Sivatagi (jég)vihar

A formaságok elintézése után volt még egy kis időnk kapuzárás előtt, kimentünk még nézelődni a parkban. De sajnos semmi „extrát” nem láttunk, csak a szokásos zsiráfokat, sprinbock-okat, sakálokat..... Este aztán sátorverés, tűzrakás, kolbászsütés, a kajához leülni viszont sehol nem lehet... az eddigi helyeken volt egy-egy asztal pad... itt semmi. Sebaj, erre való a repcsiről elhozott pokróc..... Már le is heveredtem, mikor a szomszéd helyre beálló autóból kipattanó srác odaszólt, hogy ő ezt nem tenné... és szandálban sem szaladgálna, inkább cipőt venne. Persze mi meg azt csinálunk, amit akarunk... Aztán felajánlotta a teljes kempingfelszereléssel vásárolt terepjárójáról két széket, mi meg cserébe némi sört és kolbászt. Este rengeteget mesélt. Svájcból jött, 4-5 hónapig járja és fotózza Afrika dél részének nemzeti parkjait. Csak úgy, hobbiból. Adott is tippeket, hogy a Twee Rivieren kempingtől 20 km-rel visszább van egy leopárd, négy napig fotózta... Biztosan ott van még a környéken, kölyke van, és még egy alig megkezdett antilop lóg a fán. A Mata-Matától számított 5. itatónál pedig gyakran látni egy gepárdot a kölykével.

Reggel viszonylag korán nyakunkba vettük a parkot. Egy ausztrál párossal is megismerkedtünk még az este (2 évig utazgatnak körbe-körbe a világon.... hogy a fenébe tudják ezt egyesek megoldani?????), velük kerülgettük egymást és osztottuk meg az infókat. De a gepárdot egyikünk sem találta meg.

Később aztán valahol ők elkavartak (talán akkor látták a fürdő hiénákat, amiről mi lemaradtunk), így mi leltünk rá a fára mászott antilopra. De a cicvarek sehol. Egy darabig vártunk, az előtte lévő 3-4 km-t már korábban átvizsgáltuk, most haladtunk tovább, vízért, tankolni... persze lassan, nehogy elszalasszuk anyut. Gyors ebéd a kempingben (pepper and stake pie a boltból- naggggyon finom), és indulunk tovább. Északra terveztünk menni, és visszafelé benézni a leopárdhoz. Az északi út lezárva (este volt némi eső mi táborunkban is -amit én észre sem vettem-, de erre valószínűleg nagyobb volt a vihar), marad a visszaút a leopárd felé. Így se rossz :-) Nem messze az ominózus fától összefutottunk az ausztrálokkal, megmutattuk nekik a fát, cserébe ők elmondták, hogy merre van rengeteg oroszlán. Kicsit messze, de azért megpróbálunk oda- és visszaérni. Necces a dolog, nem is jött össze. Úgy számoltuk, fél 4 körül kell visszafordulnunk, hogy röpke leopárdozás után napnyugtáig beérjünk a kempingbe. Még az út 2/3-át sem sikerült megtenni a visszafordulásra kijelölt időpontig. Visszafordulni pedig annál is ajánlatosabb volt, mivel a hátunk mögött erősen gyülekeztek a felhők, előttünk meg sokasodtak az egyre nehezebben járható pocsolyák....

Látszott, hogy Mata-Mata irányában elég komoly a helyzet, de talán nekünk sikerül kikerülni a vihart. Nem sikerült. És a jeget sem.

Mogyorónyiak estek, nagy tömegben. Féltettük a brekuszt (pedig szegénnyel mi mindent műveltünk már), így egy fa alá állva próbáltuk kihúzni a vihart (nem sokkal előtte fotóztunk néhány villámsulytotta fát, bölcs dolog volt aláállni.... A zergék pedig -akik nap közben a fák alatt ácsorogtak- most bent álltak csapatostól a kiszáradt folyómeder közepén (talán jobban figyeltek a környezetismeret órán).

Az ausztrálokat -micsoda meglepetés- a leopárdos fánál találtuk. Persze a macsek azóta sem mutatkozott. Vártunk még egy darabig, aztán feladtuk. Sűrű pocsolyakerülgetések közepette mentünk a táborba. A folyómeder pedig a közel háromnegyed órás intenzív eső hatására ismét folyónak látszó képződménnyé alakult, ami persze néhány óra alatt visszaalakult rendes kiszáradt mederré.

A korábbi viharok egyik áldozata

Reggel adtunk még egy esélyt a leopárdnak. Persze nem élt vele. Szomorúan léptünk le, bár nagy reményeket fűztem a parkhoz, semmi érdemlegeset nem láttunk. Elintéztük határátlépést Dél-Afrikába (Namíbiából kiléptettek bennünket, amikor bejöttünk a parkba, de Dél-Afrikába csak most léptünk be), és indultunk volna, amikor a sorompós fiú ránk szólt, hogy cseréljük le a bal hátsó kereket, lapos...erősen gondolkodtuk, de nem egyikünk sem emlékezett a szokásos kőfelütős esetre az elmúlt napokban... Ez most a nem kalapálható defekt volt, egy csavart találtunk a gumiban. A legközelebbi gumijavító 70 km. Elképesztő rutinnal pakoltuk ki csomagtartót, emelő ki, pótkerék elő, csere, bepakolás, indulás.... (na ennyit az eredeti ötletekről, a defektet eddig teljesen az én privilégiumom volt....)

Araszolgatunk, immár a parkon kívül, óvatosan, nehogy valami történjen még valamelyik kerékkel, kerülgetjük a hatalmas pocsolyákat, mígnem.... az egyikbe beragadtunk. Úgy alaposan.

Próbáltuk húzni, vonni, nem nagyon mozdult. Vontatókötelünk nem volt, így a megálló terepjárók sem tudtak kirángatni. Mígnem aztán megállt mögöttünk egy személykocsi, aki elől elzártuk az egyetlen számára járható részt. A pasi és a csaj kipattantak belől, a lány kis papucsában, miniszoknyájában berongyolt a dagonyába, nekiveselkedtek, és együtt kitoltuk a kocsit. Zoli lassított volna, de egyszerre kiabáltunk utána, hogy „Fuss, Forest, fuss”, nehogy a rizikós szakaszon megálljon....

Aztán gyors gumijavítás, és irány Port Elizabeth. Szerencsénkre az út eseménytelen volt, bár az első után én 4 defektet jósoltam, többet nem szedtünk össze (eddig, a kocsit csak este fogjuk leadni).

Zoli becslése jobban bejött, ő azt mondta második-harmadik nap környékén, hogy az út 8294 km lesz, ő megálmodta. 8269 lett. Kerek 25 km-t tévedett (de doktor úr, ilyen távon az egyáltalán nem sok...)