Gauchok az út mentén
Éppen rendőri ellenőrzés volt ott, fel sem tűnt, hogy egy kereszteződésben vagyunk. A következő hasonló ellenőrzésnél néztem, hogy már Tres Cruzes-nél (3.693 m) járunk, ami azt jelentette, hogy igencsak túlmentünk a leágazáson. De legalább gyönyörű hegyeket láttunk út közben,
Az "Empanada hegyek"
és ezek is azok
lett egy újabb lámás táblám,
és közvetlenül mellette egy zsigereivel kifordított szamár tetem is volt (ez annyira büdös volt, hogy inkább nem álltam mellé fotózgatni).
Visszafelé nem hibáztuk el az Iruya felé vezető utat. Viszont nem is mehettünk rá. A rendőrök még ott voltak, és közölték, hogy személyautók számára le van zárva az út. Kezdett megvilágosodni, hogy nem csak a jutalék miatt ajánlhatták nagyon a buszos túrákat Iruyába (na nem a szokásos helyi járatokat, ezekben benne van a gyümölcs és a koka is).
Fájó szívvel, de lemondtunk a programról. Térkép elő, nézzük, milyen izgalmas dolog van a környéken. Humahuacaból ugyanabba az irányba indulva lehet megnézni a 11 színű hegyet és a pre-inka barlangrajzokat. Jó ez nekünk, kezdünk a barlanggal.
Coctaca falutól 12 km-re található, egy darabig lehet autóval menni, aztán gyalogolni kell (veztővel - na persze). Kiváló, úgyis szerettünk volna kirándulni. A „faluban” (kb. 5 ház) kérdeztük, merre van a barlang, de a ház mögötti kertbe mutogattak... gondoltuk, hogy ha a falu előtti kereszteződésben a hegyek irányba indulunk, nagyot nem tévedhetünk.
Az "út" Coctaca-ba
Mentünk is vagy egy kilométert, amikor az út elég mocsarassá vált. Meg is állapodtunk, hogy nem kéne tovább menni, de mivel nem volt nagyon megfordulási lehetőség, András tovább hajtott. Még vagy 20 m-t. Ott elsüllyedtünk. A jobb oldal nem volt vészes, ott még kilátszott a kerék közepe, de a bal oldalon vagy 3/4 részég víz (mocsár) alatt volt.
Láttunk már ilyet, nagy baj nincs, megoldjuk a feladatot. Csakhogy már a kocsi alja is felült, és hiába vakarta András a kerék mögül a sarat, bőven volt utánpótlás. Perse nem olyan mezei sárral volt dolgunk, olyan masszív, trágyával dúsított esettel álltunk szemben. Én egy darabog hordtam neki a kerék alá való köveket, de kezdett elég reménytelennek látszani az ügy, elmentem a közeli házakban autót keresni, amivel kirángathatnak minket a sárból. Persze sehol senki.
Mire visszaértem, András is feladni látszott a küzdelmet.
Azért a felhők még szépek voltak :-)
Kissé megviselten...
Lementünk a faluba, reméltük, hogy csak lesz ott egy autó... és volt is, Egy nagy böszme piros szedán. A gazdáját is gyorsan megtaláltuk a gyermekét az ajtóban pisiltető apuka személyében. Ékes spanyolsággal megértettem vele a helyzetet, mire közölte, hogy sajnos nem tud segíteni, mert itt a gyerek. De van másik autó a faluban, arra.... mentünk néhány kört, de csak nem találtunk senki mást. Visszamentünk hozzá, hogy alig egy kilométerre vagyunk innen, vigyük a gyerkőcöt is... aaaazt sajnos nem lehet.
Elindultunk egy kis „utcán”, és találtunk egy ezer éves Ford gyertyáit pucolgató bácsit. Neki is elmagyaráztunk mindent, mondta, hogy szívesen segít. És elindult a hegy felé. Mondtuk neki, hogy muchas gracias, de hozza az autót is... anélkül semmire sem megyünk. Mondta, hogy nem úgy van az, előbb megnézzük. Kérdezte fáradtak vagyunk-e, és már húzta is elő a koka leveles batyuját a zsebéből. Köszöntük, de annyira még nem volt rossza helyzet.
Az autónál aztán nagy fejcsóválásba kezdett, hogy mi a francot kerestünk mi ott, és ehhez sajnos tényleg kell egy másik autó segítsége. Majd ha lemegy a házába, hív nekünk egy kamiont. Mi meg várjunk az autónál, 30-40 perc múlva itt a segítség.
Vártunk másfél órát, de sehol semmi. Így aztán útra keltünk és elindultunk gyalog Humahuaca felé. Annál is inkább, mert sűrű sötét fellegek közeledtek, és a völgy körüli hegyekben sűrűn villámlott. Azt ugyan nem tudtuk, milyen távol vagyunk, olyan 20 km-en belülinek saccoltuk. Elindultunk, és olyan jó 3-4 km után utolért minket egy teherautó. A nagy integetésre meg is állt, de nem nagyon akaródzott nekik elvinni minket. András addig erősködött, hogy jó nekünk hátul is, míg ráálltak a dologra.
Humahuacaban aztán jött a következő feladat, az utcán levadászott pickupos emberkék közül rávenni valakit, hogy jöjjön ki a 10+1 km-re lévő helyre és szabadítsa ki Kleot fogságából. Kb. egy emberke hajlott a segítségre, de neki meg nem volt vontatókötele (nekünk sem, de legalább megtudtuk, hogy kábelnek hívják :-) ).
Innen kezdve viszont mindenkiről nagy ívben pattantunk le. Végül kikötöttünk a helyi rendőrőrs előtti járőrautónál. A fickó hajlott volna rá, de beküldött minket egyeztetni a főnökével. Na ő már nem volt ilyen lelkes, elküldött a benzinkúthoz, és a mellette lévő „autóklubhoz”. Onnan is lepattantunk, mondván, hogy csak klubtagokkal foglalkoznak. De ha egy blokkot előre, egyet jobbra, és egy negyedet visszafelé megyünk, találunk egy autószerelő műhelyt, ahol kaphatunk segítséget. Veszteni valónk nem volt, mentünk. És láss csodát, ha nem is a legkönnyebben, de a fickót rá tudtuk venni, hogy segítsen.
Kicsit gyanús volt, hogy két drót összeérintésével indította a kocsiját, de betudtuk a „legmodernebb indításgátlónak”. Helyenként erősen csóválta fejét út közben (most sokkal rosszabbnak tűnt az út, mint a kisautóval), de csak feljutottunk Kleóhoz. Itt újabb fejcsóválás kezdődött, kérdezte, hogy mi a bánatot kerestünk mi ezen a helyen? Mondtuk, hogy a kultúra mindenek előtt, a barlangrajzokat próbáltuk megtalálni....
Felszerelte a vontatós láncokat, kábeleket, és megpróbálkozott a lehetetlennel. Hátsó kerekei rendesen kipörögtek a böszme nagy Fordnak (a szakértő hozzászólása alapján helyesbítek, Chevi V8 diesel), de a kisautót csak pár centire sikerült kijjebb rángatni. Én itt „ijedtem” meg először, hogy nehogy lecsatoljon és hazamenjen, de rendes volt a pasi, elkezdett köveket pakolni a platóra. Beszálltam én is, végül magamat is, mint tisztes méretű kavicsot feltoltam melléjük. Ha nem is egyszerűen, de most már kirángattuk Kleót a sárból.
Hazafelé már volt erőnk fotózni is :-)
