Itt a péntek, és nincs mit igyak......

Ennyire azért nem rossz a helyzet, de a beszólás nagyon tetszett. Vera, mint csempéző, építkezéseken, átalakítás alatt álló házakon dolgozik, sokszor fekete „kollégákkal”. Az egyik ezzel a felkiáltással próbált meg kölcsönt kérni tőle :-)
Az a helyzet, hogy az országban egy új korrupcióellenes törvényt vezettek be, ezért az ellátmányomat csak bankszámlára utalhatják át. Bankszámlát, mint több körös rohangálásunkból kiderült, nem nyithatok. Így aztán itt a péntek, és nincs mit igyak.... Szerencsére még van a tavalyi maradék zsebpénzemből, meg persze a legtöbb helyen a kártyát is elfogadják. A megoldás meg még várat magára.

A hét viszonylagos nyugiban telt. Elméletileg szerdától dolgozhatok a helyi Sanyin (koextrúder). Ahogy meg volt beszélve, oda is álltam a gép mellé, lestem, Haydon minden mozdulatát, bízva benne, hogy előbb-utóbb egyedül is dolgozhatok a gépen, nem kell mellém dadus.... Nagyon nem akart működni a gép (és mi még az áldott jó Collint szoktuk szidni.....), így Haydon eccercsak rám szólt, hogy menjek vissza a szobámba, majd szól, ha jöhetek. Ezzel vége is lett a napnak, ültem, vártam, hazajöttem.
Másnapra aztán összekapta magát, sikerült kipucolnia a szerszámot, amivel aztán meg is oldódott a problémája. Mire szólt, hogy mehetek, már szépen vastagodott a tekercs. Közben jött a fura kívánságom, hogy szeretnék erősebben nyújtott szálat is csinálni. Na erre már nehezen volt kapható, egy két olyan paramétert is meg kellett volna változtatni, amihez -számomra érthetetlen módon- nagyon nem akart hozzányúlni. Így maradtunk a nyújtatlan szálnál, majd később megcsinálom az egyéb vágyásaimat is :-)

Péntekre aztán megkaptam a másik anyagomat, azzal is megpróbálkoztunk. Na, ez is rendesen kiverte Haydonnél a biztosítékot. Halkan káromkodott, meredten nézett a sarokba, és órákra eltűnt. Ha megemeltük a hőmérsékletet, jók voltak a nyomás paraméterek, lehetett normál sebességgel dolgozni, de nem hűlt le eléggé a szál, hogy be lehessen fűzni. Ha levettünk a hőmérsékletből, nyomás felment, egész gép leállt. Végül egy pár órás távolléte alatt addig játszottam a hűtéssel (amihez ő nem volt hajlandó hozzányúlni), hogy tök jól beállt minden.

Tegnap este Karger proffal és Verával vacsiztunk. Kicsit aggódtam, hogy a lökött tyúk nehogy előadja magát. Hát volt néhány megszólalása, amikor szívesen bokán rúgtam volna az asztal alatt.

Szombat reggel elmentem egyet nordicozni, bálnát nézni. Tök jól esett, mikor már hazafelé menet sikerült egy brutálisan rosszul lépnem, ritka mód kifordult a bokám. Nagyon fájt, azt hittem sikerült eltörnöm. Mellé annyira megszédültem, hogy azt hittem, el is fogom dobni ott helyben az agyam... rögtön bevillant, hogy se telefon, se igazolvány nincs nálam, egyedül a vendégházam címét tudom fejből, de ott egész hétvégén csak én vagyok, a háziak elutaztak..... szerencsére rá tudtam állni a lábamra, mire haza botorkáltam, már jókora bucira dagadt. Újabb igazolás, hogy magasszárú cipő nélkül nem nagyon kell egyenetlen talajon fickándoznom...

Itt még nem volt annyira gáz....

11-re Vera megbeszélte egy barátnőjével, Roxival, hogy nála teázunk. Roxi baromi jó fej, rengeteget röhögtük. Ott volt a mamája, aki kőkemény Alzheimeres (Dr. Rácz rendel), legalábbis bármelyik pillanatban elfelejthet mindent. Most is voltak ebből mókás helyzetek (szerencsére tudja magáról - többnyire, és humorosan fogja fel), mikor kiment cigizni, elköszönt, hogy jó éjszakát, és a tányérokat hagyjuk csak az asztalon, majd másnap elpakolják.... Ja, és Roxi férje a foci világbajnokság fő-fő-fő főnöke. Miután eljöttünk tőlük, beugrottunk egy könyvesbolt-szerűségbe Verának venni valamit, vagy 4 címlapról mosolygott vissza a pasi. Vera addig emlegette Roxinak a nokedlit, hogy megbeszéltük valamelyik hétfőre, hogy elmegyünk hozzájuk és főzök neki.

A délutánt sikerült felpolcolt lábbal végigaludnom, bár vagy 35 fok volt kint, magamra kellett húznom a takarót.

Társam a lábadozasban

Estére Vera görög barátaihoz mentünk. Ez is mókásra sikerült, bár csak a két „öreg” volt otthon, illetve egy másik „híres és gazdag” barát jelent meg náluk, betöltötték a házat, tényleg keményen emlékeztettek a bazi nagy görög lagzira.

Hívd meg magad és maradj*

*by Vera Clarke

Reggel fél hatkor ébredtem (otthon ez ráadásul fél 5), már minden világos volt, erősen elgondolkodtam, hogy mielőtt „beindul az élet” lemegyek a partra egyet mozogni, de könnyedén meggyőztem magam, hogy ez még nagyon korai, majd kicsit később. A következő emlékképem Vera sms-e, hogy egy óra múlva jön értem, megyünk Jeffries bay-be és St. Francis bay-be. Előbbi szörfös paradicsom, Billabong factory store-ral, utóbbi inkább az idősebb (lehiggadt generáció) kedvence, nemrég mozaikozott itt egy házban, szert tett néhány ismerősre a városban.

Indulás előtt kiszaladtam a boltba, valami alapkészletet beszerezni. Fel voltam készülve lelkileg, hogy valami horror árakba botlok. Ehhez képest vettem egy hatalmas ananászt 5 randért (kb. 120 Ft), az őszibarack kilója kb. 200 Ft, a paradicsomé is kb. annyi... a szőlő az egyetlen, ami drágább, mint otthon. Persze ez csak a zöldséges szekció, de a tejtermékeknél sem volt túl rossz a helyzet (a hús árakat nem néztem, ott azért lehet durvulás).

Jeffriesben aztán shoppingoltunk, ettünk egy jófajta mexikói quesadillast (azóta a hűtőmben figyel a tortilla és a friss spenót, hogy megpróbáljam reprodukálni a lehetetlent), végül léptünk St. Francisbe.

Nem nagyon értettem, kit keresünk, de az időnkbe belefért. Utlag rájöttem, hogy a (még nem látott) házinénimék nyaralóját mutogatta, illetve azt a házat kerestük, ahol mozaikozott. Persze üres volt, így felhívta az akkor segédjét, Walliet. Az úr egy háztetőről jelentkezett, éppen a tető élét festegette. Persze nyomban ott teremtünk, Vera bekéredzkedett a klotyót kipróbálni. Vagy 4 órán át tartottuk fel a két pasit (az egyik a tulaj, a másik Wallie - mint alkalmazott). Közben meggyőztük a pasit, hogy nem jó a frissen festett barna él a ház színéhez (ráadásul egy részen fehéren akarta hagyni), legyen inkább az egész fehér. Aztán én az asztala felének átfestéséről beszéltem le, szerintem úgy volt gyönyörű, ahogy volt...

Nagy nehezen kiraktak minket, lementünk a partra, világítótornyot nézni, és Walliet várni, akivel Vera tervei szerint egy sört megittunk volna.

A partot kivégeztük, más nem volt a városban, beültünk a kocsmába. Vera nem nagyon akart bemenni, mert hogy néz már ki, hogy két nő bemegy a falusi kocsmába a pasik közé. Na ehhez képest a csapos lányon kívül egy nő volt bent. Mentünk mi ketten, aztán még két nő.... Kezdtünk aggódni, hogy valahol biztos nem vettük észre a Kék Osztriga bár feliratot, de szerencsére megjött két motoros, bőrjakós fickó, úgyhogy teljes nyugiban távoztunk. Közben Wallie is bejelentette, hogy a főnök próbálja behozni az elvesztegetett időt, esélytelen, hogy pár órán belül szabaduljon. Este persze jött tőlük az sms, hogy nem megyünk-e át braaiozni, de saaajnos bebukták....

A szokásos életjel

Az utolsó másfél hét viszonylagos izgalomban telt. Na nem az előttem álló közel 24 órás utazás dobogtatta meg kicsi szívem (ezért már egyre kevésbé tudok lelkesedni, de „tűrök” :-))), sokkal inkább a H1N1 mizéria. Amint eldöntöttem, hogy beoltatom magam (ki tudja, az alvilágban mivel futok össze), sikerült is valami szuper lájtos megfázást összeszednem. Éppen csak annyit, hogy ne adják be az oltást. Sebaj, a vakcinámat bebökték Hajniba, ő vett frisset, kedden próba. Bukta. Nem baj, a vakcinámat megkapta Endre, ő meg két napig vadászott újat. A remény hal meg utoljára, kúráltam magam csütörtökig (ha hosszas agyalások után is, de még az edzést is kihagytam). Meg is lett az eredménye. Aznapra produkáltam állapotom mélypontját. A tervezett edzés ismét kimaradt :-(, az oltásomat már nincs kinek beadni, kénytelenek tárolni, hátha mire hazajövök, oltható leszek.

A péntek már csak laza levezetés volt, Erzsike tanácsára elmentem kék sálat venni, a narancs kendő nem tesz jót a torokgyulladásnak. A boltos nő is rögtön tudta, miről van szó: torok csakrára lesz? Néztem bután, hogy azt nem tudom, de felsőbb utasításra kék kendőt kell a torokgyulladásomra kötnöm.

Röpke kitérővel Lucky Lucianot elhelyeztem elit garázsában: két hónap huzavona után végre rászánta magát a biztosító, és elismerte, hogy az a csapágyazott izébizé a futóműben sérülhetett a karamboltól, és mehet a csere. A hír csütörtök délután jött, így a szervízeléssel nem nagyon kell kapkodniuk, egy hónapra megkapták az autót. Emlékeztető magamnak: 21438 km van benne (arra az esetre, ha Ancsa feltételezése szerint befognák csereautónak).

Münchenig nem volt semmi extra, szép volt a város felülről. Látszódtak a ködpamacsok, de egy csomó részen kristálytisztán lehetett látni.

Münchenben jött a jó hír, nem kell 3/4 7-től éjfélig várnom, 8-kor beszállás a nagy gépbe, 8.50-kor indulás (gőzöm sincs, mit sikerült ennyire félrenéznem.....). Viszont ahogy elnézem, nem a szokásos méretű és felszereltségű Airbussal megyünk tovább, hiányozni fog a saját monitoron futó 12 film melletti szunyókálás.... sebaj, tűrök :-) Holnap ilyenkor a Barney’s teraszán 25 fokban Savannázgatás közben fogjuk Verával kitárgyalni az élet nagy dolgait :-)))

Kár volt túlaggódni a dolgot, megvolt a saját monitorom. Vacsi közben (meglepően finom marhasült torma mártással) megnéztem az UP-ot, majd módszeresen végig kómáztam 8 House részt. A részek végén rendesen magamhoz tértem annyira, hogy a következő részt betegyem (véletlenül se menjen kétszer ugyanaz) , és már mentem is vissza alfába :-)

Johannesburgban elég szűkre szabott átszállás várt rám, szedtem is rendesen a lábaimat, túljutottam az útlevél ellenőrzésen, és megkezdtem hosszadalmas várakozásomat a futószalag mellett.

Johannesburg, 11 fok, eső, szél, a frizura kicsit zilált

Közben jött a drogkereső kutya, udvariasan félreálltam, hogy hozzáférjen a kézipoggyászomhoz, amit alaposan végigszaglászott, majd leült mellette, jelezve, hogy itt bizony van valami. Nyitom a kisbőröndit, az első, amit meglátok benne, a kender szál köteg volt, amin szálátmérő eloszlást akarok mérni Andi dolijához. Már-már feladtam, hogy ebből valaha lesz valami, amikor diadalmasan kiemeli az Imótól útravalóként kapott banánt, mint tiltott terméket. Megkapta a jutalomkekszet, és elvonszolták a helyszínről. Hamarosan megérkezett a bőröndöm, de a nordic botjaimat hiába vártam. Közben újra jött a kutya, újra jelzett, de most valaki más kísérte. Mondtam, hogy biztos a banánt érzi, nehogy már mégegyszer ki kelljen nyitni, és lebukjak a kenderrel. Le is csapott a hírre, a banán tiltott cucc.... mondtam, hogy azóta már tudom, el is vették már. Megnyugodott, nem kellett kicsomagolnom. A botok csak nem jöttek meg, a München feliratot is lecserélték már Lushakára, így indultam reklamálni. Amíg a reklamálós sorban álltam, megláttam a közelében „törékeny csomagok átvétel” c. tábla alá kihajigált cuccok között az enyémet. Felkaptam, röpültem a belföldi terminál felé - volna, ha a vámos nem állít meg a zöld folyosón. Lelki szemeim előtt újra megjelent a drogos kutya, de szerencsére beérte az útlevelemmel.

Becsekkoltam a Port Elizebethi járatra, és megveregettem a vállaim, hogy milyen szuper vagyok, van még egy órám a beszállásig. Aha. 5 perc. Még jó, hogy eszembe jutott, itt most egy órával előrébb járunk.

A gépen aztán sokáig úgy tűnt, a mellettem lévő, ablakos hely üres marad. Aztán jött egy smicisapkás, AC/DC world tour táskás idősebbecske fekete nő, és leült. Megpróbálkozott afrikaansul letárgyalni valamit, végül maradtunk az angolnál. Ha már ilyen jó haverok lettünk, megkérdeztem, hogy a koncertről van-e a táskája. Na, kiderült, hogy egy pap felesége, Németországban vannak pár évig kiküldetésben, és most egy temetésre jön haza. A koncerten nem volt, csak kicsinek találta a kézipoggyászát, ez tetszett meg neki :-)

Alakul :-)

Az utolsó kanyar

PE-ben kiszállva aztán fejbe vert a 31 fok :-) A reptéren Vera nem várt. Nem mondanám, hogy tipikus, de nem lepődtem meg nagyon. Pár SMS kicserélése után hamarosan megjelent, és elhozott az új kecóba.

A házikóm

Konyha, étkező

Nappali

Ezt a szobát választottam

Nadine mondta, hogy ezentúl majd itt akarok lakni, be is jött. Még az eddigieknél is közelebb vagyok a tengerhez, és az udvarnak van egy hátsó kapuja a helyi bevásárlóközpont parkolójára. Nem voltam még 10 perce Port Elizabeth-i lakos, már a hűtőben pihent két karon Savanna :-) (nem lehetett sokáig cicózni, szombaton korán zár a Bottle store.

Az első savanna után gyors kört futottunk Veránál, megtárgyaltuk az új kézműves őrültségeit (zseniális a nő, most éppen takarót fest a mozaikozás mellett), felvettük Nadinet és húztunk le a partra, a barátjával találkozni. Vera után nagy megnyugvására én is áldásomat adtam rájuk, tényleg helyes, szimpi a pasi.

A 31 fokból aztán gyorsan 20 lett, egy röpke Dizzy Dolphine-os szendvics után áttelepültünk a „kertembe”, és már jól felöltözve savannázgattunk és pletyóztunk tovább. Nagy bánatomra, mint kiderült, két olyan ember is elment az intézetből, akit nagyon szerettem. Reena barátnőm az egyik, a másik a főnök, Abisha.

Este elmentünk egy laza vacsira. Bár mostanra semmi kiruccanást nem terveztem, csak melót, nyugit, kis szörfözgetést, mozaik tanfolyamot Veránál, a vacsi alatt töb hónapra való programot találtunk ki, közte az Addo-ban alvástól, a farmon lovaglásig, Graf Reinet-Neu Bethesda kiruccanást, Knysna környéki csavargást és még sorolhatnám...

0 :-)))))))

1 :-))))))

2 :-)))))

3 :-))))

5 :-)))

12 :-))

17 :-)