Meg hogy vissza kellett még kotorni a motyómért. Innen kezdve sétagalopp a tetőig eljutni.

Ott újabb meglepetés ért. A víz és a szél hihetetlen formára alakította a köveket, volt itt T-rex, Vénusz kagylója, háromfejű sárkány…. és egy kígyó. Figyelmeztettek, hogy óvatosan közlekedjek. Állítólag a puffogó vipera kivételével mindegyik elmenekül, ha jövök, az viszont nem fog mozdulni. De könnyű felismerni, rövid és duci. Ez valami más volt, vékony, hosszú és előbb eltűnt, minthogy előkaphattam volna a fényképezőgépet.

A tetőre érkezőstől egy órán belül ráfordultam a kőívhez vezető célegyenesre, és annak a végén jól ott is maradtam. Egyszerűen nem találtam az utat. Az utolsó, jelölésként szolgáló kőkupac ott volt mellettem, a következő 20 m-rel és két emeletnyivel odébb. Közben semmi utalás, hogy is juthatnék le.

Már csak 5-10 percnyire voltam a céltól, de elakadtam. Egy darabig keresgéltem a lehetőséget, de nagyon nem erőltettem. A következő útra is kell valami újdonság, az már réges-régen biztossá vált, hogy ide is vissza kell jönnöm.

A régi vágyálom: Swartbergpass bicózás

Oudtshoorn annak idején valahogy úgy került bele az útitervünkbe, hogy barátaink szerint a Knysna (a Garden route nyugati vége) és Fokváros közötti 400 km csak egy autópálya, gyorsan le kell tudni. Na ehhez a „felesleges” 400 km-hez nem fűlött a fogunk, megnéztük milyen alternatív útvonalak jöhetnek szóba, és rátaláltunk Oudtshoornre, a Karoo fővárosára.

Valamikor a 19. század végén virágzó város volt, a struccbárók uralták a terepet. Akkoriban nem nagyon volt divatos női ruha strucctoll nélkül, a revük virágkorukat élték…. nagy volt a kereslet. Az utóbbi időben újra terjedőben van a strucctenyésztés. A tollat most szinte kizárólag ajándéktárgyak és tollseprők készítésére használják, a strucc bőre azonban az egyik legdrágább bőrfajta, a strucchús fogyasztása is divatba jött (megfelelően elkészítve nagggyon finom, és teljesen koleszterinmentes).

A Swartberg hágót szintén véletlenül fedeztük fel. Barátaink ajánlották, hogy látogassunk el a közeli Prins Albertbe, ami egy ékszerdoboz falucska a közelben. A kötelező programok közé tartozó barlanghoz menet megláttuk a Prins Albert balra táblát, vettük a kanyart és mentünk…. Egyik ámulatból estünk a másikba, teljesen beleszerettünk az útba. Prins Albert egy kihalt, üres falu volt, azóta sem látogattam vissza, de a hágóra minden lehetséges alkalommal elmegyek. Az útitársak típustól függően hol holt fehéren kapaszkodnak az ajtóba, hol folyamatosan az „álljunk már meg és nézzünk körül” felkiáltásokkal zaklatnak vezetés közben.

A szokásos backpackersben néhány éve bevezetett szolgáltatás, hogy felvisznek a hágó tetejére mikrobusszal, ott a kezembe nyomnak egy biciklit és szeretettel várnak otthon, időkorlát nincs. Eddig nem sikerült összehozni ezt a túrát, de most….

A reggeli tejeskávé után biciklipróba, szervizcsomag átvétel, ellenőrzés, hogy a legfontosabbak (víz és naptej) nálam legyenek, és pattanás mikrobuszba. Bő háromnegyed óra alatt fent is vagyunk a hágó tetején. 1500 m-en kiszállva kicsit bántam, hogy az utolsó pillanatban kiraktam a pulcsit a hátizsákból. Oudtshoornben tapasztalataim szerint mindig süt a nap, és a hőmérséklet sosem megy 30 fok alá. De a hágó azért mégsem a város, vacogtunk mi már itt. Sebaj, annyira most nem volt vészes a helyzet, azt a néhány percet ki lehet bírni, amíg szélvédett, napsütötte, és kicsit alacsonyabban fekvő helyre érek.

A rajtam kívül benevező két srác elhúzott Prins Albert felé. Bátrak, nekik visszafelé felfelé is meg kell mászni a hágót, és még elméletben a barlanglátogatást is betervezték. A sofőr mondta, hogy rakjam be nyugodtan a hátizsákom a kocsiba, ő majd mögöttem ereszkedik le a hegyről. Óóóó, azt már nem, végre nem csak a két-három kocsival megoldható helyen állhatok meg, menjen csak nyugodtan, én majd a magam tempójában szépen hazaaraszolok. Egy darabig jött mögöttem, de hamar megunta, egyeztettük, hogy minden rendben, és elhúzott.

Kb. 50 m-rel azután, hogy az utolsó kanyarban eltűnt a mikrobusz, kilapult az első kerekem. Khmmm… nem vagyok egy nagy gumiszerelő, körbejártam párszor, két kisebb tüskés izét kiszedtem a kerékből, nézegettem tovább… aztán megszavaztam, hogy azok a pici tüskék nem szúrhatták keresztül a külső gumit. Adtam egy esélyt a keréknek (és magamnak), felpumpáltam. Elindultam, sűrűn nézegettem, volt, hogy kicsit puhának ítéltem, fújtam még bele, és szerencsére ez kitartott hazáig.

11 körül értem ki a főútra. Időm is volt, nem is nagyon akartam a déli napsütésben letekerni a maradék 25 km-t, elmentem barlangászni. A túra egyetlen „komoly” emelkedője vezet a barlang bejáratához. Gyakorlatilag hazáig lejtős úton mehetek (egy két rövid és lankás emelkedőtől eltekintve), ezen viszont vádlipróbáló volt még feltolni is a bringát.

A barlangban a normál túra mellett lehetőség van az „adventure” túrára is. Itt a három-négy nagyobb terem mellett elvisznek a barlang hátsó részébe egy kicsit kúszni mászni. A cseppkőbarlang nem a nálunk megszokott, ez meleg (a rövidnaci és ujjatlan póló ideális viselet), és viszonylag száraz, nem kell nagy dagonyára számítani még a hason csúszós részeknél sem.

Az első „izgalom” a lumbágó járat, a legalacsonyabb szakaszon mindössze 75 cm magas, és viszonylag hosszan kell „lumbágó tartásban” közlekedni. A következő kihívás a szerelem alagútja, ahol öleléseket és „szorongatásokat” kapunk a barlang falától, a legkeskenyebb részen 13 cm a szélessége, csak oldalazva lehet átjutni.

Aztán jön a koporsó (beszakadt padlózaton átbújni), és az ördög kéménye. Itt egy nagyobb repedésbe kell kezeket előrenyújtva bebújni, jobb térd felhúz, simára csiszolt falon megtámaszt, majd a bal térdet is felhúzva kéne eggyel feljebb lépni, és a szintén simára csiszolódott kövön fogást találva felhúzni magunkat. (Ezen a barlangszakaszon nyugodtan lehet taperolni a köveket, sőt… csak így lehet teljesíteni a feladatokat.) Ezt követően már csak egy különleges rész van, a levélszekrény. Alapterületét nézve viszonylag tágas, de csak 25 cm magas, jó kis kúszógyakorlat. Innen vissza már az ismert úton mentünk, koporsó, szerelem alagút, lumbágó és már kint is voltunk a tágas térben.

Mivel nagy volt a csapat, jól elhúzódott a barlangozás, nem maradtam kávézni az út közben megismert angol párossal, még vissza kellett tekernem Oudtshoornbe. Az utat kétoldalt struccfarmok szegélyezték, némelyik nyitott, farmlátogatásokat szerveznek struccogolással, mindeféle egyéb bemutatókkal (és természetesen a kijáratnál ajándékbolttal).

Menet közben megálltam egy most nyitott boltnál vizet venni, a tulaj annyira elcsodálkozott, hogy egyedül bringás csajjal találkozik, aki a hágóról jött, hogy azt sem tudta, hogy ugráljon körbe. Nagy nehezen lebeszéltem az ugrálásról, elcsacsogtunk egy kicsit, míg megettem a jutalom jégkrémemet, és ezerrel tekertem haza (persze csak elméletben, mert menet közben úgy megerősödött a szél, hogy a lejtőn is masszívan tekerni kellett), hogy időben visszaérjek az esti strucc steak jelentkezésre.