Téli tanúhegyek

A téli Tanúhegyek túrára egy éve vágytam. Pontosabban mióta Margóékkal kezdtünk túrázni. Sokat meséltek róla, már akkor is nagyon tetszett. De mikor tavaly a 35 fokban medencét csempéztem Verával, míg a fiúk a térdig érő hóban mászták a hegyeket, biztossá vált, hogy egyszer ott leszek.

Sajnos a csapatból csak én maradtam talpon, kinek programváltozás jött közbe, kinek sérülés.... Ez ugyan kicsit megingatott, de mikor rátaláltam az 1000 Ft-os tornatermi szállásra, visszatért a harci kedvem :-)

Meló után még gyorsan bevásároltam, és szépen ledöcögtem Badacsonytomajba. Egy gyors fotókör után ittunk egy páleszt a szervezőkkel, majd eldőltem olvasgatni.

A reggelt kicsit lazára vettem. Rajt 7-től, ez azt jelenti, hogy a 7-es induláshoz elég 3/4 7 kor kelni :-) Gyors öltözés és fogmosás, motyó ugrik a kocsiba, és már lehet is nevezni és indulni. A nevezésnél meglepően nagy tömeg volt. Hogy a sorbanállást hasznosítsam, teszteltem a helyi büfét. Annál is inkább, mert előző nap elég szegényesre sikerült az ebéd (hol van már, amikor a 20 km-es túra előtt három nappal már csak tésztát ettünk…. :-)). A tejeskávé finom, a túróstáska is, de mégsem csúszik.... Sebaj, jó lesz később.

Első hegy a Badacsony. Gyorsan bebizonyosodott, hogy kicsit több idő kell reggel a bootolásra. Az eleje nagyon nem esett jól, bár mikor az első emelkedős szakasz után megszabadultam néhány réteg ruhától, sokat javult a helyzet. De az átlagsebességem fikarcnyit sem.

Gyorsan elértük a fagyhatárt, és az erdő egy csapásra fehér lepelbe burkolózott. Valami elképesztően szép volt. A levelek fehér szegélyt kaptak, az ágak zúzmarakesztyűt húztak..... egyik ámulatból estem a másikba. Szerencsére a telefonom lemerült, az órám szíja elszakadt, így a szintidő volt, ami a legkevésbé izgatott :-) Nem is nagyon sikerült túllépnem a két lépes per fotó sebességet. Hegyre ilyen lassan szerintem még nem jutottam fel :-)

A Kőkapunál már sokadszorra kerülgettük egymást egy nyugdíjas csoportból lemaradt nénivel és mutogattuk egymásnak egyik falevelet a másik után :-) Kicsit aggódott értem, mikor mondtam, hogy a 40 km-es távon vagyok, de megnyugtattam, hogy délután úgyis hamar sötétedik, majd ha már nem lehet fotózni, belehúzok.






Ellenőrzőpont a kilátónál, persze fel kell mennem a toronyba. Miközben tolok egy banánt (érdekes, ezzel sosincs gondom, nem úgy, mint a szendvicsekkel, buktákkal....) megcsodálom a felhő belsejét fentről. Kb. 3 fakoronányi a látótávolság, azért a torony alja még simán kivehető.

A Bujdosók lépcsője hozta a „szokott formát”. Tavaly Jocóék nagyon panaszkodtak, hogy életveszélyes volt, este a szalagozók is mondták, hogy nagyon veszélyes, teljesen le van fagyva. Én az óvatoskodásnak hála megúsztam komolyabb kaland nélkül, de a mögöttem jövő társaságból sűrű sikkantások, káromkodások és jótanácsok hallatszottak.

Jókora aszfaltos baktatás után (hmm, már emlékszem, nyáron nem igazán tetszett a sok aszfalt az útvonalban, de belátom, valahogy el kell jutni egyik hegytől a másikig) jön a Szigligeti vár. Ez is az Örök Fagy birodalmához tartozik, de nagy a tömeg, így csökken a fotók száma.... Gondoltam, hogy az ajándék citromos nápolyihoz (nyammii, ez a jobbik fajtából van) iszok az útravaló narancsléből. Egyik korábbi túrán eléggé el voltam varázsolva a vásárlásnál, „felpattintós kupakosat” vettem. Végül nem lett gond belőle, csak kellően sokat kellett leinni belőle az első körben, de azóta gondosan ügyelek rá, hogy csavaros kupakos legyen. Mostantól pedig arra, hogy flakonos legyen. Sikerült egy mozdulattal letekernem az egész zárószerkezetet a papírdobozról, így a narancslé megmaradt passzív útitársnak. Szerencsére volt egy kefirem, így nem maradtam teljesen folyadék nélkül.

A Szent György hegyet most a másik oldalról közelítettük meg. Kicsit fürgébb társaságok vannak körülöttem, az emelkedőkön időnként kiugrálok előlük fotózni, néha már elcsacsogunk, netes elérhetőséget követelnek a képekhez :-)

A hegy lábánál, a turistaháznál frissítőállomás van. Zsíros kenyér, hagyma, csalamádé, uborka.... fíííínom :-) és persze tea és forraltbor. Ilyen folyadékhiányos időkben nagy kincs. De az összeszedett rajtnak köszönhetően nincs bögrém. Pedig több helyen is figyelmeztettek, hogy környezettudatos a túra, nem adnak eldobható poharakat, mindenki hozzon magának vagy vegyen a rajtnál. Én persze elfelejtettem.

Szerencsére ez a rövid táv befutója, másik rövid táv startja, ennek megfelelően gyönyörű sárga bögrével lettem gazdagabb. Még csak féltávnál (sem) vagyunk, így egy feles tea-forraltbor kombót engedélyezek magamnak. Sokat ácsorogni nincs kedvem-türelmem, gőzöm sincs, az idővel hogy állok, így menet közben iszok. Kezdetben jó ötletnek tűnt :-) Az első kanyarban kiállok, de olyan forró még a lötyi, hogy érdemben nem jutok előrébb, inkább viszem tovább. Mások is hasonló következtetésre jutnak, időnként összemérjük, kinek mennyi van még a bögréjében.

Újabb hosszú aszfaltjárat, feltételes ellenőrzőpontokkal. Viszonylag kevés a tényleges ellenőrzőállomás, de minden helyen, ahol a helyismerettel rendelkezők rövidíthetnének, feltételes ellenőrzőállomást iktattak be. Fő a bizalom :-)

A Csobáncra hosszú szerpentinen kapaszkodunk fel, a tetőn ismét egy mesevilág fogad. Bár a várrom elég komor, a belátható fennsík bozótja hófehérben gyönyörű. Főként, hogy időnként a napfény is átsejlik a ködön.... És a kökénybokrok roskadoznak a gyümölcstől, végre nem csak az ágra száradt verziót tudom megkóstolni.

Lefelé menet összeakadok egy pécsi csapattal. Jó darabon együtt megyünk, próbálnak rábeszélni a következő hétvégi mecseki túrára. Rácsodálkoznak a Tóti hegyre és a Gulácsra, mekkorát nőttek, mióta nem látták... régen ezek kis buckák voltak, most meg égbe törő magashegyek....

A Tóti hegy nem okozott csalódást. Bár az egész túra meglehetősen száraz terepen fut, itt az utolsó, tényleg meredek szakasz kőkemény dagonya. Csúszkálunk is rendesen. A botok sokat segítenek, de egy neccesebb szakaszon a hátulról jövő nem várt segítségért igen hálás tudok lenni.

A csúcson gyors körbenézés, egy-két fotó, indulnék is lefelé, mikor odajön egy srác, hogy megnézhetné-e a botjaimat. Hát persze, büszkén mutogatom neki, kezdeném magyarázni, mennyivel praktikusabb itt a nordic bot, mint a klasszikus túrabot, mikor gyorsan megjegyzi, hogy jól van, nincs a végén a szemgolyója.... Mint kiderült, a csúszkálós szakaszon elég közelről szembesült a botom hegyével, de szerencsésen megúszta.... Nekem semmi nem tűnt fel az incidensből, gondolom a nem várt segítséget ekkor kaptam, szabadult volna a botjaim közelségéből... Én sajnálkoztam, ő meg beismerte, hogy ő tehet róla, miért nem tartott normális követési távolságot.

A Gulács már csak egy „röpke leágazás” az útról. Keskeny ösvény, kezd sötétedni is... bár a látvány innen is gyönyörű, egész nap annyi szépet láttam, hogy már csak nagyon ritkán állok meg szájat tátani. Lassan kezdek fáradni is, éhes is vagyok, egyre gyakrabban gondolok a befutóra, az ottani büfére....

A csúcson falatoznak páran, én a „haladjunk-haladjunk” hangulatomat találom meg, majd a célban falatozok, pihenek... Mire elő kéne venni a fejlámpát, beérek a faluba, nem bajlódok a saját fényforrással. Két kanyar, a templomnál balra, megérkeztem :-) 9 óra 3 perc. Annyira nem is rossz, főleg a néhányszáz fotó birtokában :-)

Az autópályán el-elmosolyodok a zúzmarás erdő emlékén.... Valamiért sűrűn jut eszembe a „vihartáncos” Tarja(á)nka túránk. Az emlékek további frissítésére este elő is kerül egy palack Dorombor :-)

Donor(jelölt) lettem

Vannak témák, amikre mostanság a normálisnál jóval érzékenyebben reagálok. Ezek közül is top prioritású a "tehetetlenül végignézni valaki különösen fontosnak az elveszítését" c. terület. Így amikor a tegnap reggeli első kávéhoz járó netes körképnél szembejött egy sziklafalon lógó, csupamosoly, tűzrőlpattant lány képe, mellette a barátja kétségbeesett segélykérésével, nem sokat agyaltam, nyomtam az "ottleszek" gombot.

Kata leukémiási, gyors lefolyású a betegsége, őssejt donorra van szükség a gyógyulásához. Szerencsére nemcsak csontvelőből tudnak őssejtet kinyerni, egy véradás-szerű eljárással is megoldható a dolog, megsokszorozva ezzel a vállalkozó szellemű donorjelöltek számát.

A tervek szerint ma délután hozhattam volna el a kocsit Budaörsről, a Bay-ban bepakoltam volna a még ottmaradt cuccaimat, és hazafelé kényelmesen útba ejthettem volna a Karolina úti vérellátó központot.
A kocsi nem készült el, a délelőtti meeting átcsúszott délutánra, a TAJ kártyámat nem találtam az irataim között, a szokásos helyen.... minden a B terv bevetésére utalt:  megyek egy héttel később. Itthon aztán adtam még egy esélyt a TAJ kártyának - élt is vele-, és a frissebb hírek között felfedeztem, hogy a Péterfyben is lehet vért adni. Szuper, 1,5 perc séta, nem is öltöztem túl a dolgot, átbaktattam. Kapun be, majd ki. Két bejárattal odébb kell jelentkezni. Kapun be, majd.... visszapattanás a vérellátó üvegajtajáról. Hmm... nem értem. Tolni a felirat, én tolom. Azt az ajtót tolom. De nem moccan. Nem vagyok túl jó formában, a biztonsági őr tombolása kell, hogy felfogjam, valóban nem fogok átjutni az ajtón.  A Karolinán 7-ig lehet vért adni, automatikusan kiterjesztettem a nyitvatartást erre a helyszínre is. Pedig itt 3-kor zárnak.

A biztonsági őr visszatért eddigi tevékenységéhez: egy meglehetően ideges társaságnak magyarázza, hogy jutnak át a Karolinára. A Moszkva téren keresztül. Van rá majdnem egy órájuk.
Kerekedő szemem láttán tőlem várnak segítséget, de BKV-s ügyekben nem vagyok otthon, kezdeném magyarázni a Körtér-61 villamos lehetőséget, de az üveges tekintetek nem sok jót ígérnek. Nem folytatom, mondom, hogy kocsival jobban ismerem az utat. Felcsillannak a szemek, kocsival vannak, de nincs helyismeretük. Fogjunk össze, ha hajlandó vagyok velük menni és navigálni, szívesen elvisznek. Kicsit haboztam, kotortam valami kósza buszjegy után a hátizsákban, hogy haza tudjak jönni, de elhangzott a kulcsmondat: és vissza is hoznak, úgyis errefelé kell hazamenniük Kistarcsára.

A kocsi az István utcában parkol, szapora léptekkel haladunk. Indulás, néhány kanyar, Rottenbiller, a Rákóczi út áll, kikanyarodni sem lehet. Forduló a felüljáró alatt, irány a Wesselényi. Kicsit jobb. De a kis körúton csak az ellenkező irányba lehet menni, a fordító után pedig áll a sor. Végre átverekedtük magunkat az Astorán, viszonylag jól haladunk a hídig. A hátsó ülésen az egyik idősebb hölgy idegenvezetést tart a másiknak. Rábök a Nemzeti Múzeumra: ez pedig itt a Nagycsarnok....

Csak ritkán merünk az órára nézni. 18.32 és még a Szabadság hídon állunk. Talán ha 40-ig beérünk, nem küldenek el. Az idegenvezető hölgy átment aggódóba. Átlag 20 m-enként kérdezte meg, hogy messze vagyunk-e még. Valahol megértettem szegényt, feljönnek a világ végéről, kiderül, hogy a doki rosszul tájékoztatta őket, lehet, hogy felesleges az egész herce-hurca, és közben a férjének -aki folyamatosan kapja a vért- jókora adagra van szüksége a hosszú hétvégére. Keze a kilincsen, amíg a srác leparkolja a kocsit, ő majd előre szalad, nehogy bezárjon a vérellátó központ.

Persze mire felismeri a házszámokat, és "elszalad" a 19-21-ig, én már rég sorban állok. 22.-ként. 15 perccel a záróra előtt :-) Nagy úr az FB :-)
A hölgyek még méltatlankodnak kicsit a félretájékoztatás miatt, hálálkodnak, hogy odanavigáltam őket és  engem az Ég küldött, majd lassan felveszik az aktuális feladat fonalát. Biztosan itt kell-e sorbaállni, milyen adatok-iratok kellenek, mit kell kitölteni (jajj, senki nem hozott szemüveget), és a többi, és a többi.....

Terike, az idegenvezető felderíti a terepet, addig Ilonkával csacsogunk. Különféle természetes gyógymódok titkába próbál bevezetni. Megmutatja a 3000 m mélyről felhozott kavicsból készült karkötőjét, ami Kistesóm szerint még az áltos isi negyedikes számtan doliját is rendbetenné, elmeséli, hogy ebből szőnyeget is csinálnak, ami masszíroz és..... kezdek a belső vetítésre koncentrálni, mikor a szájából kivesz valamit. Először azt hittem, a rágóját akarja kiköpni, de kiderült, hogy egy ugyanilyen kavicsot szopogat, mert sokkal gyorsabban javul tőle az orrán lévő herpesz.

Lassanként sorra kerültünk. A kartonozós hölgy nagyon lelkes, hogy megtalált az adatbázisban. Kissé csodálkozok, mert a történelem előtti időkben, egyetlen egyszer adtam vért, kizártnak tartottam, hogy benne legyek az adatbázisban. Ő bőszen bólogat, hogy dede, Kerepestarcsa, Kossuth utca... mondom, hogy az nem én vagyok, mire visszanéz, hogy ha nem is most, de azért valamikor csak laktam ott.... :-) szomorúan tudomásul vette, hogy nem, majd felvitte az adataimat, megkaptam a kérdőívet (mindenféle múltbéli betegségek, kezelések feltérképezése), majd kezdődött az újabb várakozás az orvosi vizsgálatra. Közben a fokozott rizikótényezők felsorolását tanulmányozom, úgymint intravénás drogok használata, gyakori partnercsere vagy szexuállis szolgáltatás pénzért vagy drogért cserébe....

 A rendelőkből a papíros emberkék balra mentek vért adni, a papírtalanok lógó orral jobbra, a kijárat felé. Nagyon sok a kizáró tényező (teljesen jogosan), az egyik lányt a pár héttel azelőtti foghúzása miatt nem engedik vért adni, de Ilonka herpeszét sem gyógyította elég gyorsan a kavics, ő sem lehet donor (sőt valamiért Terike sem, de legalább a srácot beveszik, nem jöttek hiába).

A vizsgálat viszonylag gyors, újjbökés, vércsoport vizsgálat (megtudom, hogy A-s vagyok), egy gyors hemoglobin mérés (ez is rendben), vérnyomásmérés közben csacsogás a dokival az oltásokról, réges-régi tüdőbajomról, meghallgatja a csodás szívverésemet, és már mehetek is adakozni.

A bökés nem túl kellemes, viszonylag vastag a tű.... de gyorsan elmúlik a fájdalom, pumpálom rendesen a gumilabdát, csordogál a sötét lé. Már túlvagyok a felén, mikor a velem foglalkozó csaj fura tekintete kezd aggasztani, amint a karomra néz. De megnyugtat, nem durrant el a vénám, csak ereszt.... jól be fog kékülni, de ad rá kenőcsöt.... Ugggyan, teljesen normális, hogy tele legyek kék-zöld foltokkal....

Megvan a 450 ml, leveszi rólam a szereléket, megkapom a lyukra a pamacsot, kelnék fel, de rámdörren, hogy azonnal feküdjek vissza, mit csinál velem, ha elájulok? Ééééén? De azért visszafekszem, és halkan megjegyzem, hogy legfeljebb itt alszok.... de a csajnak nincs kedve hozzá, hiába dobnám be a közösbe a széken látott üveg vörösbort....

Lassanként felkelhetek, megkapom az utolsó instrukciókat: két napig nincs sportolás (hmm, pedig erősen futhatnékom van), kenegessem a szúrás helyét, egyek-igyak sokat és 56 napon belül jöjjek vissza, ha komolyan gondolom az őssejt-donorkodást. Ez persze nem kérdés, C U next week, HAJRÁ KATA :-)))

Római keksz quest

Rómát látni és függővé válni..... Ez az aprócska baleset úgy 4 éve, első ottjártamkor esett meg velem. Azóta valahogy nem sikerült visszajutom, de néhány hónapja, mikor valami megfizethető világgámenést terveztem, a fapadosok kínálta lehetőségek közül első pillantásra is Róma került ki győztesen. Bár az indulás távoli volt, az időzítés tökéletesre sikerült, az első igazán hideg, esős őszi hétvégét cseréltük be a 25 fokos, verőfényes Rómára.



A hétvégére nem voltak nagy terveink, sőt..... nem terveztük, hogy “kipipáljuk” a várost, végigrohanjunk minden nevezetességén. Csak ízlelgetni, szagolni, rácsodálkozni akartunk. Újra és újra. Sokat sétálni a szűk utcákban, bekukucskálni a málló vakolatú udvarokba, kávézni-sütizni a napsütötte teraszokon... annyira, hogy a ki nem készített útikönyvet, de még a Róma térképet sem jutott eszünkbe bepakolni.



A Szent István házban foglalt szállásunkra éjjel negyed 12 körül értünk. Bár az átdolgozott péntek után nagy dorbézolást nem terveztünk, egy pizzára-pohár borra nagyon ki voltunk éhezve. A recepción nem sok jóval biztattak, van ugyan a közelben étterem (kaptunk is hozzá kedvezmény kupont), de szerintük már nem adnak enni. Micsoda mediterrán ország ez, hogy péntek este éjfél előtt már nem lehet enni?? A nevezett helyet nem is találtuk nyitva, de a közeli Rosso pomodoro záródó ajtaján még sikerült beslisszolnunk. A zárórára tekintettel a választás lehetőségét eléggé leredukálták, gyakorlatilag a „kérünk margherita pizzát vagy sem” esetre. Gyorsan el is készült, és valami elképesztően finom volt. Friss bazsalikommal (már itt elvesztem), paradicsom, mozzarella, leheletnyi olívával meglocsolva, vékony, ropogós tésztán..... A hozzá kapott könnyű fehérborról nem is beszélve. Választani sem tudtunk volna jobbat.



Reggel majdnem elcsábultunk... A busz a belvárosban, az Írógépnek is csúfolt Vittorio Emanuele emlékmű mellett tett le. Trianus piaca mellett egy gyors reggeli panini után elsétáltunk a Colosseum felé. Ott aztán elkapott minket is a hév, és a tervekkel ellentétben mégiscsak megcéloztuk volna belülről a Colosseumot és a Forum Romanumot is. De a Róma kártyát hetek óta nem nyomják újra, a pénztárnál kígyózó hoooosszú tömött sorok pedig kellően elrettentőek voltak. Így maradtak az eredeti elképzelések. Persze őrült bánatosak nem lettünk ettől a fejleménytől.... Hogy mégis valami „célt” találjunk a bolyongásnak, elindultunk megkeresni a megálmodott kávézót. Extrém igényeink nem voltak, de az elvekhez következetesen tartottuk magunkat: nem lehet műanyag a szék, a teraszon kapjunk helyet, legyen némi zöldség (legalább borostyán) a környéken és ne legyen túl forgalmas utcában-téren. Utószezon ide, utószezon oda, sok kilométer került a lábunkba, mire helyet kaptunk egy fentieknek megfelelő helyen.



Ebben benne volt, hogy egy elhibázott kanyarnak köszönhetően elsétáltunk a kávézó kerülettel ellentétes irányban fekvő Circus maximus mellett, másik oldalról is körbejártuk a Palatinust és a Fórum Románumot, és már fel is csillant egy habos tejeskávé reménye.



A remény élt, aztán lassanként elhalt. Szombat délelőtt Rómában nem nagyon volt „ideális” kávézó. Illetve ez így ebben a formában nem teljesen igaz. Számtalant találtunk, csak éppen mind tele volt. Keresztül-kasul bejártuk a belváros folyóhoz közeli oldalát. A sarkokon nem sokat gondolkodtunk, szimpatikusabb, ígéretesebb utcácskát, sikátort választottuk. A piactéren majdnem sikerült megoldást találni a központi problémára, de valahol elvesztettük a fonalat.... A százféle friss és szárított paradicsom, a gyümölcsök tömkelege, a pezsgés, a veszekedésnek tűnő baráti csacsogás okozta hangorgia feledtette a küldetést. Egy időre. A harmadik kör után kitörtünk a piac bűvköréből, és átkeltünk „A túloldalra”.



Eddig messze elkerültük a forgalmasabb utakat, most átmentünk a „körút” másik oldalára. És lám, a második sarkon megtaláltuk a vágyott helyet. Bár nem kávézó volt, de az elvárásoknak messze-messze megfelelt, és már amúgy is aktuálissá vált a komolyabb táplálkozás. Általában nem szoktam megbánni a választásaimat. Baj most sem volt a tonhalas tésztámmal, teljesen rendben volt. De elkövettem azt a hibát, hogy megkóstoltam Ircsi bárányos pasztáját. Ilyen csúful régen nyúltam mellé. Én, aki ha csak tehetem, bárányt eszek.... Nem is értem, hogy milyen mágneses vihar okozhatta a zavart a rendelésemben. Azóta is hangos sóhajokkal, könnybe lábadt szemmel emlegetjük a bárányos spagettit.



A Piazza Navona-n elnézegettük a temérdek festőt, és műveiket. Viszonylag keveset láttam volna szívesen viszont a falamon, de néhány alkalmazott technika, főleg a tedy henger és bankkártya kombinációja rendesen megfogott. A hengerrel felhordott meglehetősen fura színkavalkádból a bankkártya néhány „klikkelésének” hatására pillanatok alatt felhőkké, oszlopokká, fákká változtak a pacák.



Lassanként irányt váltottunk. A naplementét a Szent Péter Bazilika tetejéről terveztük megnézni. Sajnos percekkel, de lekéstük a feljutást... Kicsit sokat szöszmögtem az Angyalvárral, híddal.... de gyönyörű volt. És a visszaúton, a kivilágítva sem veszített a varázsából.



Vasárnap újfent bejártuk a belvárost. A napi feladatot a megfelelő minőségű és mennyiségű mandulás cantuccini beszerzése jelentette. Meglepő módon ez még kilátástalanabbnak bizonyult, mint az előző napi küldetés. Ezt az egyébként zseniális keksz fajtát vagy elfelejtették, vagy másoknak is ez a kedvence..... de egyetlen nyitva tartó üzletben sem jutottam hozzá.



A rossz választások sorát a Frigidáriumban folytattam. Bár jellemzően a gyümölcsfagyikra bukok, bedőltem a koromfekete csoki fagyinak. Nem is volt vele semmi baj, csakhát..... igen, megkóstoltam Ircsi maracuja fagyiját. Tömény ízes-illatos gyümölcs. Kihagyhatatlan, ha valaki arra jár.



Maradék időnkben eljátszottuk a turpistát. Új területekre merészkedtünk és megcéloztuk a Panteont, Trevi kutat, Spanyol lépcsőt, megfutottuk búcsúkörünket a szombaton úgy megszeretett folyóparti területeken és elindultunk haza.



A visszaút nem maradt izgalommentes. Az ideutat a péntek délutáni pesti megadugó tette felejthetetlenné, az utolsó pillanatban estünk be a reptérre (ezúton is köszönet az Ircsit szállító taxisnak).



Most a nem létező vasárnapi menetrendnek köszönhető hosszas buszra várás miatt jókora rohanással sikerült éppen időben kiérni a Tastevere pályaudvarra, hogy elcsípjük a reptéri vonatot. Ircsi megcélozta a peront, én a jegyváltó automatát. Ami sokadik lépcsős kommunikációnk után közölte, hogy ugyan válasszak már egy másik járatot, mert ez 4 percen belül indul. 4 perc??? és nem ad jegyet??? 4 perc rengeteg idő.... azalatt még az életmentő szendvicsünket is beszerezhetnénk.... Enyhébb infarktusból ocsúdtam éppen -gyors fejszámolás, ha jók vagyunk a reptéren, a következő vonattal is elérhetjük a gépet-, mikor egyszercsak megjelent a “tovább” gomb az automata képernyőjén. Megbeszéltük, hány jegyet kérek, nyomtatta, és jó utat kívánva könnyes búcsút vett. A vonaton a rohanástól és a sokktól elpilledve ültünk, számba vettük a tennivalókat -ENNI valamit, mandulás cantuccinit szerezni, időben megtalálni a terminálunkat- és jöttünk rá, hogy hála a menetrend-hiány miatti jókora idő-ráhagyásoknak, az egy órával korábbi vonatot csíptük el.

Az első maraton

A Sárga 70 után két héttel újabb Darwin díjas vállalkozásom vált aktuálissá. Egy MARATON.

Sosem akartam maratont futni. Még felet sem. Annó Szilveszter unszolására kezdtem (újra) futni. Na jó, kellett hozzá egy elképesztő Margit szigeti öttusa VB is. Meg hogy felépüljek a néhány hónappal azelőtti térdműtétből. Közben Szilvó folyamatosan nyüstölt a fél és egész maratonokkal. A félre még csak-csak hagytam rábeszélni magam- Háromszor, mindegyiknél megfogadtam, hogy soha többet, aztán pár hét múlva azt, hogy na jó, majd egyszer még egy utolsót....

Most saját hiperaktivitásom, no meg Margó bejelentése, miszerint megy Olaszországba 10 km-t futni, vezetett oda, hogy egy újabb félmaratonra vágyjak. Aztán jött a rossz hír, hogy mégsem lesz félmaraton, csak 10 km, vagy maraton. Szokás szerint nem volt kicsi a szám, azonnal rávágtam, hogy akkor természetesen maraton. Csak nem fogok a 10 km-rel bohóckodni, amikor az már hónapok óta nem okoz gondot.... Így neveztem be a Piceno-i maratonra.

A felkészülés a sok megfázás miatt kicsit lájtosabbra sikerült a tervezettnél, de a 70 km-es túra azért megnyugtatott, hogy őrült nagy bajok nem lehetnek. Az utolsó hétre terveztem egy 15 km-es futást, ami természetesen nem jött össze. A maratonhoz speckó sportorvosi engedély kell, és mákom volt, sikerült hétfőre időpontot kapnom a sportkórházba. Már az odaút is rázós volt kicsit (nagyjából azt hiszem egy akkori akciónak köszönhetem a combomon megjelent kb. kéttenyérnyi fekete-lila foltot), de fejem akkor kezdtem a jelképes falba verni, mikor a sportkórháznál lelakatoltam a bicót és eszembe jutott, hogy az összes lakatkulcsot az irodában hagytam... sebaj, ezért érdemes jó főnöknek lenni, van néhány ugrasztható kolléga, akik szívesen utánam hozzák a cuccaimat :-)

Sajnos a sportkórházban sem ment minden simán. Mint kiderült, maratonhoz nem elegendőek a szokásos vizsgálatok, terheléses EKG is kell. Május végére kapok is időpontot. Fincsi, nekem 2 napon belül kell.... Megoldás?? Nincs. Illetve kerítsek valakit, aki máshol megcsinálja a vizsgálatot, ők pedig majd jól elfogadják azt. Eszembe is jut egy kirándulós barát, néhány telefon árán meg is lett a száma, éééés igen, másnap délután mehetek hozzá :-))) Este még várt egy spanyol írásbeli vizsga, kedden a vizsgálat (Dr. Viki szerint naggggyon jó az eredmény, hivatalosan is jószívű és terhelhető vagyok), szerdán újra sportkórház (juhééé, az engedély megvan), este spanyol szóbeli (újfent enyém a legjobb vizsgaeredmény, 92+96 %), de futni még mindig nem voltam a héten... jó, hogy fel-le bringáztam a városban, de azért a futás az futás... így spanyol után toltam még két kört a szigeten.... jó lett volna a három, de már késő is volt, el is kellett kezdeni a csomagolást, legalább a legfontosabb dolgokat kihajigálni a szoba közepére....

Csütörtökön a szokásos IKTI-s „ebéd” reggel 9-re tolódott. Az előző nap fokozott gyümölcsfogyasztásnak hála sikerült is eléheznem, így a szokásos hét nyert szett után már nem hagytam magam rábeszélni a következő hétre, maraton előtt nem cicózunk az eléhezéssel. A fiúk meg csak gondolják azt, hogy most tényleg lehetett volna esélyük kijönni a 10-ből ;-))) Visszafelé útba ejtettem a péket, minden töltött izéből vettem egyet. Meló után gyors csomagolás, vásárlás, ügyintézés és tűz le Palotára, a busz 8-kor indul.

A sofőrök nem vitték túlzásba a pihenést, a határ körüli boxkiállás után valahol már olasz területen egy gyors kávéra megálltunk egy Autogrillben és utána „rögtön” San Marino következett, kaptunk két órát.

Elsétálgattunk a városban, ettünk egy szelet pizzát, vettünk Margó lányának egy szuper tasót.... és már rongyoltunk is vissza a buszhoz. Fentről láttunk egy parkolót tele kabriókkal, mikor araszoltunk vissza a buszhoz, közelebbről is megnézegettük némelyiket, akkoriban indították a flúgos futamot.

A következő megállóig továbbra is az ébrenlét és a mély kóma határán lebegtünk, a rosszul viselt éjszakai buszozás után térdeim még mindig nagyon kínoztak.

Maceratában kaptunk egy helyi idegenvezetőt, akivel megnéztük a Sferisteriot: valaha stadionnak épült, ahol a squashra hasonlító játékot űztek közel focipályányi területen egy buzogány-szerű szerkezettel, mint ütővel. Néhány száz évvel később „A” gróf úr beleszeretett egy operaénekesnőbe, így szponzorálta az átépítést színház-szerű képződménnyé. Bemutatták az Aidát, óriási sikerrel, a következő darab (Gioconda) viszont baromi nagy bukás lett, így le is álltak a projekttel. Csak valamikor a 70-es években kezdték újra, azóta viszont remekül működik.

Megnéztük a gróf úr családjának palotájában kialakított kocsi múzeumot. A kiállított darabokat természetesen a gróf úr adományozta a múzeumnak. Közben a helyi tartomány atlétikai szövetségének elnöke magyarázott nekem sok mindent ékes olaszsággal, majd a főtéren egyszerűen „elrabolt” és színházba vitt. Intett az őröknek és lazán besétáltunk a nézőtérre.

Kicsivel 5 előtt értünk Fermo egyik tengerparti kempingjébe. Tekintettel az előszezonra nem kell a faházon másokkal osztoznunk. A part gyors felfedezése és még gyorsabb zuhanyzás-átöltözés után megcéloztuk a verseny ünnepélyes megnyitóját.

Mivel gyalog mentünk be a kb. 3,5 km-re lévő versenyközpontba –végig a tengerparton– természetesen lekéstük az ünnepséget. Nagyon persze nem búslakodtunk, kicsit körbenéztünk az expón (egy Asics pult, két kiállított cipő, három utazási iroda és két borász), és mentünk is vacsizni.

Tészta, sült hús, borok, süti... degeszre ettem magam. Az asztaltársaságunkról meg kiderült, hogy négyen vagy 50 maratont futottak le összesen. De lehet, hogy többet. Nagyon helyesek voltak, mikor megtudták, hogy mazsola vagyok, elláttak mindenféle jótanáccsal (egy részük már „természetes” volt a félmaratonokról, de volt újdonság, aminek később hasznát is vettem) és valahogy teljesen természetesnek vették, hogy OK, hogy ez az első maratonom, de persze ez után még jó sok fog következni, ez nem is lehet kérdés.....

A szombati reggeli tejeskávé, croissant – sajnos a tetőteraszt későn fedeztem fel, így a többiekkel ettünk a sátorban. Jött a hír, hogy 10-kor partra szállnak a katonák, amit látnunk kell. Be is baktattunk, szerencsére az időzítést olaszos lazasággal kezelték, így oda is értünk, fagyiztunk, megtaláltuk a legfontosabb helyeket... Nem nagyon tudtuk, partraszállás címén mire készüljünk, lestük, hátha felbukkan egy tengeralattjáró, valamilyen katonai cirkáló, végül a C verzió lépett életbe, ejtőernyősök jöttek.

Margó emlékei alapján elindultunk megkeresni Fermo óvárosát, ha már itt futom az első maratonomat, legyen róla néhány képem. Szép hely, azt már indulás előtt kiderítettem.

Sétáltunk egy nagyot, megtaláltuk a befutót, egy várszerű képződményt, és messziről láttam a keresett templomot. De addigra úgy döntöttünk, hogy menjünk kajálni, aztán pihizni a strandra.
A kajálós sátornál meglepetésre senki nem volt a csapatból.

Kiültünk a partra, megvárni a csoportot, de csak nem jöttek. SMS a csoport vezetőjének, jönnek-e kajálni, kell-e jegy a kajához vagy tudunk „egyedül”is enni. Pikkpakk meg is jött a válasz: nem. Az értelmezéssel elrágódtunk egy darabig, végül feladtuk. Visszamentünk a sátorhoz, gondoltuk, hogy majd kidumáljuk magunkat, elég sokan ismerik a csoportot. Próbálgattuk a lehetséges jelszavakat, mint Várpalota, Vizicsiga (vagy Úszó erőd???), de a várt eredményt nem hozta meg egyik sem, illetve mégis. Ékes spanyolomat kihasználva meglepően jól el tudtunk kommunikálni, elvittek minket a versenyközpontba, ahol az egész csoport ebédjét akarták a „nyakamba varrni”, végül kaptunk két jegyet és mehettünk enni.

Délután röpke döglés a parti homokban, majd irány Grottazzolina, ahol ünnepélyes keretek között most írják alá a testvérvárosi szerződést Várpalotával.

Mi meglehetősen sportosan, a helyiek meglehetősen micikésen sorakoztak fel. A falnál Mátéval kerültünk egy szekrény két oldalára, amit gyorsan meg is próbáltunk egymás nyakába dönteni. Szerencsére viszonylag halkan idétlenkedtünk át az ünnepséget, így nem dobtak ki minket.

A buli végén rávetettük magunkat az ananászra. Úgy tűnik, a végtelen pasta partyk sorában erősen ki voltunk éhezve a gyümölcsökre. Következő menüpont a vacsi, továbbra is az ünnepség szellemében :-).

Reggeli fél 7-kor, jajjj.... nem akaródzott felkelni. De fél 9-kor rajt, később már nem ajánlatos enni, kihagyni a kaját végképp nem, bár egy ideje vágyom az éhség csodálatos érzésére, annyit ettem mostanság. Utána gyors zuhany, kis rásegítés a tejeskávénak az ébresztéshez, öltözés, mégis inkább a hosszabb naciban megyek, a rövid már nagy, könnyen felcsúszik, nem akarom kidörzsölni a combjaimat. A többi adott. Szőlőcukor a zsebbe, víz a buszra, rajtszám (650) felszerelve, váltópóló, mehetünk.

A rajtnál kerestem a zónákat, gondoltam beállok a szokásos 5,5-6 perces zónába, nem szeretek a végéről indulni. De nem volt semmi, a tömeg sokkal kisebb, mint az otthoni versenyeken megszokott, nem kellett 5 percig totyogni, hogy az érzékelőhöz érjünk, néhány másodperccel a startlövés után már át is mentem rajta.

Egy darabig még próbáltam az egyik rutinos asztaltárs tempójában menni, nem is volt rossz, 50 m távolságból követtem. Végül a csoport egy másik részével akadtam össze, ketten a 4 km-re mentek közülük, az egyik srác a 10-en volt. Végül vele futottam 8 km-ig, el-eldumcsizgattunk menet közben, ott elengedtem, ne miattam legyen rekord lassú, én pedig újra felvettem az 50 m-es távolságot és kocogtam tovább. Közben a városban kacskaringózunk, sok a szurkoló, össze is pacsizunk a színházas pasival, a nem futó útitársakkal. 10 km: 1 óra 2 perc, nem a legjobb, de nem is rossz. Hosszú még az út.... Az egyik fordítópont a kikötő legvégében volt, ahol egyszercsak eltűnt a jelzőfényem. Nem nagyon értettem a helyzetet, de nem sokat agyaltam rajta. 12-13 km között találtam egy rendes épített WC-t (hááát igen, a reggeli jókora tejeskávé átka....), be is ugrottam pár percre, így nem kell a kirakott palánk-klotyót tesztelnem. Pár száz méter után jött szembe a „kiszemelt hát”, ő gondolom a palánkosban töltötte a lemaradásra szánt időt.

Helyenként közvetítik a versenyt, nincs nagy tömeg, engem is bemondanak. Integetek a mikrofonosnak, vagy 20 mentős, technikus, egyéb staff csápol vissza. Imádom. Egyik előző életemben tuttira valahol Olaszországban éltem. Egymásnak vagyunk kitalálva :-)

18 km környékén a kempingnél járunk, nem lenne rossz beugrani pihizni egyet, de még nem pazarlok túl sok energiát a gondolatra, meglepően fittnek érzem magam. Mindjárt itt a félmaraton, és még nem igazán voltak gondjaim.... aztán lettek. A 19-20 kilométerkő közötti távolság valami elképesztően hosszú. Soha nem akar vége lenni. Aztán 20 körül elvágták a nyűgösséget, újra repülök :-) Haha....

Félmaraton: 2:14:07. A legelső időm anno, 11 éve kb. fél perccel volt rosszabb. Ha leveszünk mondjuk 2 percet a boxkiállásra (ami nem igazán tekinthető pihenésnek tekintettel a guggolós pozícióra), akkor épphogy a legjobb időm mögött vagyok egy perccel. Így nem is rossz :-) De akkor megállhattam, most nem fogok.



Eddig valahogy úgy terveztem, hogy a táv felét nyomjam le viszonylag rendesen, aztán majd meglátjuk. Alapvetően séta, ha van energiám, futok, de onnan kezdve tényleg tét nélküli minden. Természetesen nem így lett :-)) Valahol menet közben átszerveztem a történetet: 5 km-ként itató, 20 km után etetés is, közte a 2,5 km-eknél vizes szivacs. Ezeknél a „szórakoztató intézményeknél” lehet kicsit (max 20-30 m) sétálni, de közte futás, ha megy. Ezek úgyis olyan belátható, rövid távolságok, vállalhatónak tűnt. És meglepően jól működött.

Közben cserélődtek mellettem az útitársak. Valahol 18 környékén botlottam bele a neon-olasz parókás pasiba, akit már a rajtnál is jól kifigyeltünk. Na őt szívesen elveszítettem volna nagyon gyorsan, baromira belefutott az aurámba. Nem lett volna semmi gond az együttfutással egy darabig, ha nem akar szinte kart-karba öltve futni. Próbáltam helyezkedni, de szinte tolt le az út szélére... átmentem a másik oldalra, megvárt, és tolt középre.... Végül nem maradt más, mint tempóváltás és elillanás.

Nem sokára jöttek szembe a gyorsabbak, ők már túl voltak az utolsó fordítón. Kezdtem őket irigyelni, de még mindig viszonylag jól elvoltam. Az idővel szerintem nagy mákunk volt. Szombaton 30 fok felett volt a hőmérséklet, mára max. 21-22 fokot ígértek, aminél szerintem több volt, és persze a tengerparti pálya miatt a páratartalom sem kicsi... de nem tűz folyton a nap, mióta árnyékmentes helyen futunk, vékony fátyolfelhő borítja az eget. Nem mondom, nagyon jól esik a vizes szivacs, de lehetne sokkal rosszabb.

Az utolsó fordító 28 km után kicsivel van. Na ez nagyon kellett már, valahogy nehezen viseltem, hogy már rég túl vagyunk a táv felén, de még mindig távolodunk a céltól. És kint futunk a prérin. Nem igazán szerettem ezt a részt. Kicsit javított a helyzeten, hogy a fordítón túllevőket kísérő bringás pasi rám vigyorog, integet és sportközvetítés stílusban világgá kürtöli, hogy Bella Magyarország :-)) Sokan sürgölődnek körülöttünk esténként, sok a barátság a helyiekkel, de őrá nem emlékszem. Mindegy, aranyos szitu volt :-)

Egy ideje már kerülgettük egymást egy olasz csajjal, most váltottunk néhány szót, együtt futottunk egy darabig. A 30-as itató egy katasztrófa. Mint kiderült, nekünk szerencsénk volt, hogy sikerült vizet fakasztanunk (már-már önkiszolgáló rendszerben, mert az állomás személyzete nem nagyon akart kiszolgálni), a csaj szeretett volna cukrot (fehér kockacukrot osztogattak helyenként), de lekésett róla. Adtam neki némi szőlőcukrot a készletből. Jajj, áldom a rengeteg eszemet (fő a szerénység), hogy hoztam. Az itatók előtt, 5 km-enként nyomok egy szemet, a víz lemossa a nyomokat, így nem szárítja ki a számat-torkomat, szuperül működik :-)) Most különösen fontosnak éreztem, a jótanácsos estén elhangzottak szerint 30 km-ig remekül elvan az ember, de ott elfogy a szufla, fejben kell rendbe tenni magunkat a befutáshoz. Hm... nekem nincsenek komolyabb gondjaim, valami biztos nem stimmel velem. De lehet, hogy simán a szőlőcukor működik, nem kell az etetőknél kitett sütikre fanyalodnom, nem nagyon kívánom a nutállás linzerszeleteket, így megvan a saját energia-utánpótlásom. De azért az eddigieknél sokkal fokozottabban figyelek oda az alkatrészeim visszajelzéseire.

Lassan elhagytam az olasz csajt, a körülöttem futók közül többeket látok leülni az árnyékban, mellém pedig került egy olasz, sárga trikós pasi. Sokáig mentünk egymás mellett, tisztáztuk, hogy az olaszt eléggé töröm, így nagy csacsogást nem rendeztünk. 35-nél jött a táv egyetlen „komoly emelkedője”, egy felüljáró (persze odafelé is megvolt, csak még frissen, 21 km után találkoztunk vele). Közvetlenül előtte az itató, így kicsit hosszabb sétát engedélyeztem magamnak. Kizárt, hogy felfussak az emelkedőn, ezt a rövidebb pesti futásoknál sem szoktam szeretni, nem hogy 35 után. A sárga trikós próbált magával húzni, de nem nagyon hagytam magam. Ment nélkülem, de néhány 10 m után ő is feladta hegyi terepet, sétált a bucka tetejéig, innen megint együtt mentünk egy ideig.

Valahol itt kezdtem el visszalévő kilométerekben számolni. Menet közben erősen hessegettem el magamtól mindenféle komolyabb kombinálgatást. Semmi értelme, nincs tapasztalatom, nem tudom, hogy fogom bírni a végét... a félmaratonig simán a 21 km-ben gondolkodtam, a másik felével nem nagyon foglalkoztam, utána egy darabig csak úgy mentem, 25-27 után elértem a „csak 3 sziget kör” zónát, az már tök jó, ki lehet bírni :-) Amint beértem másfél körön belülre, újra szárnyakat kaptam. Szuper, már csak egy kör, meg el a Champs-ig, ott vár a sör és a padlizsános kenyér......

4 km-nél utolértem egy nőt a buszról, innen nagyjából együtt mentünk a befutóig. Menet közben elhagytuk Mátét és Lacikát. A kempingünktől sétáltak a cél felé. Hátulról kaptunk egy kis hűsítést, néhány elismerő megjegyzést, de a részleteket már nem hallottuk, mentünk tovább. Lassan jött el a 40. km, és főként az utolsó itatás. Ismétlődött a menet első fele a holtponttal, de toltam egy extra szőlőcukrot, és hajrá :-) Az utolsó 300 m-ig minden rendben ment, csak elképesztően untam már a történetet. A legvégén már nagyon lassítottam volna, de Margit nyomta rendesen, nem maradhattam le :-) Végre ráfordultunk a célegyenesre, vörös szőnyeg, lelátó, hangosbemondó... Na, akkor innen peckesen, mosolyogva az utolsó 100 m-t :-))) Meg is jegyezték, milyen könnyedén futottam be :-)))

De jó, megvan :-)) Saját mérés szerint 4 óra 41 perc. És élek, és nem utálom az egészet, ha nem is most rögtön, de lesz folytatása a történetnek, lesznek még maratonok :-)) Főként, hogy az izületeim meglehetősen toleránsak voltak, csak nagyon halvány jelzéseket küldtek időnként. És csak rövid ideig :-)))

Gyors pólócsere a buszon, csurom vizes a hátam, fúj a szél, fázok. Vissza kajálni, Margó már éhes. Szuperül futotta 10 km-t, azután sok órát várt rám, megéhezett. És már 2 óra is elmúlt. A kajánál persze a futás a téma. Mint kiderült, Máté és Lacika nem extra kört tettek a kempinghez a befutó után (messze előttem jártak mindig, ez simán belefér a róluk kialakult képbe, a brutál-futók közé tartoznak), Lacikának annyira fájt a térde, hogy 16 km gyaloglással teljesítette a távot, Máté meg bekísérte, kézakézben léptek át a célvonalon. Közben előkerült a neon olasz, bepattant a mellettem lévő üres helyre, kicsit dumcsiztunk (ez azért meglehetősen erős túlzás, síí, molto beeene – kb. ennyit tudtam kinyögni a teljes társalgás során), hozott nekem egy pohár bort (amit elképesztően nem kívántam, de elkortyolgattam egy részét), megkaptam a sütijét, idővel pedig könnyes búcsút vettünk :-)

Ideje volt visszaindulni a buszhoz, nem csak a szél dolgozott egyre erősebben, az eső is rákezdett. Khm.... az időjárásnak volt mit szépítenie a 70 km-es gonoszkodása után, de minden eddigi bűne megbocsátva, a mai nap remek volt :-))