A vége (?)

8269 km

3 defekt (2:1 ide)

4 beragadás, elsüllyedés (1:3 Zoli javára)

2 kipördülés (1:1)

5300 fotó (egyszer talán könyvbe szerkesztve)

hihetetlen mennyiségű élmény, tapasztalat, kaland, tanulság

....... és örök szerelem Namíbiával

Sivatagi (jég)vihar

A formaságok elintézése után volt még egy kis időnk kapuzárás előtt, kimentünk még nézelődni a parkban. De sajnos semmi „extrát” nem láttunk, csak a szokásos zsiráfokat, sprinbock-okat, sakálokat..... Este aztán sátorverés, tűzrakás, kolbászsütés, a kajához leülni viszont sehol nem lehet... az eddigi helyeken volt egy-egy asztal pad... itt semmi. Sebaj, erre való a repcsiről elhozott pokróc..... Már le is heveredtem, mikor a szomszéd helyre beálló autóból kipattanó srác odaszólt, hogy ő ezt nem tenné... és szandálban sem szaladgálna, inkább cipőt venne. Persze mi meg azt csinálunk, amit akarunk... Aztán felajánlotta a teljes kempingfelszereléssel vásárolt terepjárójáról két széket, mi meg cserébe némi sört és kolbászt. Este rengeteget mesélt. Svájcból jött, 4-5 hónapig járja és fotózza Afrika dél részének nemzeti parkjait. Csak úgy, hobbiból. Adott is tippeket, hogy a Twee Rivieren kempingtől 20 km-rel visszább van egy leopárd, négy napig fotózta... Biztosan ott van még a környéken, kölyke van, és még egy alig megkezdett antilop lóg a fán. A Mata-Matától számított 5. itatónál pedig gyakran látni egy gepárdot a kölykével.

Reggel viszonylag korán nyakunkba vettük a parkot. Egy ausztrál párossal is megismerkedtünk még az este (2 évig utazgatnak körbe-körbe a világon.... hogy a fenébe tudják ezt egyesek megoldani?????), velük kerülgettük egymást és osztottuk meg az infókat. De a gepárdot egyikünk sem találta meg.

Később aztán valahol ők elkavartak (talán akkor látták a fürdő hiénákat, amiről mi lemaradtunk), így mi leltünk rá a fára mászott antilopra. De a cicvarek sehol. Egy darabig vártunk, az előtte lévő 3-4 km-t már korábban átvizsgáltuk, most haladtunk tovább, vízért, tankolni... persze lassan, nehogy elszalasszuk anyut. Gyors ebéd a kempingben (pepper and stake pie a boltból- naggggyon finom), és indulunk tovább. Északra terveztünk menni, és visszafelé benézni a leopárdhoz. Az északi út lezárva (este volt némi eső mi táborunkban is -amit én észre sem vettem-, de erre valószínűleg nagyobb volt a vihar), marad a visszaút a leopárd felé. Így se rossz :-) Nem messze az ominózus fától összefutottunk az ausztrálokkal, megmutattuk nekik a fát, cserébe ők elmondták, hogy merre van rengeteg oroszlán. Kicsit messze, de azért megpróbálunk oda- és visszaérni. Necces a dolog, nem is jött össze. Úgy számoltuk, fél 4 körül kell visszafordulnunk, hogy röpke leopárdozás után napnyugtáig beérjünk a kempingbe. Még az út 2/3-át sem sikerült megtenni a visszafordulásra kijelölt időpontig. Visszafordulni pedig annál is ajánlatosabb volt, mivel a hátunk mögött erősen gyülekeztek a felhők, előttünk meg sokasodtak az egyre nehezebben járható pocsolyák....

Látszott, hogy Mata-Mata irányában elég komoly a helyzet, de talán nekünk sikerül kikerülni a vihart. Nem sikerült. És a jeget sem.

Mogyorónyiak estek, nagy tömegben. Féltettük a brekuszt (pedig szegénnyel mi mindent műveltünk már), így egy fa alá állva próbáltuk kihúzni a vihart (nem sokkal előtte fotóztunk néhány villámsulytotta fát, bölcs dolog volt aláállni.... A zergék pedig -akik nap közben a fák alatt ácsorogtak- most bent álltak csapatostól a kiszáradt folyómeder közepén (talán jobban figyeltek a környezetismeret órán).

Az ausztrálokat -micsoda meglepetés- a leopárdos fánál találtuk. Persze a macsek azóta sem mutatkozott. Vártunk még egy darabig, aztán feladtuk. Sűrű pocsolyakerülgetések közepette mentünk a táborba. A folyómeder pedig a közel háromnegyed órás intenzív eső hatására ismét folyónak látszó képződménnyé alakult, ami persze néhány óra alatt visszaalakult rendes kiszáradt mederré.

A korábbi viharok egyik áldozata

Reggel adtunk még egy esélyt a leopárdnak. Persze nem élt vele. Szomorúan léptünk le, bár nagy reményeket fűztem a parkhoz, semmi érdemlegeset nem láttunk. Elintéztük határátlépést Dél-Afrikába (Namíbiából kiléptettek bennünket, amikor bejöttünk a parkba, de Dél-Afrikába csak most léptünk be), és indultunk volna, amikor a sorompós fiú ránk szólt, hogy cseréljük le a bal hátsó kereket, lapos...erősen gondolkodtuk, de nem egyikünk sem emlékezett a szokásos kőfelütős esetre az elmúlt napokban... Ez most a nem kalapálható defekt volt, egy csavart találtunk a gumiban. A legközelebbi gumijavító 70 km. Elképesztő rutinnal pakoltuk ki csomagtartót, emelő ki, pótkerék elő, csere, bepakolás, indulás.... (na ennyit az eredeti ötletekről, a defektet eddig teljesen az én privilégiumom volt....)

Araszolgatunk, immár a parkon kívül, óvatosan, nehogy valami történjen még valamelyik kerékkel, kerülgetjük a hatalmas pocsolyákat, mígnem.... az egyikbe beragadtunk. Úgy alaposan.

Próbáltuk húzni, vonni, nem nagyon mozdult. Vontatókötelünk nem volt, így a megálló terepjárók sem tudtak kirángatni. Mígnem aztán megállt mögöttünk egy személykocsi, aki elől elzártuk az egyetlen számára járható részt. A pasi és a csaj kipattantak belől, a lány kis papucsában, miniszoknyájában berongyolt a dagonyába, nekiveselkedtek, és együtt kitoltuk a kocsit. Zoli lassított volna, de egyszerre kiabáltunk utána, hogy „Fuss, Forest, fuss”, nehogy a rizikós szakaszon megálljon....

Aztán gyors gumijavítás, és irány Port Elizabeth. Szerencsénkre az út eseménytelen volt, bár az első után én 4 defektet jósoltam, többet nem szedtünk össze (eddig, a kocsit csak este fogjuk leadni).

Zoli becslése jobban bejött, ő azt mondta második-harmadik nap környékén, hogy az út 8294 km lesz, ő megálmodta. 8269 lett. Kerek 25 km-t tévedett (de doktor úr, ilyen távon az egyáltalán nem sok...)

Dakar supreme - avagy túlélni Namíbiát

Windhoekban

Este beszélgettünk a backpackers-es srácokkal, mit ajánlanak Windhoek környéki programként. A lehetőségek között szerepelt egy bushman falu meglátogatása. Térképünkön csak a főbb útvonalak szerepelnek (még a namib vízumszerzésnél hoztuk el a szóróanyagok közül, ennél részletesebb térkép csak zavaró tényező lenne), az alacsonyabb rendűeket tájékoztató jelleggel vékony fehér vonallal berajzolták. Ezen próbáltuk beazonosítani, hogy a 42-ed rendű utakon hogy jut el a botswanai határ mellett abba a bizonyos faluba, ahol Jozef vár ránk... Még mondtak valami zavaros dolgot arról, hogy már nem Jozef a kemping managere, de még mindig ott van és segít tolmácsolni a bushmanoknak...

Reggel még elintéztük hivatalos teendőinket (3,5 óra internet foglalás), majd elindultunk a kb. 5 órás útra. Az út eseménytelen volt, a vége felé kezdtünk el azon aggódni, hogy a világnak ennyire a végén hogyan fogjuk megtalálni őket... de mikor megláttuk a „Corridor lodge” ékes cégérét megnyugodtunk, hogy biztosan lesz fedél a fejünk felett.

Nem sokkal a Lodge után meglett a kempinget jelző tábla is. Be is mentünk az udvarba ahol egy fakéregből-sárból összerakott kunyhó mellett egy napszemüveges srác (erősen naplemente környékén jártunk) és 7 kiskölyök játszott a tűz körül (erősen cigánytábor hangulatú volt a szitu). Zoli kipattant a kocsiból, és ment tisztázni, hogy jó helyen járunk-e, és ugyan merre találjuk Jozefet.

Kiderült, hogy ő Jozef, a háromcsíkos napszemcsi pedig álca, mivel valamilyen betegség miatt majdnem teljesen megvakult. Lábával sem stimmel minden, így a gyerekseregből 2, megfelelő méretű kislány fejére támaszkodva közlekedik, egyszerre használva őket vakvezetőként és mankóként.

Sűrű fotózásba kezdtünk, a gyerekek az első fél percben még megszeppentek voltak, aztán rendesen belejöttek, és pózoltak, mintha egész életükben ezt csinálták volna.

Mint kiderült a „falu” két családot jelent. Eddig Jozef volt a kemping (homokos terület, néhány asztallal és a recepcióval) managere, mivel a másik család nagyobb, így sok lúd... alapon leváltották, és a területről is megpróbálják kifúrni (megjegyzem, Namíbia területe kb. 8-9-szerese Magyarországénak, és kb. 1,7 millióan lakják.... tehát hely van...). Mindenhez az új manager (vagy 15-16 éves srác) engedélyét kell kikérni. Át is szaladtak a szomszédba a „főnökért”, aki meg is jelent olyan játszótéri gengszter stílusban félrecsapott baseball sapkában, Bob Marley-s pólóban, renyhe teve járással.... Mondta, hogy természetesen maradhatunk, de a tűz körüli tradicionális táncnak az ő házuk mellett kell lennie este 8-kor, mert úgy szól a hagyomány.... És majd ők megmutatják a programot, hogy milyen „activity”-k közül és mennyiért választhatunk.

Az egész balhés szitu láttán, no meg Zoli is bedobta, hogy még Windhoekban azt mondták, hogy nem kell parázni, de legyünk résen, ne hagyjunk értéket a sátorban..... szóval nem voltak jó érzéseim.

Elmúlt a negyed 9 is, Jozef pedig mondta, hogy most már ideje a táncnak, mivel a másik társaság sehol, majd az ő emberei táncolnak nekünk. És nem kér érte extra pénzt, majd megosztoznak a másik családdal a kialkudott összegen (amiről még fogalmunk sem volt, mennyi lesz). Az „emberei” a mamája, a nővére (a 7 gyerek anyja), talán sógornője és az egyik gyerek voltak. Elénekelgettek-táncolgattak a tűz körül, Jozef pedig fordított és mesélt a táncok hátteréről.

A műsort a mama egy tanulságos történettel zárta.

Menet közben megjelentek a szomszéd srácok, a baseball sapit bőr ágyékkötőre és játék íjra cserélve (azért a kvarcórától és a puma cipőtől nem váltak meg), hogy bár késtek, de most már mehetünk hozzájuk is, meg hát hozták a programot.

A program egy ezer éves fénymásolat volt, olyan tételekkel, mint rakás fa személyenként 35 namib dollár, tűztánc 180 dollár.... amúgy meg, mivel Jozeféknél már sokat láttunk és hallottunk, ők most már csak kicsit fognak táncolni.

Még megegyeztünk abban, hogy másnap elmennénk egy „bush walk”-ra, ahol elmesélik, hogy a sivatagban található kevés növényt hogyan lehet gyógyításra használni, miket lehet enni-inni.... De mindezt csak akkor, ha nem a „maffia család” visz ki bennünket, hanem választhatjuk Jozefet és a mamát. Mondták, hogy persze lehet, de azért a megbeszélt időpontban, reggel 7-kor csak ott volt az ő emberük is talpig ágyékkötőben... Végül sikerült velük megegyezni, hogy valóban csak a Jozef family-vel kérjük a műsort....

Közben lebontottuk a sátrat, hogy a séta után minél hamarabb indulhassunk. Zoli hajtogatott, majd mikor mondtam neki, hogy nyugodt léptekkel, de mérgezett egér sebességével hozza a fényképezőgépét és örökítse meg azt a bő 15 cm hosszúságú skorpiót, ami a sátor alatt volt....

(este még beszéltünk is róla, hogy nem hozza be a sátorba a cipőjét, mert szeretne egy olyan „kalandot”, hogy reggel ki kelljen ráznia a cipőt, mielőtt belebújna.... de abban persze reggel nem volt skorpió, csak a Mikulás hozta dupla-csokis keksz :-)).

A bush-walk is érdekes volt, tetszett, mikor a mama valamelyik megrágott gyógyszer-növénnyel megköpködte az egyik kislányt, hogy ezzel tartsa tőle távol a betegségeket...

aztán megmutogatták a fogamzásgátló növényt, hasmenés ellenit... és a szerencse-gyógyszert (ennek megfelelő használatával még a bűnösöket is ártatlannak látja a bíróság.

Búcsúzóul még vettünk a családi ékszerekből, meghallgattuk Jozefet, hogy milyen jól tettük, hogy megosztottuk a pénzt a két család között, és ezzel az összes „san people”-nek (mint kiderült ők nem bushmanok) segítettünk, adtunk némi kekszet-bambit a gyerekeknek és útra keltünk. (Érdekes volt, itt nem a nyelv a meghatározó a törzsi hovatartozást illetően. Azt mondta, hogy ők két külön család, nem értik egymás nyelvét, de mivel egyforma a bőrszínük, és a hajuk, hát mindkét család san család ezért is élnek így együtt „békességben”.)

Meglehetősen hosszú út várt ránk, a Kalahári sivatagba (Transfrotier Park) akartunk eljutni. Nemrég nyitottak egy határállomás Namíbia és az egyébként Dél-Afrika és Botswana területén lévő park között, de az 4-kor, legkésőbb fél 5-kor bezár, nem volt idő szöszmögni. Nem is tettem. Annyira, hogy bár nem gyorshajtottam (földúton 100 km/óra a sebességkorlát), de egy kanyaros-bucka tetejére érve kicsit nagyobb volt a sebességünk a kelleténél, fenékriszálós brekuszunknak pedig több sem kellett, igen enyhe fékezésre is akkorát csavart a fenekén, hogy hol az egyik oldal sziklafala, hol a másik oldal szakadéka (na jó, csak 3-4 méter mély árok) volt vészesen közel. Végül a sziklafal alatti, hasonlóan mély árok felett álltunk meg, félig-meddig belógva az árokba, egy kerékkel a levegőben, másikkal egy barátságtalan tüskés bozótban.... Zoli rendes paparazzo lévén -miután megtudta, hogy lábaim rendben, csak meglehetősen remegnek- kapta a gépét és nekiállt körbefotózni....

A helyzetet elemezve megállapítottuk, hogy bár kinevettük a mama lucky-medicine-jét, valami mégiscsak lehet a dologban.... vagy ő, vagy valaki más, de rendesen rajtunk tartja a szemét (mindenesetre azóta sokkal óvatosabban vezetünk). És a brekusz is megúszta néhány karcolással a hátsó lökhárítóján. Zoli meg ismét nem szólt egy rossz szót sem (szerintem genetikailag nem stimmel valami a pasiban). Sőt, mikor kifakadtam, hogy lehetek ennyire balf...k, még jött, hogy ő egy cseppet sem ijedt meg menet közben, csak kíváncsian várta, hogy meg tudom-e fogni az autót, és ha nem számolunk azzal lehetősége, hogy simán az úton maradunk, igenis tök jól csináltam, és a lehető legjobban jöttünk ki a dologból.... Csak egy „epés” megjegyzése volt: miért kell mindenben túltennem rajta, és eredeti ötleteim nincsenek is... ő elsüllyeszti az autót, OK, kicsit kényelmetlen, de egy óra alatt kiástuk, erre nekem úgy be kell mennem a homokba, hogy utána négy óra ásás-emelés kelljen a szabaduláshoz. Ő megpördül az autóval, bemegy a bozótba, okés, hogy oroszlános-leopárdos helyen, de nekem miért kellett közel szakadékba rongyolni vele úgy, hogy kitolni se lehessen, mindenképen vontatni kelljen...?

Mivel az út napi 2 autónyi forgalmából 50 % az árokban volt, nem nagyon volt értelme segítségre várni (persze térerő nuku), Zoli elindult, hogy kerítsen valakit, aki ki tudna rángatni bennünket a szorult helyzetből. Persze az elérhető házak közül a legtávolabbiban voltak csak otthon (én közben őriztem a kocsit, út mellé kiszórt csomagokat), mire visszaértek idegbeteg állapotomban már-már végrendelkezni kezdtem... A farmról hozott két ember meglehetős rutinnal állt neki a brekusz kiszabadításának, kiásták, saját gumit leengedték, kivontatták, összepakoltak és mentek a dolgukra.

Mi is. Elég közel voltunk a határhoz, ha nem 4-kor zárnak, nem esélytelen odaérni. Még óvatosan sem. 5 perccel késtük le a határzárást, de namibok a tőlük megszokott kedvességgel, bűbájosan mosolyogva, rácsodálkozva a magyar útlevélre, átengedtek bennünket. A másik oldalon is megkaptuk egy mondatban, hogy már rég túl vannak a zárórán, ezzel kipiálták a kellemetlen részt, és szintén mosolyogva intézték az összes további formaságot, park-engedélyeket.....

Waterberg Plateau

Talán először az út során tényleg világosban értünk célba és állítottunk sátrat. De csak miután kiválasztottuk a megfelelő helyet. Másodikra. Az első választás nem volt tökéletes, így szépen kitolattam a parkolóhelyről. Egészen koppanásig. Valamivel biztosan baromira el voltam foglalva, de az nem a tolatás volt... (AKCIÓ: sokat próbált jogosítvány olcsón eladó!!) Szerencsére egyszerűbben megúsztuk, mint amilyen hangja volt az esetnek, a kipufogó vége horpadt be egy kicsit, és lett két apró, nem is látható karcolás a lökhárító alsó felén. Szegény kisbéka, következő életében biztos nem választja a kalandos bérautó szerepet....

Reggel felderítettük a terepet, a parkban csak rövid sétákat lehet tenni,

semmi komolyabbat, a platón sem lehet mászkálni, így a délben (persze, mikor máskor) kipipált túra után toltunk egy főzeléknek is beillő gombalevest és röpke Okahandja-i tankolós-bolhapiacozós megállás után megérkeztünk a fővárosba, Windhoekba. A város előtt rendőrblokád (azóta több helyen is találkoztunk hasonlóval), minden autót megállítottak, benéztek, ellenőriztek... Mikor ránk került a sor, udvariasan (az annak idején a szlovénknál bevált helló szőr-rel köszöntettem a rendőrt, amire jött a megfelelő válasz: helló szőr, őőő izé, madam :-)))

Szokás szerint foglalt szálásunk itt sem volt, de még a neten talált két backpackers címét sem írtuk ki, így elsőként egy netkávézóba ugrottunk be. Az egyik backpackers viszonylag távolabb volt, de a Cameleontól csak pár saroknyira voltunk, viszonylag könnyen ide is találtunk. A dormitorik foglaltak, kénytelen voltunk potom áron lakosztályt bérelni :-)) Este kimentünk volna kicsit várost nézni, élvezni a visszatérést a bushlife-ból, de erről elég alaposan lebeszéltek. Így pizzarendelés és savannázgatás után próbáltuk letöltögetni az elmúlt napok fotóit, megnézni, kritizálgatni.....

Etosha Nemzeti Park, Dakar Ultra

A szállást elintéztük, még berongyoltam a már bezárt boltba húst, fát, gyufát venni, hogy a régóta szemem előtt lebegő bárány steaket megsüthessük. Sátorállítás, sütés-zabálás után lementünk az itatóhoz. Szintén a Krugerben nagyon élveztem az itatóknál kukkolással töltött estéket. Most vittük a fényképezőgépeket, állványt.... Volt is forgalom, jónéhány rinocérosz, egy elefánt, zsiráf, és számtalan zerge tette tiszteletét.

A kempingben pedig -nagy meglepetésre- nyitott kukák vannak, sehol egy pávián vagy vervet majom, hogy széthordja a szemetet, ricsajozzon. Helyettük sakálok járőröznek.

Reggel 6-kor keltünk. Na nem mintha nem tudtunk volna tovább aludni, de akkora volt körülöttünk a jövés-menés. Kimásztunk a sátorból, mire a zuhanyzással végeztem, éppen felkelt a nap.

Gyors rendezkedés és kávézás után nyakunkba vettük a parkot. Először keleti irányban indultunk. A néhány zergének való nagy-nagy örvendezés után vagy 15 km-re a kempingtől találkoztunk néhány sakállal, akik egy springbock maradékait marcangolták.

Némi fotózgatás után továbbmentünk egy itatóhoz, amiről a térkép azt állítja, hogy gyakran látni ott vadászó oroszlánt.

Vacsi maradék

Most a kivételes eset állt fent, oroszlán ugyan sehol, de jónéhány zergét, orixot, zebrát.... és egyéb vegát találtunk.

Bolhás mókus

Mátrix mókus

Bejártuk még a környéket, de semmi érdemleges nem történt. A déli pihi előtt (elképesztő a hőség) még visszanéztünk az itatóhoz. Valami döbbenetes tömeg volt ott. Ugyan semmi ragadozó, de így is szenzációs volt.

Délben bejöttünk a kempingbe. A sátor környékén elviselhetetlenül forró volt minden, könyvekkel és fényképezőgépekkel felszerelve kivonultunk a tábor itatójához. Olvasgatás, fotózás, részemről kis szunyókálás... Újult erővel vágtunk neki a délutáni szakasznak.

Jöttünk, mentünk, eccercsak egy „krétaporral” vastagon betakart szakaszhoz értünk. Ránézésre simán elsüllyedünk rajta, mint ahogy az kevésbé súlyosnak tűnő esetekben már meg is történt. Zoli kiszállt a kocsiból, előre megy, felmérni a terepet. Semmi vész, a kanyar után már jó a terep. Adja az instrukciókat, hogy nagy sebességgel kell belemenni, és simán átjutunk rajta. A kanyaron is. Hááát jó, de én nem vállalom. Már csak az hiányzik, hogy boruljak a kocsival... Sebaj, majd Zoli vezet. Hátratolatunk, lendület, nekifutás, és a kanyarban alapos megcsúszás, ugratás az „útpadkaként” funkcionáló porhalmon, és megállás orral a bozótban.

A nyitott ablakon pedig sűrű hóesésként jött be a fehér por, és borított be mindent.

Khhhmmm. Izé. Beszorultunk. Ahogy annó a Szikora Robi hasonmás butikos pasi mondta, mikor Nicolette két té e-vel beszorultunk a boltba: egy míííílllííííóóó vevő ész sze ki sze be…. Itt nem ajánlatos kiszállni a kocsiból, bárhol jöhet a gepárd, leopárd, oroszlán.... (na nem, mintha a gyalogos terepfelmérés különösebben bölcs dolog lett volna) De kénytelenek vagyunk... Zoli kiásta nagyjából a kocsit, én közben egyetlen fegyverként szúrós tekintettel lestem körbe, jön-e valami... Ám láss csodát, második tolásra kint vagyunk a bozótból, nem kellett órákon át küzdenünk. És sehol semmi ragadozó (az egyetlen alkalom, amikor ezt kellőképpen méltányoljuk). Még némi bóklászás után hazahúzott a hasunk. Megvettük a sütnivalót, és irány sátorhely. Kolbász az asztalon előkészítve, tűz ropog, várjuk, hogy parázs legyen belőle, közben letöltjük a képeket, nézegetjük őket... majd Zoli felpattan, és éktelen kiabálással elzavarja a sakált. Az megy is. Szájában az egyik csomag kolbásszal. A szenya..... Végül így is elég lett a kaja, ha nem is laktunk úgy jól, mint előző este. A további képnézegetés közben aztán éktelen trombitálást, üvöltést hallottunk az itató felől. Kiszaladtunk, de persze semmi oroszlán, csak egy nagy csapat elefánt. Iszogattak, jól elvoltak... aztán –valahol a párzási időszak környékén járhatunk- némi előjáték után az egyik tehén elhajtotta apjukat. Egy másik bika is bepróbálkozott anyunál, na ezt már nem viselte jól a sértett fél, és megpróbált elégtételt venni. Nagy küzdelem volt, már-már színházi előadásnak is beillett. Nálunk meg nem volt fényképező.... Na de majd a következő este :-)

Második Etoshás napunk volt Zoli mélypontja. Megnyerte a vezetés jogát (bal karom kellően lepirult a nyitott ablakban való könyököléstől, oldalt kellett váltanunk), egész nap meglepően nagy sebességgel és kellő sportossággal jártuk a parkot, valami komolyabb állat után kutatva. Persze sehol semmi "izgalmas".

Forgószél - valahol menet közben

De a következő reggel irgalmat nem ismerve korán keltem, és indultunk. Ez volt az utolsó napunk, nem szalaszthattuk el az utolsó esélyt... és a varázslat működött. Már a „kedvenc itatónkhoz” menet is láttunk két hiénát (rare),

és ugyanabból az irányból jövet egy véres szájú sakált. Aztán tovább haladva kb. 100 m-rel maradtunk le arról, hogy éppen előttünk menjen át egy oroszlánpár. Hümmögve-sopánkodva mentünk tovább. De szerencsénk volt, az itatónál volt még egy hím, és még kettő megjelent menet közben.

Egy darabig ott sétálgattak, iszogattak, nyújtózkodtak (szokásos reggeli piperészkedés), majd nagy nehezen döntésre jutottak, és az autónk mögött egy máterrel átmentek az út túloldalán lévő bokorhoz az árnyékban megpihenni.

Mindeközben a zergék és egyéb vegák tisztes távolban sorakoztak és várták, hogy tiszta legyen a terep és végre ihassanak. Amikor véget ért a műsor, elszaladtunk megnézni a Sprokies Woud bronzszínű, hihetetlen formájú fáit.

Búcsúzóul még visszanéztünk az itatóhoz. A bokor alatt még ott ejtőztek az oroszlánok, a tőlük 200 m-re lévő itatónál pedig hihetetlen mennyiségben nyüzsögtek a vegák. És tökre nem izgatták egymást.... Persze a 40 fok feletti hőségben megértem, hogy semmi kedvük nincs vadászni...

Gyors pakolás éa szomszédokkal váltott könnyes búcsú és telefonszám csere után még csobbantunk egyet a kemping medencéjében, aztán indultunk tovább a Waterberg Plateau felé.