A hétvégére nem voltak nagy terveink, sőt..... nem terveztük, hogy “kipipáljuk” a várost, végigrohanjunk minden nevezetességén. Csak ízlelgetni, szagolni, rácsodálkozni akartunk. Újra és újra. Sokat sétálni a szűk utcákban, bekukucskálni a málló vakolatú udvarokba, kávézni-sütizni a napsütötte teraszokon... annyira, hogy a ki nem készített útikönyvet, de még a Róma térképet sem jutott eszünkbe bepakolni.
A Szent István házban foglalt szállásunkra éjjel negyed 12 körül értünk. Bár az átdolgozott péntek után nagy dorbézolást nem terveztünk, egy pizzára-pohár borra nagyon ki voltunk éhezve. A recepción nem sok jóval biztattak, van ugyan a közelben étterem (kaptunk is hozzá kedvezmény kupont), de szerintük már nem adnak enni. Micsoda mediterrán ország ez, hogy péntek este éjfél előtt már nem lehet enni?? A nevezett helyet nem is találtuk nyitva, de a közeli Rosso pomodoro záródó ajtaján még sikerült beslisszolnunk. A zárórára tekintettel a választás lehetőségét eléggé leredukálták, gyakorlatilag a „kérünk margherita pizzát vagy sem” esetre. Gyorsan el is készült, és valami elképesztően finom volt. Friss bazsalikommal (már itt elvesztem), paradicsom, mozzarella, leheletnyi olívával meglocsolva, vékony, ropogós tésztán..... A hozzá kapott könnyű fehérborról nem is beszélve. Választani sem tudtunk volna jobbat.
Reggel majdnem elcsábultunk... A busz a belvárosban, az Írógépnek is csúfolt Vittorio Emanuele emlékmű mellett tett le. Trianus piaca mellett egy gyors reggeli panini után elsétáltunk a Colosseum felé. Ott aztán elkapott minket is a hév, és a tervekkel ellentétben mégiscsak megcéloztuk volna belülről a Colosseumot és a Forum Romanumot is. De a Róma kártyát hetek óta nem nyomják újra, a pénztárnál kígyózó hoooosszú tömött sorok pedig kellően elrettentőek voltak. Így maradtak az eredeti elképzelések. Persze őrült bánatosak nem lettünk ettől a fejleménytől.... Hogy mégis valami „célt” találjunk a bolyongásnak, elindultunk megkeresni a megálmodott kávézót. Extrém igényeink nem voltak, de az elvekhez következetesen tartottuk magunkat: nem lehet műanyag a szék, a teraszon kapjunk helyet, legyen némi zöldség (legalább borostyán) a környéken és ne legyen túl forgalmas utcában-téren. Utószezon ide, utószezon oda, sok kilométer került a lábunkba, mire helyet kaptunk egy fentieknek megfelelő helyen.
Ebben benne volt, hogy egy elhibázott kanyarnak köszönhetően elsétáltunk a kávézó kerülettel ellentétes irányban fekvő Circus maximus mellett, másik oldalról is körbejártuk a Palatinust és a Fórum Románumot, és már fel is csillant egy habos tejeskávé reménye.
A remény élt, aztán lassanként elhalt. Szombat délelőtt Rómában nem nagyon volt „ideális” kávézó. Illetve ez így ebben a formában nem teljesen igaz. Számtalant találtunk, csak éppen mind tele volt. Keresztül-kasul bejártuk a belváros folyóhoz közeli oldalát. A sarkokon nem sokat gondolkodtunk, szimpatikusabb, ígéretesebb utcácskát, sikátort választottuk. A piactéren majdnem sikerült megoldást találni a központi problémára, de valahol elvesztettük a fonalat.... A százféle friss és szárított paradicsom, a gyümölcsök tömkelege, a pezsgés, a veszekedésnek tűnő baráti csacsogás okozta hangorgia feledtette a küldetést. Egy időre. A harmadik kör után kitörtünk a piac bűvköréből, és átkeltünk „A túloldalra”.
Eddig messze elkerültük a forgalmasabb utakat, most átmentünk a „körút” másik oldalára. És lám, a második sarkon megtaláltuk a vágyott helyet. Bár nem kávézó volt, de az elvárásoknak messze-messze megfelelt, és már amúgy is aktuálissá vált a komolyabb táplálkozás. Általában nem szoktam megbánni a választásaimat. Baj most sem volt a tonhalas tésztámmal, teljesen rendben volt. De elkövettem azt a hibát, hogy megkóstoltam Ircsi bárányos pasztáját. Ilyen csúful régen nyúltam mellé. Én, aki ha csak tehetem, bárányt eszek.... Nem is értem, hogy milyen mágneses vihar okozhatta a zavart a rendelésemben. Azóta is hangos sóhajokkal, könnybe lábadt szemmel emlegetjük a bárányos spagettit.
A Piazza Navona-n elnézegettük a temérdek festőt, és műveiket. Viszonylag keveset láttam volna szívesen viszont a falamon, de néhány alkalmazott technika, főleg a tedy henger és bankkártya kombinációja rendesen megfogott. A hengerrel felhordott meglehetősen fura színkavalkádból a bankkártya néhány „klikkelésének” hatására pillanatok alatt felhőkké, oszlopokká, fákká változtak a pacák.
Lassanként irányt váltottunk. A naplementét a Szent Péter Bazilika tetejéről terveztük megnézni. Sajnos percekkel, de lekéstük a feljutást... Kicsit sokat szöszmögtem az Angyalvárral, híddal.... de gyönyörű volt. És a visszaúton, a kivilágítva sem veszített a varázsából.
Vasárnap újfent bejártuk a belvárost. A napi feladatot a megfelelő minőségű és mennyiségű mandulás cantuccini beszerzése jelentette. Meglepő módon ez még kilátástalanabbnak bizonyult, mint az előző napi küldetés. Ezt az egyébként zseniális keksz fajtát vagy elfelejtették, vagy másoknak is ez a kedvence..... de egyetlen nyitva tartó üzletben sem jutottam hozzá.
A rossz választások sorát a Frigidáriumban folytattam. Bár jellemzően a gyümölcsfagyikra bukok, bedőltem a koromfekete csoki fagyinak. Nem is volt vele semmi baj, csakhát..... igen, megkóstoltam Ircsi maracuja fagyiját. Tömény ízes-illatos gyümölcs. Kihagyhatatlan, ha valaki arra jár.
Maradék időnkben eljátszottuk a turpistát. Új területekre merészkedtünk és megcéloztuk a Panteont, Trevi kutat, Spanyol lépcsőt, megfutottuk búcsúkörünket a szombaton úgy megszeretett folyóparti területeken és elindultunk haza.
A visszaút nem maradt izgalommentes. Az ideutat a péntek délutáni pesti megadugó tette felejthetetlenné, az utolsó pillanatban estünk be a reptérre (ezúton is köszönet az Ircsit szállító taxisnak).
Most a nem létező vasárnapi menetrendnek köszönhető hosszas buszra várás miatt jókora rohanással sikerült éppen időben kiérni a Tastevere pályaudvarra, hogy elcsípjük a reptéri vonatot. Ircsi megcélozta a peront, én a jegyváltó automatát. Ami sokadik lépcsős kommunikációnk után közölte, hogy ugyan válasszak már egy másik járatot, mert ez 4 percen belül indul. 4 perc??? és nem ad jegyet??? 4 perc rengeteg idő.... azalatt még az életmentő szendvicsünket is beszerezhetnénk.... Enyhébb infarktusból ocsúdtam éppen -gyors fejszámolás, ha jók vagyunk a reptéren, a következő vonattal is elérhetjük a gépet-, mikor egyszercsak megjelent a “tovább” gomb az automata képernyőjén. Megbeszéltük, hány jegyet kérek, nyomtatta, és jó utat kívánva könnyes búcsút vett. A vonaton a rohanástól és a sokktól elpilledve ültünk, számba vettük a tennivalókat -ENNI valamit, mandulás cantuccinit szerezni, időben megtalálni a terminálunkat- és jöttünk rá, hogy hála a menetrend-hiány miatti jókora idő-ráhagyásoknak, az egy órával korábbi vonatot csíptük el.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése