Tudtuk róla, hogy sokáig halogatta a férjhezmenést, mert előbb a családját szerette volana „rendbe tenni”. Ez annyit tett, hogy a townshipből elköltözni nem hajlandó mamának építtetett egy házat a régi helyére. Mondta, hogy nagyon sokáig tartott az építkezés, mert vagy másfél hónapba beletelt mire a kb. 100-150 nm-es téglaházat felépítették, A „nyomornedgyedben” bútorba épített sütő, faberakásos plafon, ülőgarnitúra, nagyképernyős TV fogadott bennünket. Azért hozzátartozik a történethez, hogy az ott felnövő leányzó nem akarta a házuk előtt parkolni az autóját, mert az nem biztonságos, és a vacsi közben néhány csótányt lepöcköltem az asztalról (Martosban edződött gyomromat annyira nem viselte meg az eset :-)).
Péntek este megérkezett Rita is, akit a „szokásos” Savannával vártunk. Nem kis megrökönyödést váltottunk ki Verából, amikor seprőnyelet kértünk tőle, amit a „fűpartvis”-ra upgradeltünk. Kaptam hozzá egy Dél-afrikai zászló mintás csúcsos sapit, így teljes harci díszben vártuk a banyát. Amellett, hogy mi is nagyon élveztük a bohóckodást, minden szembejövő arcára széles mosolyt csaltunk.
Szombatra township túrát terveztünk, de több, mint egy órán át hiába vártuk Valenciát és férjét (annyira nem lettünk afrikaiak, hogy ez is beleférjen), így elindultunk a parton sétálgatni. Megmutogattuk Ritának a nekünk már jól ismert dolgokat, így a tetőn tartott fókákat (egyesek nem tudják, jódógukban micsinájjanak). A parti séta végén aztán összeakadtunk Valenciáékkal, akik sűrű szabadkozás közben elmesélték, hogy defektet kaptak, szorrrrriiii...
Délután főzőcskéztünk. Rina báránycurry-t, mi gulyást és nokedlit főztünk Meghívtunk rá a CSIR-ből egy indiai postdoc srácot, Vera családját, és nyuszi rokonait, barátait és üzletfeleit... szinte mindenkit, aki élt és mozgott.
Vasárnap elsétáltunk bolhapiacra (szokásos parti túra), délután pedig rávettük Verát, vigyen el bennünket Sacramento-ba, ami kb. 10 km-re van PE-től, gyakran kijártunk (csak szerényen:-))hullámokat, naplementét nézni, időnként reggelizni, és meghallgatni, hogy van egy fantasztikus túraútvonal Sardinia bay-be, kb. 4 km, és végig a partmentén, hol a sziklákon, hol a homokban vezet. Az elmúlt 4 évben mindig csak a hírét hallottuk, de most sikerül végigjárni. Tényleg meseszép, a tavalyi Tsitsikamma túránkra emlékeztetett.
Másnap elbúcsúztunk Verától, PE-től, és nyakunkba vettük Dél-Afrikát :-))))) Első közelítésben visszamentünk a tavaly felfedezett Graf Reintebe és New bethesdaba. Az előbbi nekünk (Zolinak és nekem), utóbbi Ritának volt a bónusz.
Graf Reinet mellett beleszerettünk a Vally of Desolation szikláiba, szakadékaiba, nem hagyhattuk ki most sem :-))
A Bagolyház pedig olyan igazán Ritának való hely (tulajdonképpen ezt a kitérőt emiatt iktattuk a túrába). Egy, a világgal nem kibékült, nehéz sorsú szobrásznő háza, ahol az ablaküvegek színesre vannak festve (emiatt korán reggel és késő este érdemes a házat megnézni, akkor legszebbek a fények), az udvar (camel yard) pedig tele van cement szobrokkal (Helen kimondottan jó volt baglyokban, tevékben :-))
Este Rita kívánságára visszamentünk a partra, ahol megnéztük a lyukat a falon. Bár elég nevezetes hely, nem könnyen találtuk meg, sőt, a főútra visszavezető rövidebb út sem volt olyan egyszerű (hozzá tartozik, hogy elég Móricka térképünk van, aminek a megbízhatósága azóta totálisan megkérdőjeleződött...). A backpackersben, ahol az éjszakát töltöttük, több helyen figyelmeztettek, hogy a sziklánál a gyerekek majd ajánlkoznak, hogy megmutatják az utat, vigyáznak az autóra (ahelyett, hogy az iskolában ülnének), de ne fogadjuk el a segítséget, ne adjunk nekik pénzt, édességet (a környéken nincs fogorvos), viszont ha saját készítésű dolgokat ajánlanak, azokból bátran vegyünk... mi megtettünk minden telhetőt, de egy kisfiú mindenhova jött velünk, mutatta az utat, adtunk neki pár randot, de nem úszta meg ennyivel, Zoli hosszasan a lelkére beszélt, és megígértette vele, hogy holnap aztán tényleg elmegy az iskolába.
Késő estére megérkeztünk a Drakensberg-be, ahova évek óta szerettem volna eljutni, sosem jött össze, na de most.... másnapra egész napos túrát terveztünk be az Amfiteátrum tetejére, ahonnan a világ második legmagasabb vízesése lezúdul (máramikor van benne víz). a túra viszonylag egyszerűen indult, betonozott út vezetett fel a hegyre... ami aztán egyre sziklásabb lett, helyenként rendesen kellett kapaszkodni... Ritán erőt vett a tériszonya, leült, hogy majd megvár bennünket. mi azért továbbmentünk Zolival, bár a csúcstámadást nem vettük teljesen biztosra. Be kell ismernem, én voltam a szűk keresztmetszet (beszorultál Micimackó...?). felfelé nem nagyon volt gond, de nem lehet ugyanott lejönni, lefelé mindenképpen egy 10 és egy 14 m-es lánclétrán lehet csak lejönni. Na ezt már nem akartam mindenáron bevállalni. Felfelé menet találkoztunk egy nyugdíjas párral, a nő elmondta, hogy „simán járható” a létra, ő is megcsinálta, nekem is menni fog.... na nemmondom, felfelé menet nem kicsit remegtem a térdeim, kapaszkodtam rendesen, de felmentem :-))) érdekes, hogy a lenézéssel, tájban gyönyörködéssel nem volt gondom, de azért be voltam rezelve rendesen (fura, lefelé sokkal simábban ment minden). A fennsíkon a folyó mederét követve jutottunk el a Thugela vízesés tetejéhez. Valami egészen elképesztően szép volt a kilátás...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése