Minden jó, na de a vége.....

A Drakensbergből St. Lucia, pontosabban a Wetland Park felé vettük az irányt. Rita kinézte a térképen, hogy ne a legrövidebb úton menjünk, kis kerülővel egy nemzeti parkon keresztülvághatunk, hátha látunk valamit.... A kapuig simán is ment minden, a kapunál viszont kiderült, hogy nem tudunk keresztülmenni a parkon, ugyanitt lehet csak kijönni. A továbbmenés mellett döntöttünk, más állatos park is volt még tervbevéve. Innen kezdve viszont vakrepülés volt, mivel a térképen nem volt más út bejelölve. Mentünk tovább, de egyre kisebb utakra jutottunk, már a földutak között is legalsóbb rendűeken jártunk, talán első fehér emberként azon a környéken. Üzemanyag kijelzőnk egyre közelebb került a vízszinteshez (az utolsó benzinkutat olyan féltank környékén láttam). Többször próbáltunk útbaigazítást kérni, bár többnyire volt legalább egy angolul beszélő ember, nem mindig sikerült megértetni magunkat. A benzinkút nem volt ismert kifejezés, a „hol tudunk benzint venni” kérdésre pedig a közeli, kis boltra mutogattak. Sokadik kör után komolyan kezdtünk aggódni, ha ott kifogy a benzinünk, az életben nem jutunk ki a környékről.... Végül sikerült megtalálnunk a főutat, és az első benzinkútnál (két rozsdás hordó egy állványon) beszereztük a túléléshez feltétlenül szükséges benzin mennyiséget. St. Lucia közelében aztán sikerült mégiscsak kereszteznünk a parkot, ahol az út szélén békésen legelésző elefántot láttunk (még nem tudtuk mekkora kincs).





Kivételesen világosban érkeztünk meg St. Luciaba, gyorsan be is rendezkedtünk a Hotel Bangkok-ban (a backpackers kívülről tök jó volt, de a szoba nagyon szűk, ablaktalan, hegy nagy ventillátor forgott a közepén és egy 40-es izzó világított valahol a sarokban....). A kert végében tábla, ha éjszaka mászkálunk az udvarban, ne csodálkozzunk, ha vizilóba botlunk.... Másnap elmentünk a Wetland parkba vadat lesni. A hely a „Big Nulla” néven vonult be a világtörténelembe, sehol egy kroki, viziló, de még zergét is alig láttunk, amire normálisan csak unottan szokás legyinteni. A park a tengerpartig húzódott, a parkoló a horgász yachtokkal volt tele, nagy kőasztalon trancsírozták-tisztították a halakat. A parton aztán felmásztunk a homokdűnékre, először csak fotózgatni, de Zolinak villant a szeme, és elkezdett őrjöngeni. Azt a viháncolást csak akkor múltuk felül, amikor este újra és újra megnéztük a videót... :-))) Rita felejthetetlent alakított.










Este Zulu táncosok jöttek a backpackersbe. A szvázikat láttuk többször is, nem nagyon számítottam másra. Be kell vallanom a zuluk sokkal jobban tetszettek. Sokkal dinamikusabbak, szerintem már-már agresszív volt a táncuk. Michael mindig nagyon büszkén meséli, hogy anno a zuluk voltak Afrika déli részének harcosa, pont úgy, mint a magyarok Attila idején.






Másnap Szváziföld felé vettük az irányt. A szokásos célterület a Mliluane Sanctuary, ahol a vega állatok (plusz néhány sakál és krokodil) közt lehet kirándulni, hegyet mászni. Idén sajna bebuktuk ezt a programot, teljesen itthon éreztük magunkat, hűvös, szürke, ködös-esős időt fogtunk ki. El is rohantuk Zigi internet kávézójába felderíteni, milyen az idő a következő állomáshelyünkön, mert ha ott jobb, nem dekkolunk napokig feleslegesen Szváziföldön. Mivel délutánra némi javulást ígértek maradtunk, de a szokásos Execution Rock (a boszorkányokat és egyéb bűnösöket régen ennek a tetejéről lökték a szakadékba) túra helyett csak a tavat jártuk körbe.











A Blyde river canyon anno Imó felfedezése volt, kételkedés nélkül került az útitervbe. Itt is jó lett volna kirándulni egyet, de egyre hangosabban ketyegett az óránk, csak megállásokra-szájtátásokra futotta, estére Pretóriába kellett érnünk.









Pretóriába menet volt egy „kisebb” adrenalin fröccs. A háromsávos autópálya belső sávjában robogtunk 130-140 környékén, amikor két gyalogos átment előttünk az úton. Illetve csak az egyik, mert a másik megállt a középső sávban, aztán észrevette, hogy ott is jön autó, és akkor akart átrohanni előttünk, amikor alig 40-50 m-re voltunk. Nagy mákunk volt, hogy mögöttünk is mindenki figyelt, lassított. Nem sok hiányzott hozzá, hogy borulás legyen a vége..... Pretóriában aztán jött a következő feladat: kb. a szűk belvárosi térkép alapján kellet megtalálnunk „zuglói” szállásunkat. Kisebbfajat burleszket adtunk elő. Az egyik útbaigazít elmondta, nagyon könnyű dolgunk van, menjünk egyenesen, pár sarok múlva balra forduljunk rá a Duncan streetre. Szemem felcsillan, óóó, Duncan-t ismerjük régről, „itthon vagyok”. Lelkesen be is fordultam balra (gyanús volt, hogy a lámpánál a nyíl egyenesen és jobbra mutat, de kicsire nem adunk), és egy 4 sávos egyirányú utcában találtam magam, forgalommal szemben, a lámpa zöldre vált, autók indulnak..... kafa. Sikerült egy rendőrautó mögé befordulni, Rita szerint a rendőr rázkódva röhögött.
Az utolsó soppingolásra szánt nap elmentünk becserkészni a „Big Five”-ot. Pretóriától másfél órányira van az egyik legjobb nemzeti park (Pilansberg). A Krugerrel persze nem veszi fel a versenyt, de közel van, elméletileg „mindenük van”. Az idő újra bedurvult, de gepárdok, oroszlánok közt amúgy sem akartunk volna sokat sétálni. Na, abban az időben ők sem akartak sétálni. Be kellett érni egy rakat orrszarvúval (az eddigi 5 évben egyet sikerült becserkészni, szavam nem lehet, sokat javult az átlag), na de hogy összesen 2 (mondom kettttttő) zsiráfot és elefántot lássunk.... ez már tényleg tűrhetetlen. Pilansberget levettem a listámról.








A városnézést az utolsó napra hagytuk. Reggel összecsomagoltunk, elmentünk Union Buildinget (a pertóriai kormányzati épület) és Voortrekker emlékművet nézni. A Union Building előtt ismerős kép, tüntetés. A búr farmerek elégedetlenek a jelenlegi helyzettel, bőszen tiltakoztak ellene, petícióval, transzparensekkel, ahogy illik. Többen mesélték, hogy a „reverz apartheid” időszakát élik, munkavállaláskor legfontosabb szempont, hogy ki milyen rasszhoz tartozik. Fehér férfiként (kivéve gyakorlattal rendelkező műszaki szakember) szinte lehetetlen állást találni.








A hazaútra az AirFranc gondoskodott püffögnivalóról. Az ilyenkor szokásos túlsúllyal érkeztünk a reptérre. Tengerentúli utazásnál, egyhónapos tartózkodásnál soha senki nem vacakolt a fejenként 5-5,5 kg túlsúllyal. Kedvesen mosolyogva bevették, jó utat kívánva. Kivéve ezeket. közölték, hogy 90 ezer ft-nak megfelelő rand befizetése után hajlandóak velünk szóba állni (kilónként 5.400 Ft-ot kértek!!). Mindezt olyan stílusban, hogy nyílt volna a bicska a zsebemben, ha lett volna.... Lefóliázott csomagot szétszedtük, nehezebb cuccokat (ajándékok, maszkok, futócipő.....) kivettük, újrafóliáztatás.... nagy nehezen kiegyeztünk döntetlenben. Volna.... mert ránéz a maradékra, majd elbődül, hogy nehogy már azt képzeljük, hogy ezt felvihetjük a fedélzetre.... Dobjuk szépen ki a kukába.... Na, itt szakadt el a fonal, D.K. stílusában decibel megemel, nyelvet vált, szalonképtelen szavak válogatás nélkül fickó fejére... (remélem, rajtunk kívül nem sok magyar volt a környéken). Ritáék szótlanul kicsit félrehúzódva álltak, kezdték előkészíteni a „nem velünk van” transzparenst. Szerencsére Michael megígérte, kijön a reptérre elbúcsúzni tőlünk. Meg is jelent 1-1 nagy ajándéktáskát szorongatva. Meglátta A) a fejemet, B) maradék cuccunkat, csak annyit mondott, nem baj, majd postán elküldi :-))))))))
Kedélyek már-már elcsitultak, mire Párizsba értünk, de AirFranc nem pihen... a váróteremben a változatosság kedvéért nincs szék. Annyi baj legyen elücsörgünk a földön, amig be lehet jelentkezni a gépre. Elsőként állunk a sorba. Szerencsénkre, így is majdnem lekéstük a gépet. Menet közben ugyanis beveztték a rendeletet, miszerint fedélzetre üveget nem viszünk. De ezt sehol nem írták (azt bezzeg, hogy az Angliába utazók nyugodtan vásároljanak bármit, 1000 helyen kilógatták), mi meg persze fel voltunk pakolva bőven Amarulával, Savannával.... Újabb mizéria, ember angolul nem hajlandó megszólalni, kézzel-lábbal kommunikálja le, hogy nejlon zacsiban szállíthatunk némi folyadékot.... menjünk ki, csekkoljuk be az üvegeket. Ritával kislattyogunk, hónunk alatt egy kisebb piabolt éves készletével. Adnak egy bazinagy átlátszó zacsit, abba tehetjük az üvegeket. Elkezdünk belepakolni, mire a nő elmondja, hogy de ez össze fog ám törni, amint ráteszi a futószalagra.... Megoldás???? nézünk rá kérdőn... ő nem tudja.....nagy nehezen valaki kitalálja, hogy vannak szivacsos védődobozok, darabja 10 euro. Sebaj, eccerélünk, ide vele. Nő segítőkész, üveget berakja, majd tanácstalanul néz, „nem tudja hogy működik a doboz”, segítsek neki becsukni.... Gratulálunk, ezért kell műegyetemet végezni. Pesten jött a hideg zuhany. Védő doboz ide-vagy oda, üvegek ripotyomra törve érkeztek. Most majd jöhet a küzdés kedvenceinkkel, hogyan is tudnának bennünket kárpótolni (ötleteim lennének). Mindenestre megfogadtam, soha de soha többet az AirFranccal, és mindennemű kapcsolatot megszakítok azzal, aki hajlandó velük utazni.... (és ez nem üres fenyegetés!!!)

A vég kezdete

Utolsó Port Elizabeth-ben töltött estéink egyikén Valencia meghívott a mamájához vacsorára. A különleges az egészben, hogy még mindig egy townshipben (nyomornegyed) laknak, ami a mi tapasztalataink szerint a bádogvárosokkal egyenlő.
Tudtuk róla, hogy sokáig halogatta a férjhezmenést, mert előbb a családját szerette volana „rendbe tenni”. Ez annyit tett, hogy a townshipből elköltözni nem hajlandó mamának építtetett egy házat a régi helyére. Mondta, hogy nagyon sokáig tartott az építkezés, mert vagy másfél hónapba beletelt mire a kb. 100-150 nm-es téglaházat felépítették, A „nyomornedgyedben” bútorba épített sütő, faberakásos plafon, ülőgarnitúra, nagyképernyős TV fogadott bennünket. Azért hozzátartozik a történethez, hogy az ott felnövő leányzó nem akarta a házuk előtt parkolni az autóját, mert az nem biztonságos, és a vacsi közben néhány csótányt lepöcköltem az asztalról (Martosban edződött gyomromat annyira nem viselte meg az eset :-)).


Péntek este megérkezett Rita is, akit a „szokásos” Savannával vártunk. Nem kis megrökönyödést váltottunk ki Verából, amikor seprőnyelet kértünk tőle, amit a „fűpartvis”-ra upgradeltünk. Kaptam hozzá egy Dél-afrikai zászló mintás csúcsos sapit, így teljes harci díszben vártuk a banyát. Amellett, hogy mi is nagyon élveztük a bohóckodást, minden szembejövő arcára széles mosolyt csaltunk.




Szombatra township túrát terveztünk, de több, mint egy órán át hiába vártuk Valenciát és férjét (annyira nem lettünk afrikaiak, hogy ez is beleférjen), így elindultunk a parton sétálgatni. Megmutogattuk Ritának a nekünk már jól ismert dolgokat, így a tetőn tartott fókákat (egyesek nem tudják, jódógukban micsinájjanak). A parti séta végén aztán összeakadtunk Valenciáékkal, akik sűrű szabadkozás közben elmesélték, hogy defektet kaptak, szorrrrriiii...


Délután főzőcskéztünk. Rina báránycurry-t, mi gulyást és nokedlit főztünk Meghívtunk rá a CSIR-ből egy indiai postdoc srácot, Vera családját, és nyuszi rokonait, barátait és üzletfeleit... szinte mindenkit, aki élt és mozgott.



Vasárnap elsétáltunk bolhapiacra (szokásos parti túra), délután pedig rávettük Verát, vigyen el bennünket Sacramento-ba, ami kb. 10 km-re van PE-től, gyakran kijártunk (csak szerényen:-))hullámokat, naplementét nézni, időnként reggelizni, és meghallgatni, hogy van egy fantasztikus túraútvonal Sardinia bay-be, kb. 4 km, és végig a partmentén, hol a sziklákon, hol a homokban vezet. Az elmúlt 4 évben mindig csak a hírét hallottuk, de most sikerül végigjárni. Tényleg meseszép, a tavalyi Tsitsikamma túránkra emlékeztetett.
















Másnap elbúcsúztunk Verától, PE-től, és nyakunkba vettük Dél-Afrikát :-))))) Első közelítésben visszamentünk a tavaly felfedezett Graf Reintebe és New bethesdaba. Az előbbi nekünk (Zolinak és nekem), utóbbi Ritának volt a bónusz.
Graf Reinet mellett beleszerettünk a Vally of Desolation szikláiba, szakadékaiba, nem hagyhattuk ki most sem :-))

A Bagolyház pedig olyan igazán Ritának való hely (tulajdonképpen ezt a kitérőt emiatt iktattuk a túrába). Egy, a világgal nem kibékült, nehéz sorsú szobrásznő háza, ahol az ablaküvegek színesre vannak festve (emiatt korán reggel és késő este érdemes a házat megnézni, akkor legszebbek a fények), az udvar (camel yard) pedig tele van cement szobrokkal (Helen kimondottan jó volt baglyokban, tevékben :-))





Este Rita kívánságára visszamentünk a partra, ahol megnéztük a lyukat a falon. Bár elég nevezetes hely, nem könnyen találtuk meg, sőt, a főútra visszavezető rövidebb út sem volt olyan egyszerű (hozzá tartozik, hogy elég Móricka térképünk van, aminek a megbízhatósága azóta totálisan megkérdőjeleződött...). A backpackersben, ahol az éjszakát töltöttük, több helyen figyelmeztettek, hogy a sziklánál a gyerekek majd ajánlkoznak, hogy megmutatják az utat, vigyáznak az autóra (ahelyett, hogy az iskolában ülnének), de ne fogadjuk el a segítséget, ne adjunk nekik pénzt, édességet (a környéken nincs fogorvos), viszont ha saját készítésű dolgokat ajánlanak, azokból bátran vegyünk... mi megtettünk minden telhetőt, de egy kisfiú mindenhova jött velünk, mutatta az utat, adtunk neki pár randot, de nem úszta meg ennyivel, Zoli hosszasan a lelkére beszélt, és megígértette vele, hogy holnap aztán tényleg elmegy az iskolába.





Késő estére megérkeztünk a Drakensberg-be, ahova évek óta szerettem volna eljutni, sosem jött össze, na de most.... másnapra egész napos túrát terveztünk be az Amfiteátrum tetejére, ahonnan a világ második legmagasabb vízesése lezúdul (máramikor van benne víz). a túra viszonylag egyszerűen indult, betonozott út vezetett fel a hegyre... ami aztán egyre sziklásabb lett, helyenként rendesen kellett kapaszkodni... Ritán erőt vett a tériszonya, leült, hogy majd megvár bennünket. mi azért továbbmentünk Zolival, bár a csúcstámadást nem vettük teljesen biztosra. Be kell ismernem, én voltam a szűk keresztmetszet (beszorultál Micimackó...?). felfelé nem nagyon volt gond, de nem lehet ugyanott lejönni, lefelé mindenképpen egy 10 és egy 14 m-es lánclétrán lehet csak lejönni. Na ezt már nem akartam mindenáron bevállalni. Felfelé menet találkoztunk egy nyugdíjas párral, a nő elmondta, hogy „simán járható” a létra, ő is megcsinálta, nekem is menni fog.... na nemmondom, felfelé menet nem kicsit remegtem a térdeim, kapaszkodtam rendesen, de felmentem :-))) érdekes, hogy a lenézéssel, tájban gyönyörködéssel nem volt gondom, de azért be voltam rezelve rendesen (fura, lefelé sokkal simábban ment minden). A fennsíkon a folyó mederét követve jutottunk el a Thugela vízesés tetejéhez. Valami egészen elképesztően szép volt a kilátás...