A téli Tanúhegyek túrára egy éve vágytam. Pontosabban mióta Margóékkal kezdtünk túrázni. Sokat meséltek róla, már akkor is nagyon tetszett. De mikor tavaly a 35 fokban medencét csempéztem Verával, míg a fiúk a térdig érő hóban mászták a hegyeket, biztossá vált, hogy egyszer ott leszek.Sajnos a csapatból csak én maradtam talpon, kinek programváltozás jött közbe, kinek sérülés.... Ez ugyan kicsit megingatott, de mikor rátaláltam az 1000 Ft-os tornatermi szállásra, visszatért a harci kedvem :-)
Meló után még gyorsan bevásároltam, és szépen ledöcögtem Badacsonytomajba. Egy gyors fotókör után ittunk egy páleszt a szervezőkkel, majd eldőltem olvasgatni.
Első hegy a Badacsony. Gyorsan bebizonyosodott, hogy kicsit több idő kell reggel a bootolásra. Az eleje nagyon nem esett jól, bár mikor az első emelkedős szakasz után megszabadultam néhány réteg ruhától, sokat javult a helyzet. De az átlagsebességem fikarcnyit sem.
Gyorsan elértük a fagyhatárt, és az erdő egy csapásra fehér lepelbe burkolózott. Valami elképesztően szép volt. A levelek fehér szegélyt kaptak, az ágak zúzmarakesztyűt húztak..... egyik ámulatból estem a másikba. Szerencsére a telefonom lemerült, az órám szíja elszakadt, így a szintidő volt, ami a legkevésbé izgatott :-) Nem is nagyon sikerült túllépnem a két lépes per fotó sebességet. Hegyre ilyen lassan szerintem még nem jutottam fel :-)
A Kőkapunál már sokadszorra kerülgettük egymást egy nyugdíjas csoportból lemaradt nénivel és mutogattuk egymásnak egyik falevelet a másik után :-) Kicsit aggódott értem, mikor mondtam, hogy a 40 km-es távon vagyok, de megnyugtattam, hogy délután úgyis hamar sötétedik, majd ha már nem lehet fotózni, belehúzok.
Ellenőrzőpont a kilátónál, persze fel kell mennem a toronyba. Miközben tolok egy banánt (érdekes, ezzel sosincs gondom, nem úgy, mint a szendvicsekkel, buktákkal....) megcsodálom a felhő belsejét fentről. Kb. 3 fakoronányi a látótávolság, azért a torony alja még simán kivehető.
A Bujdosók lépcsője hozta a „szokott formát”. Tavaly Jocóék nagyon panaszkodtak, hogy életveszélyes volt, este a szalagozók is mondták, hogy nagyon veszélyes, teljesen le van fagyva. Én az óvatoskodásnak hála megúsztam komolyabb kaland nélkül, de a mögöttem jövő társaságból sűrű sikkantások, káromkodások és jótanácsok hallatszottak.
Jókora aszfaltos baktatás után (hmm, már emlékszem, nyáron nem igazán tetszett a sok aszfalt az útvonalban, de belátom, valahogy el kell jutni egyik hegytől a másikig) jön a Szigligeti vár. Ez is az Örök Fagy birodalmához tartozik, de nagy a tömeg, így csökken a fotók száma.... Gondoltam, hogy az ajándék citromos nápolyihoz (nyammii, ez a jobbik fajtából van) iszok az útravaló narancsléből. Egyik korábbi túrán eléggé el voltam varázsolva a vásárlásnál, „felpattintós kupakosat” vettem. Végül nem lett gond belőle, csak kellően sokat kellett leinni belőle az első körben, de azóta gondosan ügyelek rá, hogy csavaros kupakos legyen. Mostantól pedig arra, hogy flakonos legyen. Sikerült egy mozdulattal letekernem az egész zárószerkezetet a papírdobozról, így a narancslé megmaradt passzív útitársnak. Szerencsére volt egy kefirem, így nem maradtam teljesen folyadék nélkül.
A Szent György hegyet most a másik oldalról közelítettük meg. Kicsit fürgébb társaságok vannak körülöttem, az emelkedőkön időnként kiugrálok előlük fotózni, néha már elcsacsogunk, netes elérhetőséget követelnek a képekhez :-)
A hegy lábánál, a turistaháznál frissítőállomás van. Zsíros kenyér, hagyma, csalamádé, uborka.... fíííínom :-) és persze tea és forraltbor. Ilyen folyadékhiányos időkben nagy kincs. De az összeszedett rajtnak köszönhetően nincs bögrém. Pedig több helyen is figyelmeztettek, hogy környezettudatos a túra, nem adnak eldobható poharakat, mindenki hozzon magának vagy vegyen a rajtnál. Én persze elfelejtettem.
Szerencsére ez a rövid táv befutója, másik rövid táv startja, ennek megfelelően gyönyörű sárga bögrével lettem gazdagabb. Még csak féltávnál (sem) vagyunk, így egy feles tea-forraltbor kombót engedélyezek magamnak. Sokat ácsorogni nincs kedvem-türelmem, gőzöm sincs, az idővel hogy állok, így menet közben iszok. Kezdetben jó ötletnek tűnt :-) Az első kanyarban kiállok, de olyan forró még a lötyi, hogy érdemben nem jutok előrébb, inkább viszem tovább. Mások is hasonló következtetésre jutnak, időnként összemérjük, kinek mennyi van még a bögréjében.
Újabb hosszú aszfaltjárat, feltételes ellenőrzőpontokkal. Viszonylag kevés a tényleges ellenőrzőállomás, de minden helyen, ahol a helyismerettel rendelkezők rövidíthetnének, feltételes ellenőrzőállomást iktattak be. Fő a bizalom :-)
A Csobáncra hosszú szerpentinen kapaszkodunk fel, a tetőn ismét egy mesevilág fogad. Bár a várrom elég komor, a belátható fennsík bozótja hófehérben gyönyörű. Főként, hogy időnként a napfény is átsejlik a ködön.... És a kökénybokrok roskadoznak a gyümölcstől, végre nem csak az ágra száradt verziót tudom megkóstolni.
Lefelé menet összeakadok egy pécsi csapattal. Jó darabon együtt megyünk, próbálnak rábeszélni a következő hétvégi mecseki túrára. Rácsodálkoznak a Tóti hegyre és a Gulácsra, mekkorát nőttek, mióta nem látták... régen ezek kis buckák voltak, most meg égbe törő magashegyek....
A Tóti hegy nem okozott csalódást. Bár az egész túra meglehetősen száraz terepen fut, itt az utolsó, tényleg meredek szakasz kőkemény dagonya. Csúszkálunk is rendesen. A botok sokat segítenek, de egy neccesebb szakaszon a hátulról jövő nem várt segítségért igen hálás tudok lenni.
A csúcson gyors körbenézés, egy-két fotó, indulnék is lefelé, mikor odajön egy srác, hogy megnézhetné-e a botjaimat. Hát persze, büszkén mutogatom neki, kezdeném magyarázni, mennyivel praktikusabb itt a nordic bot, mint a klasszikus túrabot, mikor gyorsan megjegyzi, hogy jól van, nincs a végén a szemgolyója.... Mint kiderült, a csúszkálós szakaszon elég közelről szembesült a botom hegyével, de szerencsésen megúszta.... Nekem semmi nem tűnt fel az incidensből, gondolom a nem várt segítséget ekkor kaptam, szabadult volna a botjaim közelségéből... Én sajnálkoztam, ő meg beismerte, hogy ő tehet róla, miért nem tartott normális követési távolságot.
A Gulács már csak egy „röpke leágazás” az útról. Keskeny ösvény, kezd sötétedni is... bár a látvány innen is gyönyörű, egész nap annyi szépet láttam, hogy már csak nagyon ritkán állok meg szájat tátani. Lassan kezdek fáradni is, éhes is vagyok, egyre gyakrabban gondolok a befutóra, az ottani büfére....
A csúcson falatoznak páran, én a „haladjunk-haladjunk” hangulatomat találom meg, majd a célban falatozok, pihenek... Mire elő kéne venni a fejlámpát, beérek a faluba, nem bajlódok a saját fényforrással. Két kanyar, a templomnál balra, megérkeztem :-) 9 óra 3 perc. Annyira nem is rossz, főleg a néhányszáz fotó birtokában :-)
Az autópályán el-elmosolyodok a zúzmarás erdő emlékén.... Valamiért sűrűn jut eszembe a „vihartáncos” Tarja(á)nka túránk. Az emlékek további frissítésére este elő is kerül egy palack Dorombor :-)
