Közel két év "alkotói válság" után (azért írni lett volna miről...) vettem egy mély levegőt, Mirzát nem hagyhatom veszni, a sok elkezdett, de néhány mondat után abba is hagyott poszt után ezt az utat végre meg kell írnom :-)
Az elejét nem nagyon kell részletezni: a tavalyi sikertelen próbálkozás után már lefelé jövet biztos voltam abban, hogy nem ez az utolsó köröm az Aconcaguával.
Biztos, ami biztos, a búcsúzásnál lezsíroztam vele, hogy a következő találkozásnál kicsit barátságosabbak legyenek a viszonyok.
Az egy év gyorsan eltelt, eleinte némi értetlenkedéssel, miért vagyok annyira gyenge, majd mikor kiderült a vashiány, kemény próbálkozásokkal, hogy visszanyerjem az elvesztett kondimat.
Nyár közepére Orsi is eldöntötte, hogy jön :-)) Kezdődhetett az érdemi tervezés-szervezés, közös "edzés".
A Karácsony kicsit rövidebb lett a szokásosnál, de a 27-i indulás nem csak a viszonylag kedvező repjegy ár miatt volt előnyös, így még egy esetleges Buenos Aires - Mendoza buszozással is elkerülhető a szilveszteri-újévi hivatali ügyintézést.
Úgyhogy 27-én hajnalok hajnalán hirtelen a reptéren találtuk magunkat :-)) Az Amszterdamba érkezéshez sem kellett nagyon sok idő, ott jöttek az "izgalmak".
Ha kapkodni nem is kellett, de nagyon szöszmögni sem volt időnk. Főleg, mikor megláttuk a sort az útlevél ellenőrzésnél. Aztán feltűnt, hogy van pár sor, ahol nem tolonganak.... Soha el nem múló BKV-s reflexek törtek a felszínre: automata útlevél-kezelő :-)) és az új, biometrikus útlevelünkkel mehetünk arra :-)) Rendes ovisként persze, hogy a rövid sort és a "kütyüzést" választottuk :-))
A következő ámulat a "detektor-kapu" volt. Nem a szokásos kapun kellett átmenni, majd automatikus végigtapogatás, akár van nálad fém, akár nincs.... Egy forgóajtó-zsiliphez hasonló plexi kabinban kellett felvenni a motozós pózt: kezeket a falon magasan kijelölt foltra tenni, lábak terpeszben szintén a jelen, és egy mozgó oszlop időnként elszáguldott körülöttünk. Pár másodperc az egész, és a túloldali kis képernyőn ki is jelzi a motozós emberkének, hol érdemes keresnie: órák, zsebek.... nem kellett a teljes végigtaperolást "elszenvedni".
A hosszú repülésre időben és alaposan bebiztosítottuk magunkat: a folyosó két oldalán, egymás melletti üléseket választottunk, így simán bármikor felkelhettünk, nem kellett az alvó szomszédon keresztülmászni, és ha már lehetett speckó kaját kérni, hát kértünk, azt úgyis mindig sokkal a normál kajaosztás előtt megkapjuk :-).
A speckó kaja (Orsink vega, nekem kóser) sem vált be. Tényleg sokkal hamarabb kihozták, ez működött, viszont csak a többiekével együtt gyűjtötték be, így bár már rég túl voltunk a vacsorán, de még mindig nem moccanhattunk a tálcától... mondjuk ez volt a kisebbik bajunk... az rosszabbul esett, hogy a normál kaját mennyivel szívesebben ettem volna.... Egy próbának jó volt, a hazaútra már megpróbáltuk volna törölni ezirányú igényünket... persze nem sikerült. Bár ott meg ez volt a kisebbik bajunk :-))
Már nagyon vártuk a megérkezést, rendesen megmacskásodtunk. Bő 14 óra után végre nyújtózhattunk egyet, végigálltuk a sort az útlevélkezelésnél (közel 30 perc), begyűjtöttük a csomagokat (hiánytalanul megérkezett minden) és robogtunk volna a város irányba. De kifelé is megröntgenezték a motyót.
Az engedélykiállító hivatal lépcsőháza
Rutinosan jelentkeztünk be a reptéri "minibuszhoz". Valamit magyaráztak, hogy 15-20 perc késéssel jár a busz, mert valami fennforgás van az autópályán. Sebaj. Miután erősen kétségesnek ítéltük, hogy az aznapi utolsó mendozai buszt elcsípjük, beneveztünk a másnapi első repülőre. Így nem volt hova rohannunk. De ennyire rá sem értünk.... Bő másfél órás várakozás után állt be a buszunk a parkolóba. A belvárosi termináltól elöl-hátul hátizsákkal röpke 20-30 perces séta után, éjjel 1 táján be is zuhantunk a szállásunkra. Toltunk 1-1 életmentő kólát, zuhanyoztunk (váááá, a 30+ fokos melegben rendesen leizzadtunk), és kis netezés után zuhantunk az ágyba. Ugyan 4-kor kelni kellett, hogy elérjük a hajnali gépet, de az ágyban, kinyújtózva, hason fekve töltött pár óra megérte a macerát :-)
A belföldi reptéren irdatlan a tömeg. Leülős helyek nincsenek, csak a büfék, még inkább jó döntésnek érzem, hogy nem itt töltöttük a rövid éjszakánkat. Nagy nehezen elverekedtük magunkat a becsekkolós helyig, és nem is túl sok várakozás után pakolhattuk a szalagra a csomagokat. A Micike kérdőn nézett a szomszédra, hogy mi a súlyhatár? Nemzetközi- vagy belföldi jegyre vonatkozik a kérdés? Bőszen bólogattunk, hogy természetesen nemzetközi, nézze meg, még rajta van a csomagokon a KLM nyalókája.... persze teljesen különálló, belföldi volt a jegyünk, 15 kg feladható cuccal ;-) nyilván tisztában volt ezzel a csaj is, kedvesen ránk mosolygott, legyintett, hogy úgysincs tele a gép, had szóljon.... Viszont mivel túlméretes a csomagunk, a sor végén külön kell leadni.
Ezzel már csak nem lehet gond :-)) Elbaktattunk a becsekkolós kapuk utáni részre, kivártuk a túlméretes emberkéket, közben aggódva figyeltük, hogy a csomagnyilvántartás egy nyúzott kockás füzet.... de a csomagon csak rajta van a cimke, remélhetőleg nem Saltaban fog kiköti.
A felszállásra még emlékszem, de utána gyorsan lehúzták a redőnyt... Rövid, de annál jobban eső szunyókálás után hirtelen feltűntek a hegyek a láthatáron. Ennek a fele sem tréfa, előkotortam a fényképezőgépet, kitámasztottam a szemeimet....
Mendoza egyik sétálós-kiülős tere
Mendozában a csomagosztásnál gyakran eszünkbe jutott a kis kockás füzet... Orsi hátizsákja nem érkezett meg. A kijáratnál lévő csomagátvilágító kütyü láttán nekem is akadt kis aggódni valóm a két rúd szalámi miatt, de elővéve a józan paraszti eszemet megnyugtattam magam, hogy Buenos Airesből már csak-csak hozhatok magammal húst. Persze nem is volt semmi gond.
Orsi is gyorsan elrendezte, hogy hova kell utánunk hozni a csomagot, mehettünk intézni,szervezni, bérelni... de először a szállásra lepakolni. Taxizni nem akartunk (minimális készpénzt váltottunk csak hajnalban a backpackers recepciósánál), maradt a tömegközlekedés. Alig 40-50 perc útszéli ücsörgés után jött a busz, leintettük, felcuccoltunk. Majd megpróbáltunk jegyet venni. Elszerencsétlenkedtünk egy darabig, mire kiderült, nem tudunk annyi aprót összehozni, hogy meg tudjuk venni a jegyet, váltani pedig nem tud sem a sofőr, sem az utastársak. Végül megesett valakinek a szíve rajtunk, és a prepayed kártyájával vett nekünk jegyet.
Mire ezzel megvoltunk, beértünk a város széléhez közeli végállomásra, le is pateroltak mindenkit a buszról. Kerekedett a szemünk, mert a központig vettük a jegyet... a korábbi megmentőnk segített újfent, felsorolta, melyik buszok jók nekünk, és hogy nyugi, mehetünk tovább a jeggyel.
Már majdnem a szállás közelében jártunk, amikor egy hirtelen balkanyarrall gyorsan távolodni kezdtünk tőle. Nem baj, mindjárt visszakanyarodunk, vagy a párhuzamos úton megyünk tovább... de nem, sebesen távolodtunk a céltól. És így volt jó :-) Egyszerre ismerőssé vált a környék, itt lehet a szamarat (igazából öszvér) intézni, tőle egy saroknyira pedig a hiányzó cuccokat kibérelni :-)) Ugyan nagy hátizsák nélkül terveztük abszolválni ezt a lépést, de ha már így alakult.... A tavalyi út egyik nagy tanulsága volt, hogy a szamaras szerződés birtokában sokkal olcsóbb az expedíciós engedély. Így az első utunk mindenképpen ide vezetett volna.
A túlélés egyetlen módja Mendozában (du 5 óra, 36 fok)
Lekászálódtunk a buszról, és az Inkások kerekedő szemei előtt becuccoltunk a kellemesen hűvös irodába :-) Az engedélykérő űrlapot itt helyben kitöltöttük, egy sorbanállást is megúsztunk ezzel a hivatalban.
Az Inkától átsétáltunk a bérlős helyre, Ovizékhoz. Sok minden nem hiányzott, nekem a duplex bakancs, a második sátor, és a gázt kellett még megvenni. Számításaink szerint minden mást hoztunk magunkkal. A sátor kivételével sikerült is mindent elintézni. Csak nagy sátruk volt készleten, amit nem szerettünk volna cipelni... Viszont megadták 3-4 másik bérlős cég címét, így megvolt a délutáni programunk is.
Az Inkások hívtak nekünk egy taxit, nagy nehezen becuccoltunk: a taxik gyakorlatilag mind gázüzeműek, így a csomagtartó fele használható csak. Rövidnek nem nevezhető benzinkutas-nyomásellenőrzős kitérő után kirakott bennünket a szállásunk előtt.
Beköltöztünk "Afrikába", szusszantunk egyet és húztunk is intézni az engedélyt. Hála az Inkás első körnek, rögtön mehettünk befizetni az engedélyt, és csak utána kellett a hivatalban jelentkeznünk.
A befizetős helyen két srác ugyanazt az összeget fizette, rögtön levettük, hogy egy a cél :-) Sok sikert kívántunk egymásnak, biztos találkozunk még a hegyen, bár ők már aznapra tervezték az indulást. A hivatal -hétvége lévén- csak délután egyig van nyitva, de simán sikerült azt a kört is letudni zárás előtt. Az egy sátrat leszámítva mindennel megvoltunk. Meg azt leszámítva, hogy aznap még nem ettünk. És nagyon nem is ittunk. De sok időnk nem volt lazulni. Ha másnap indulni akarunk tovább, aznap kellett beszerezni a sátrat. Főszezon volt, a harmadik helyen sikerült bérelni, de onnan is már-már üres kézzel távoztunk, mikor szóltak, hogy egy kicsinek a karbantartását (zippzár) most fejezik be, ha megvárjuk, azt vihetjük. Bár elvileg egy sátorral is teljesíthető az út, a tavalyi tapasztalatok szerint annyi könnyebbséget jelent a második sátor használata, hogy nem szerettem volna kihagyni. Szóval megvártuk.
Orsi hátizsákját leszámítva mindenünk megvolt. Mire visszaértünk a szállásra, az is megérkezett :-)) Mehettünk enni, inni :-)) Pizza, sör, ücsörgés a finom melegben az étterem teraszán.... gyorsan elpilledtünk :-) Szerencsére a szállás tetőteraszán ilyenkor nincs nagy tömeg, matracostól felvonultunk, Orsi relaxációs jógát vezényelt. Mire felébredtem, kicsivel a hőség is enyhült.
Megvettük másnapra a buszjegyeket Penitentesbe, olvasgattunk, elszöszmögtünk estig, ideje volt összepakolni. Valami nem stimmelt... A jégcsákány rendben ott volt a zsákon, de hol vannak a botok??? Néztem az ágy alatt, a sarokban, minden létező helyen, de sehol nem találtam... Végül beugrott... a taxis nagyon küzdött, hogy begyömöszöljön mindent a minimál csomagtartójába... tutti leszedte a botokat a zsákról, a kipakolásnál meg nem figyelt rá, nekem meg eszembe sem jutott, hogy a zsákra szerelt cuccokat is ellenőrizzem. A nyugis délután hirtelen pánikolós-izgalmas estébe csapott át. A netről levadásztuk a bérlős cégek telefonszámát, de persze senki nem vette fel... jóhogy, este fél 10 körül jártunk. Sok mindent már nem lehetett intézni.
A feladatnak megfelelően reggel korán keltünk, próbáltuk folytatni a probléma megoldást. Két irányt láttam esélyesnek, a taxi társaságot felhívni, a sofőr azóta biztosan megtalálta a botokat a csomagtartóban, hátha ide tudja hozni, mielőtt indulni kéne a buszhoz. Vagy az Orvizhoz elmenni, ők ott laknak a bolt mögött, ha valahol, ott van esélyünk botot venni-bérelni.
Az Inkát nem sikerült elérni, de Orvizék szeretettel várnak, akár most rögtön :-) Taxiba vágtuk magunkat, a botokat pikk-pakk beszereztük, gyors hálálkodást (az életemet mentette meg a pasi) követően már rongyoltunk is vissza a backpackersbe.
Innen kezdve simán ment minden, időben kint voltunk a buszpályaudvaron, minden felszerelésünkkel. Hamarosan vidáman robogtunk Penitentes felé.
Az elejét nem nagyon kell részletezni: a tavalyi sikertelen próbálkozás után már lefelé jövet biztos voltam abban, hogy nem ez az utolsó köröm az Aconcaguával.
Bence videója az 1. táborból (2013. január)
Biztos, ami biztos, a búcsúzásnál lezsíroztam vele, hogy a következő találkozásnál kicsit barátságosabbak legyenek a viszonyok.
Az egy év gyorsan eltelt, eleinte némi értetlenkedéssel, miért vagyok annyira gyenge, majd mikor kiderült a vashiány, kemény próbálkozásokkal, hogy visszanyerjem az elvesztett kondimat.
Nyár közepére Orsi is eldöntötte, hogy jön :-)) Kezdődhetett az érdemi tervezés-szervezés, közös "edzés".
Úgyhogy 27-én hajnalok hajnalán hirtelen a reptéren találtuk magunkat :-)) Az Amszterdamba érkezéshez sem kellett nagyon sok idő, ott jöttek az "izgalmak".
Ha kapkodni nem is kellett, de nagyon szöszmögni sem volt időnk. Főleg, mikor megláttuk a sort az útlevél ellenőrzésnél. Aztán feltűnt, hogy van pár sor, ahol nem tolonganak.... Soha el nem múló BKV-s reflexek törtek a felszínre: automata útlevél-kezelő :-)) és az új, biometrikus útlevelünkkel mehetünk arra :-)) Rendes ovisként persze, hogy a rövid sort és a "kütyüzést" választottuk :-))
Hajnali indulás az Aeroparqueból
A következő ámulat a "detektor-kapu" volt. Nem a szokásos kapun kellett átmenni, majd automatikus végigtapogatás, akár van nálad fém, akár nincs.... Egy forgóajtó-zsiliphez hasonló plexi kabinban kellett felvenni a motozós pózt: kezeket a falon magasan kijelölt foltra tenni, lábak terpeszben szintén a jelen, és egy mozgó oszlop időnként elszáguldott körülöttünk. Pár másodperc az egész, és a túloldali kis képernyőn ki is jelzi a motozós emberkének, hol érdemes keresnie: órák, zsebek.... nem kellett a teljes végigtaperolást "elszenvedni".
Távolodunk :-))
A hosszú repülésre időben és alaposan bebiztosítottuk magunkat: a folyosó két oldalán, egymás melletti üléseket választottunk, így simán bármikor felkelhettünk, nem kellett az alvó szomszédon keresztülmászni, és ha már lehetett speckó kaját kérni, hát kértünk, azt úgyis mindig sokkal a normál kajaosztás előtt megkapjuk :-).
Mindez kezdetben jó ötletnek tűnt.... a székekkel simán csak nem volt szerencsénk. Először Orsinak.... Egy benga orosz volt a szomszédja, aki úgy átfolyt, hogy Orsi fél ülésre kucorodva sem úszta meg a kontaktust. Szerencsére az én szomszédom elmenekült valahova, így bár nem folyosó mellett, de normálisan tudott utazni.
Én viszont megnyertem az oroszt. Eleinte még mosolyogva hallgattam a szómenését, bólogattam, mintha még értenék is belőle valamit.... és mikor visszakérdezett, értem-e, töredelmesen bevallottam, hogy nem... hátha feladja.... belátja, hogy én nem értek oroszul, ő nem beszél angolul, nincs mit kezdenünk egymással.... ugráltassa csak tovább a stewardesseket minden baromsággal... hát nem így lett, az "és" kapcsolatot választotta.... magyarázott nekem is, mindegy, hogy aludni próbáltam vagy látványos feltettem a fejhallgatót és moziztam volna és mellette persze 3 percenként csöngetett a személyzetnek.... Vacsora után már egy pasi szolgált ki a környékünkön (gyanítom nem volt véletlen a csere), aki többször szólt neki, hogy ha lehet, ne igyon több alkoholt, mert nem akarnak problémát....
Közeledünk :-))
A speckó kaja (Orsink vega, nekem kóser) sem vált be. Tényleg sokkal hamarabb kihozták, ez működött, viszont csak a többiekével együtt gyűjtötték be, így bár már rég túl voltunk a vacsorán, de még mindig nem moccanhattunk a tálcától... mondjuk ez volt a kisebbik bajunk... az rosszabbul esett, hogy a normál kaját mennyivel szívesebben ettem volna.... Egy próbának jó volt, a hazaútra már megpróbáltuk volna törölni ezirányú igényünket... persze nem sikerült. Bár ott meg ez volt a kisebbik bajunk :-))
A változatosság kedvéért buszra várunk a reptéren :-)
Már nagyon vártuk a megérkezést, rendesen megmacskásodtunk. Bő 14 óra után végre nyújtózhattunk egyet, végigálltuk a sort az útlevélkezelésnél (közel 30 perc), begyűjtöttük a csomagokat (hiánytalanul megérkezett minden) és robogtunk volna a város irányba. De kifelé is megröntgenezték a motyót.
Jött a kérdés, van-e nálunk kolbász. Veszettül tagadtunk mindketten, majd mikor visszakérdeztek, hogy biztosak vagyunk-e benne, Orsi megkérdezte, mi is az amit keresnek nálunk.... Jaaaaa, hogy az valami kolbászféle?? Hát az van.... de hát azt nem lehet bevinni, el kell kobozniuk.... Csizmáskandúr tekintet elő, magyarázkodás, hogy a két rúd jófajta házi füstölt szalámit kizárólag saját fogyasztásra szántam, ha elveszik, nem tudok mit enni a hegyen... Nemhiába szeretem az országot, értelmesen tudnak rugalmasak lenni :-)) Szalámistól továbbengedtek :-)
Az engedélykiállító hivatal lépcsőháza
Engedélyre várók
A belföldi reptéren irdatlan a tömeg. Leülős helyek nincsenek, csak a büfék, még inkább jó döntésnek érzem, hogy nem itt töltöttük a rövid éjszakánkat. Nagy nehezen elverekedtük magunkat a becsekkolós helyig, és nem is túl sok várakozás után pakolhattuk a szalagra a csomagokat. A Micike kérdőn nézett a szomszédra, hogy mi a súlyhatár? Nemzetközi- vagy belföldi jegyre vonatkozik a kérdés? Bőszen bólogattunk, hogy természetesen nemzetközi, nézze meg, még rajta van a csomagokon a KLM nyalókája.... persze teljesen különálló, belföldi volt a jegyünk, 15 kg feladható cuccal ;-) nyilván tisztában volt ezzel a csaj is, kedvesen ránk mosolygott, legyintett, hogy úgysincs tele a gép, had szóljon.... Viszont mivel túlméretes a csomagunk, a sor végén külön kell leadni.
Ezzel már csak nem lehet gond :-)) Elbaktattunk a becsekkolós kapuk utáni részre, kivártuk a túlméretes emberkéket, közben aggódva figyeltük, hogy a csomagnyilvántartás egy nyúzott kockás füzet.... de a csomagon csak rajta van a cimke, remélhetőleg nem Saltaban fog kiköti.
A felszállásra még emlékszem, de utána gyorsan lehúzták a redőnyt... Rövid, de annál jobban eső szunyókálás után hirtelen feltűntek a hegyek a láthatáron. Ennek a fele sem tréfa, előkotortam a fényképezőgépet, kitámasztottam a szemeimet....
Mendoza egyik sétálós-kiülős tere Mendozában a csomagosztásnál gyakran eszünkbe jutott a kis kockás füzet... Orsi hátizsákja nem érkezett meg. A kijáratnál lévő csomagátvilágító kütyü láttán nekem is akadt kis aggódni valóm a két rúd szalámi miatt, de elővéve a józan paraszti eszemet megnyugtattam magam, hogy Buenos Airesből már csak-csak hozhatok magammal húst. Persze nem is volt semmi gond.
Orsi is gyorsan elrendezte, hogy hova kell utánunk hozni a csomagot, mehettünk intézni,szervezni, bérelni... de először a szállásra lepakolni. Taxizni nem akartunk (minimális készpénzt váltottunk csak hajnalban a backpackers recepciósánál), maradt a tömegközlekedés. Alig 40-50 perc útszéli ücsörgés után jött a busz, leintettük, felcuccoltunk. Majd megpróbáltunk jegyet venni. Elszerencsétlenkedtünk egy darabig, mire kiderült, nem tudunk annyi aprót összehozni, hogy meg tudjuk venni a jegyet, váltani pedig nem tud sem a sofőr, sem az utastársak. Végül megesett valakinek a szíve rajtunk, és a prepayed kártyájával vett nekünk jegyet.
Mire ezzel megvoltunk, beértünk a város széléhez közeli végállomásra, le is pateroltak mindenkit a buszról. Kerekedett a szemünk, mert a központig vettük a jegyet... a korábbi megmentőnk segített újfent, felsorolta, melyik buszok jók nekünk, és hogy nyugi, mehetünk tovább a jeggyel.
A túlélés egyetlen módja Mendozában (du 5 óra, 36 fok)
Lekászálódtunk a buszról, és az Inkások kerekedő szemei előtt becuccoltunk a kellemesen hűvös irodába :-) Az engedélykérő űrlapot itt helyben kitöltöttük, egy sorbanállást is megúsztunk ezzel a hivatalban.
Az Inkától átsétáltunk a bérlős helyre, Ovizékhoz. Sok minden nem hiányzott, nekem a duplex bakancs, a második sátor, és a gázt kellett még megvenni. Számításaink szerint minden mást hoztunk magunkkal. A sátor kivételével sikerült is mindent elintézni. Csak nagy sátruk volt készleten, amit nem szerettünk volna cipelni... Viszont megadták 3-4 másik bérlős cég címét, így megvolt a délutáni programunk is.
Az Inkások hívtak nekünk egy taxit, nagy nehezen becuccoltunk: a taxik gyakorlatilag mind gázüzeműek, így a csomagtartó fele használható csak. Rövidnek nem nevezhető benzinkutas-nyomásellenőrzős kitérő után kirakott bennünket a szállásunk előtt.
Beköltöztünk "Afrikába", szusszantunk egyet és húztunk is intézni az engedélyt. Hála az Inkás első körnek, rögtön mehettünk befizetni az engedélyt, és csak utána kellett a hivatalban jelentkeznünk.
A három hetesre tervezett expedíció teljes felszerelése (kajával együtt)
A befizetős helyen két srác ugyanazt az összeget fizette, rögtön levettük, hogy egy a cél :-) Sok sikert kívántunk egymásnak, biztos találkozunk még a hegyen, bár ők már aznapra tervezték az indulást. A hivatal -hétvége lévén- csak délután egyig van nyitva, de simán sikerült azt a kört is letudni zárás előtt. Az egy sátrat leszámítva mindennel megvoltunk. Meg azt leszámítva, hogy aznap még nem ettünk. És nagyon nem is ittunk. De sok időnk nem volt lazulni. Ha másnap indulni akarunk tovább, aznap kellett beszerezni a sátrat. Főszezon volt, a harmadik helyen sikerült bérelni, de onnan is már-már üres kézzel távoztunk, mikor szóltak, hogy egy kicsinek a karbantartását (zippzár) most fejezik be, ha megvárjuk, azt vihetjük. Bár elvileg egy sátorral is teljesíthető az út, a tavalyi tapasztalatok szerint annyi könnyebbséget jelent a második sátor használata, hogy nem szerettem volna kihagyni. Szóval megvártuk.
Orsi hátizsákját leszámítva mindenünk megvolt. Mire visszaértünk a szállásra, az is megérkezett :-)) Mehettünk enni, inni :-)) Pizza, sör, ücsörgés a finom melegben az étterem teraszán.... gyorsan elpilledtünk :-) Szerencsére a szállás tetőteraszán ilyenkor nincs nagy tömeg, matracostól felvonultunk, Orsi relaxációs jógát vezényelt. Mire felébredtem, kicsivel a hőség is enyhült.
A Transandino maradéka
Megvettük másnapra a buszjegyeket Penitentesbe, olvasgattunk, elszöszmögtünk estig, ideje volt összepakolni. Valami nem stimmelt... A jégcsákány rendben ott volt a zsákon, de hol vannak a botok??? Néztem az ágy alatt, a sarokban, minden létező helyen, de sehol nem találtam... Végül beugrott... a taxis nagyon küzdött, hogy begyömöszöljön mindent a minimál csomagtartójába... tutti leszedte a botokat a zsákról, a kipakolásnál meg nem figyelt rá, nekem meg eszembe sem jutott, hogy a zsákra szerelt cuccokat is ellenőrizzem. A nyugis délután hirtelen pánikolós-izgalmas estébe csapott át. A netről levadásztuk a bérlős cégek telefonszámát, de persze senki nem vette fel... jóhogy, este fél 10 körül jártunk. Sok mindent már nem lehetett intézni.
A feladatnak megfelelően reggel korán keltünk, próbáltuk folytatni a probléma megoldást. Két irányt láttam esélyesnek, a taxi társaságot felhívni, a sofőr azóta biztosan megtalálta a botokat a csomagtartóban, hátha ide tudja hozni, mielőtt indulni kéne a buszhoz. Vagy az Orvizhoz elmenni, ők ott laknak a bolt mögött, ha valahol, ott van esélyünk botot venni-bérelni.
Úton Penitentesbe
Az Inkát nem sikerült elérni, de Orvizék szeretettel várnak, akár most rögtön :-) Taxiba vágtuk magunkat, a botokat pikk-pakk beszereztük, gyors hálálkodást (az életemet mentette meg a pasi) követően már rongyoltunk is vissza a backpackersbe.
Innen kezdve simán ment minden, időben kint voltunk a buszpályaudvaron, minden felszerelésünkkel. Hamarosan vidáman robogtunk Penitentes felé.
