Lefekszem a hóba melléd
Nyakamba összeér a víz
Szilvamag kékül, a MÁTRA vár.....
Az már megint úúúúúúúgy voooooolt, hogy összeakadtam egy mátrai túraleírással. Rögtön megtetszett, téli túra, jókora kihívással: a 30 km-hez majd 1750 m szint társul. Nyammi, ez kell nekem. Margóék is gyorsan belelkesedtek, kisebb szervezési zökkenőkkel Remit is becserkésztük, együtt volt a csapat.
A tervek szerint péntek este Egerszalókon csülök és ázás, másnap túra és hazautazás. A túra nem az eredetileg talált útvonalon lenne, Jocó a környékbeli geoládák feltérképezése után kidolgoz néhány verziót (a szempontok közé Endre hatására beugrott a Tarjánka szurdok), amiből éppen aktuális kedvünk és a körülmények ismeretében választunk majd. Jelige: mindegy, csak kihívás legyen benne.
Egerszalókon gyorsan kipakoltunk a szállásunkon, és mentünk is az ősszel felfedezett csülkös helyre vacsorázni. Szerencsére most nem volt gond az étvágyammal, csúszott a csülök is, gesztenyepüré is :-)
Az ázás sem esett rosszul, bár sejtettük, hogy másnap este egészen más érzésekkel csobbannánk a meleg vízbe... de most úgy adódott, hogy a túra után rögtön indulni kell haza.
A reggeli cihelődést egész jó idő alatt sikerült teljesíteni. Tejeskávé, szendvicsgyártás, közben váltott fürdőszoba látogatás.... 8 után nem sokkal útra készek voltunk.
Útvonalként a lehetőségek közül a Domoszló - Tarjánka szurdok - Kis-Szárhegy - Tarjánka szurdok - Száregy - Kékes - Markaz - Domoszló útvonalat választottam. Ha már nem lesz meg egyben a Kékes és a Galyatető, legalább az egyiket pipáljuk ki :-)
A kocsit Domoszló határában tettük le, innen másfél kilométerre indul a felvezető kör a Tarjánka szurdokhoz.
A Tarjánka (más néven Kopasz Janka, időrendben is stimmel :-) ) Magyarország talán legvadregényesebb szurdokaként van számon tartva. Most csak az alsó részt sikerült bejárnunk, sűrű ámulatba esések közepette. Sok-sok méter magas befagyott vízesések között szökelltünk (haha) kőről-kőre a patakmederben, ugráltunk egyik partról a másikra, veszettül koncentrálva a feladatra, ugyanakkor hatalmas vigyorokkal a fejünkön. Volt, hogy az alattam beszakadó jég jelentette az izgalmat (szerencsére a kamásli - új bakancs kombináció kiváló megoldásnak menősült), volt, hogy "csak" a kanyaron túli látvány miatt iparkodtunk.... legalábbis imitáltuk az iparkodást. Mindezt persze sűrű fotózások közepette. Nem is csoda, hogy nem igazán sikerült teljesíteni az 1 km/óra átlagsebességet :-) Közben ki-kisütött a nap, és bár a fiúk tartották magukat, mi Margóval pólóra vetkőzve űztük az ipart.
Egyszercsak nem volt tovább. Előttünk hosszan nem volt part, függőleges sziklafalak szegélyezték a patakot, csak némi jeget találtunk a felszínen, kövek sehol....
Sebaj néhány méter vissza, fel a hegyoldalba. Aha, ahogy azt Móricka elképzeli. A talaj átázva, szinte sehol egy biztosnak tekinthető pont a majdnem függőleges partoldalon.
Egy-egy gyökeret, sziklát kihasználva csak feljutottunk, de a neheze ezután jött: az eddigi kapaszkodók is eltűntek. Jocó átküzdötte magát magát a kritikus szakaszon, kötél elő, és áthúzta a társaság maradékát. A dombtetőn egy erőt adó kinder csoki után folytattuk az utat, kisebb-nagyobb sárban, nagyjából párhuzamosan a patakmederrel. Mígnem egy másik patak állta utunkat. Ha nem is volt annyira szurdokos, de ez is jókora hasadékot vájt a hegyoldalba. Ki-ki a maga vérmérsékletének megfelelő helyet keresett az átkelésre. A nehézséget nem a patak maga jelentette, sokkal inkább a meredek oldala.
A leereszkedéssel nem volt gond, a túloldali felmászással sem, legalábbis eleinte. Aztán egyre inkább kezdtem csúszni, az egyetlen kapaszkodót néhány elsárgult fűszál jelentette... Lábaim egyre inkább kipörögtek, a bot mit sem használt.... először térden, aztán seggen csúsztam, megállíthatatlanul. Már láttam magam előtt, ahogy a vagy 10 m-rel alattam lévő jeges vízben landolok. De valamilyen csoda folytán elkezdtem lassulni, végül sikerült a csobbanás előtt megállnom.
A visszajutáshoz ismét Jocó jelentette a megoldást, a necces helyeken lebökte a botját, hogy azt lépcsőként használva tudjak felmászni.
Egy rövid szakaszra visszamentünk a szurdokba, de az erdészház romjánál elindultunk felfelé, megkeresni az első ládát a Kis-Szárhegyen. Eleinte még valami útfélén közlekedtünk, de gyorsan bevetettük magunkat a bozótba, és a legrövidebb úton (mondhatni gradiens irányban) haladtunk felfelé.
A láda közelében aztán összevártuk az emelkedő-zilálta csapatot, és megkerestük a ládát. A leírás szerint multi láda, több állomással, de vártnál kicsit többet találtunk. A vicces kedvű rejtő a láda közelében néhány gyanús helyre ál-dobozkákat rejtett, langyos, meleg, forró.... rávezetéssel :-) Aztán persze gyorsan meglett az igazi is.
Aztán az órát és a térképet egyeztetve életbe lépett a B terv: ha még a Kékest is meg akarjuk mászni (nanáhogy), akkor nem igazán van időnk visszamenni a szurdokba. Amúgy is a necces része van még vissza, ha a könnyű részen is volt járhatatlan szakasz, koránt sem biztos, hogy a felső részen végig tudunk menni.... Így a Kis-Szárhegyről a láda második állomásán keresztül mentünk tovább a Szárhegyre (újabb láda).
Itt valami kisebb baki folytán Margó és Remi túlfutott a célon. Míg mi a ládát dokumentáltuk, lesétáltak a hegyről, aminek örömére egy extra buckát kellett megmászniuk.
A Kékesre menet kicsit változott a rendszer. Erősen ködbe borultunk, kicsit sietősebbre is fogtuk (érzésre mindenképpen :-)). Azt gyanítottuk, hogy sötétben fejezzük be a túrát (ha minden kívánságom így teljesülne.... az ideúton egy éjszakai Börzsönyre próbáltam rávenni a csapatot...), de nem akartuk nagyon cifrázni az ügyet.
Azért egy virtuális és egy tényleges ládát becserkésztünk, mielőtt Kékestetőn -a bazárosok kis segítségével- bezuhantunk a hüttébe. Volt negyed óránk villanyoltás előtt (ez szó szerint értendő), így a hirtelen letolt forralt bor (-tea combo) megtette hatását, vihogva indultunk lefelé a hegyről. A menet közben eleredő hó-havas eső-eső nem igazán könnyítette meg a lejutást.
Egy darabig bandukoltunk lefelé, meg-meg állva, újfent ládázva (kivételesen eredménytelenül: tudjuk be a slendrián leírásnak, fokozódó sötétségnek és hidegnek), majd jött az új info: GPS irányításra váltunk, megválunk az ismert ösvénytől és csak úgy leesünk a hegyről.
Az alternatíva a jelzett úton jelképes kerülő, úgy 20 km. 6 óra környékén, több mint 1300 m szinttel a lábunkban könnyedén bólintottunk az esésre. Volt is, bár én megúsztam (na ja, én pipáltam ki elsőként a dagonyát), de a csúszós hegyoldal azért szedte "áldozatait". És még nem voltunk a végén. Ahogy ereszkedtünk egyre alacsonyabbra, egyre mélyebb lett a sár. A vége felé, az utolsó 6-8 km-en olyan rendesen bokáig érős cuppogós sárral kellett megküzdeni. A bakancson cipelt extra kilók mellett a túrabotról is kilós göböket kellett letornázni időnként.
De eljött a mi időnk, minden sárnak vége szakad egyszer, mi is beértünk Markazra. Remi be is dobta a köztudatba a "Jager a kocsmában" lehetőségét. Sokat nem cicóztunk, hagytunk magunkat rábeszélni. Ott aztán szembesültünk a pletykával, miszerint nem 3 km-re parkolunk, vagy 6 km séta vár ránk... vagy várunk este 10 -ig a buszra, az házhoz visz... háááát, maradt a gyaloglás. Sokat javítottunk a sebesség átlagunkon, a műszer szerint hosszasan produkáltuk a 8 km/h-t, ami az előzmények ismeretében nem rossz :-)))
Visszafogott tisztálkodási kísérletek után kocsiba pattantunk, a Pestig elkortyolt Dorombor (titokzatos, tüzes, dacos, s a szájban dorombol - intenzíven, de kedvesen, hosszan és élvezetesen... kell ennél több???) mellett szövögettük újabb és újabb terveinket.
Jó kis nap volt, a viharos időkben végre igazi tánc az esőben :-)))
