Dakar supreme - avagy túlélni Namíbiát

Windhoekban

Este beszélgettünk a backpackers-es srácokkal, mit ajánlanak Windhoek környéki programként. A lehetőségek között szerepelt egy bushman falu meglátogatása. Térképünkön csak a főbb útvonalak szerepelnek (még a namib vízumszerzésnél hoztuk el a szóróanyagok közül, ennél részletesebb térkép csak zavaró tényező lenne), az alacsonyabb rendűeket tájékoztató jelleggel vékony fehér vonallal berajzolták. Ezen próbáltuk beazonosítani, hogy a 42-ed rendű utakon hogy jut el a botswanai határ mellett abba a bizonyos faluba, ahol Jozef vár ránk... Még mondtak valami zavaros dolgot arról, hogy már nem Jozef a kemping managere, de még mindig ott van és segít tolmácsolni a bushmanoknak...

Reggel még elintéztük hivatalos teendőinket (3,5 óra internet foglalás), majd elindultunk a kb. 5 órás útra. Az út eseménytelen volt, a vége felé kezdtünk el azon aggódni, hogy a világnak ennyire a végén hogyan fogjuk megtalálni őket... de mikor megláttuk a „Corridor lodge” ékes cégérét megnyugodtunk, hogy biztosan lesz fedél a fejünk felett.

Nem sokkal a Lodge után meglett a kempinget jelző tábla is. Be is mentünk az udvarba ahol egy fakéregből-sárból összerakott kunyhó mellett egy napszemüveges srác (erősen naplemente környékén jártunk) és 7 kiskölyök játszott a tűz körül (erősen cigánytábor hangulatú volt a szitu). Zoli kipattant a kocsiból, és ment tisztázni, hogy jó helyen járunk-e, és ugyan merre találjuk Jozefet.

Kiderült, hogy ő Jozef, a háromcsíkos napszemcsi pedig álca, mivel valamilyen betegség miatt majdnem teljesen megvakult. Lábával sem stimmel minden, így a gyerekseregből 2, megfelelő méretű kislány fejére támaszkodva közlekedik, egyszerre használva őket vakvezetőként és mankóként.

Sűrű fotózásba kezdtünk, a gyerekek az első fél percben még megszeppentek voltak, aztán rendesen belejöttek, és pózoltak, mintha egész életükben ezt csinálták volna.

Mint kiderült a „falu” két családot jelent. Eddig Jozef volt a kemping (homokos terület, néhány asztallal és a recepcióval) managere, mivel a másik család nagyobb, így sok lúd... alapon leváltották, és a területről is megpróbálják kifúrni (megjegyzem, Namíbia területe kb. 8-9-szerese Magyarországénak, és kb. 1,7 millióan lakják.... tehát hely van...). Mindenhez az új manager (vagy 15-16 éves srác) engedélyét kell kikérni. Át is szaladtak a szomszédba a „főnökért”, aki meg is jelent olyan játszótéri gengszter stílusban félrecsapott baseball sapkában, Bob Marley-s pólóban, renyhe teve járással.... Mondta, hogy természetesen maradhatunk, de a tűz körüli tradicionális táncnak az ő házuk mellett kell lennie este 8-kor, mert úgy szól a hagyomány.... És majd ők megmutatják a programot, hogy milyen „activity”-k közül és mennyiért választhatunk.

Az egész balhés szitu láttán, no meg Zoli is bedobta, hogy még Windhoekban azt mondták, hogy nem kell parázni, de legyünk résen, ne hagyjunk értéket a sátorban..... szóval nem voltak jó érzéseim.

Elmúlt a negyed 9 is, Jozef pedig mondta, hogy most már ideje a táncnak, mivel a másik társaság sehol, majd az ő emberei táncolnak nekünk. És nem kér érte extra pénzt, majd megosztoznak a másik családdal a kialkudott összegen (amiről még fogalmunk sem volt, mennyi lesz). Az „emberei” a mamája, a nővére (a 7 gyerek anyja), talán sógornője és az egyik gyerek voltak. Elénekelgettek-táncolgattak a tűz körül, Jozef pedig fordított és mesélt a táncok hátteréről.

A műsort a mama egy tanulságos történettel zárta.

Menet közben megjelentek a szomszéd srácok, a baseball sapit bőr ágyékkötőre és játék íjra cserélve (azért a kvarcórától és a puma cipőtől nem váltak meg), hogy bár késtek, de most már mehetünk hozzájuk is, meg hát hozták a programot.

A program egy ezer éves fénymásolat volt, olyan tételekkel, mint rakás fa személyenként 35 namib dollár, tűztánc 180 dollár.... amúgy meg, mivel Jozeféknél már sokat láttunk és hallottunk, ők most már csak kicsit fognak táncolni.

Még megegyeztünk abban, hogy másnap elmennénk egy „bush walk”-ra, ahol elmesélik, hogy a sivatagban található kevés növényt hogyan lehet gyógyításra használni, miket lehet enni-inni.... De mindezt csak akkor, ha nem a „maffia család” visz ki bennünket, hanem választhatjuk Jozefet és a mamát. Mondták, hogy persze lehet, de azért a megbeszélt időpontban, reggel 7-kor csak ott volt az ő emberük is talpig ágyékkötőben... Végül sikerült velük megegyezni, hogy valóban csak a Jozef family-vel kérjük a műsort....

Közben lebontottuk a sátrat, hogy a séta után minél hamarabb indulhassunk. Zoli hajtogatott, majd mikor mondtam neki, hogy nyugodt léptekkel, de mérgezett egér sebességével hozza a fényképezőgépét és örökítse meg azt a bő 15 cm hosszúságú skorpiót, ami a sátor alatt volt....

(este még beszéltünk is róla, hogy nem hozza be a sátorba a cipőjét, mert szeretne egy olyan „kalandot”, hogy reggel ki kelljen ráznia a cipőt, mielőtt belebújna.... de abban persze reggel nem volt skorpió, csak a Mikulás hozta dupla-csokis keksz :-)).

A bush-walk is érdekes volt, tetszett, mikor a mama valamelyik megrágott gyógyszer-növénnyel megköpködte az egyik kislányt, hogy ezzel tartsa tőle távol a betegségeket...

aztán megmutogatták a fogamzásgátló növényt, hasmenés ellenit... és a szerencse-gyógyszert (ennek megfelelő használatával még a bűnösöket is ártatlannak látja a bíróság.

Búcsúzóul még vettünk a családi ékszerekből, meghallgattuk Jozefet, hogy milyen jól tettük, hogy megosztottuk a pénzt a két család között, és ezzel az összes „san people”-nek (mint kiderült ők nem bushmanok) segítettünk, adtunk némi kekszet-bambit a gyerekeknek és útra keltünk. (Érdekes volt, itt nem a nyelv a meghatározó a törzsi hovatartozást illetően. Azt mondta, hogy ők két külön család, nem értik egymás nyelvét, de mivel egyforma a bőrszínük, és a hajuk, hát mindkét család san család ezért is élnek így együtt „békességben”.)

Meglehetősen hosszú út várt ránk, a Kalahári sivatagba (Transfrotier Park) akartunk eljutni. Nemrég nyitottak egy határállomás Namíbia és az egyébként Dél-Afrika és Botswana területén lévő park között, de az 4-kor, legkésőbb fél 5-kor bezár, nem volt idő szöszmögni. Nem is tettem. Annyira, hogy bár nem gyorshajtottam (földúton 100 km/óra a sebességkorlát), de egy kanyaros-bucka tetejére érve kicsit nagyobb volt a sebességünk a kelleténél, fenékriszálós brekuszunknak pedig több sem kellett, igen enyhe fékezésre is akkorát csavart a fenekén, hogy hol az egyik oldal sziklafala, hol a másik oldal szakadéka (na jó, csak 3-4 méter mély árok) volt vészesen közel. Végül a sziklafal alatti, hasonlóan mély árok felett álltunk meg, félig-meddig belógva az árokba, egy kerékkel a levegőben, másikkal egy barátságtalan tüskés bozótban.... Zoli rendes paparazzo lévén -miután megtudta, hogy lábaim rendben, csak meglehetősen remegnek- kapta a gépét és nekiállt körbefotózni....

A helyzetet elemezve megállapítottuk, hogy bár kinevettük a mama lucky-medicine-jét, valami mégiscsak lehet a dologban.... vagy ő, vagy valaki más, de rendesen rajtunk tartja a szemét (mindenesetre azóta sokkal óvatosabban vezetünk). És a brekusz is megúszta néhány karcolással a hátsó lökhárítóján. Zoli meg ismét nem szólt egy rossz szót sem (szerintem genetikailag nem stimmel valami a pasiban). Sőt, mikor kifakadtam, hogy lehetek ennyire balf...k, még jött, hogy ő egy cseppet sem ijedt meg menet közben, csak kíváncsian várta, hogy meg tudom-e fogni az autót, és ha nem számolunk azzal lehetősége, hogy simán az úton maradunk, igenis tök jól csináltam, és a lehető legjobban jöttünk ki a dologból.... Csak egy „epés” megjegyzése volt: miért kell mindenben túltennem rajta, és eredeti ötleteim nincsenek is... ő elsüllyeszti az autót, OK, kicsit kényelmetlen, de egy óra alatt kiástuk, erre nekem úgy be kell mennem a homokba, hogy utána négy óra ásás-emelés kelljen a szabaduláshoz. Ő megpördül az autóval, bemegy a bozótba, okés, hogy oroszlános-leopárdos helyen, de nekem miért kellett közel szakadékba rongyolni vele úgy, hogy kitolni se lehessen, mindenképen vontatni kelljen...?

Mivel az út napi 2 autónyi forgalmából 50 % az árokban volt, nem nagyon volt értelme segítségre várni (persze térerő nuku), Zoli elindult, hogy kerítsen valakit, aki ki tudna rángatni bennünket a szorult helyzetből. Persze az elérhető házak közül a legtávolabbiban voltak csak otthon (én közben őriztem a kocsit, út mellé kiszórt csomagokat), mire visszaértek idegbeteg állapotomban már-már végrendelkezni kezdtem... A farmról hozott két ember meglehetős rutinnal állt neki a brekusz kiszabadításának, kiásták, saját gumit leengedték, kivontatták, összepakoltak és mentek a dolgukra.

Mi is. Elég közel voltunk a határhoz, ha nem 4-kor zárnak, nem esélytelen odaérni. Még óvatosan sem. 5 perccel késtük le a határzárást, de namibok a tőlük megszokott kedvességgel, bűbájosan mosolyogva, rácsodálkozva a magyar útlevélre, átengedtek bennünket. A másik oldalon is megkaptuk egy mondatban, hogy már rég túl vannak a zárórán, ezzel kipiálták a kellemetlen részt, és szintén mosolyogva intézték az összes további formaságot, park-engedélyeket.....