Ismétlés... a szívás atyja

A múl hét meglehetős nyugalomban telt. Hétfőre főzőcskézést terveztünk új legjobb barátunk, Danny Jordaan (foci VB főfőfőfőfőnök) házában, de neje lemondta. Danny váratlanul hazajött (volna), és nem nagyon volt kedve hozzá, hogy új legjobb barátai ugráljanak a konyhájában. Viszont akkora vihar volt, hogy a reptér se nem fogadott, se nem indított járatokat, így nem jött haza. Mint kiderült, Aji, a svéd (indiai) lány is csak másnap tudott hazautazni.

Keddtől minden nap olyan gyönyörű reggel volt szikrázó napsütéssel, szélcsenddel (vagy csak enyhe széllel), hogy minden hajnalban húztam le a partra gyalogolni egyet. Bár a reggel nem igazán az én időszakom, nagyon éveztem így kezdeni a napot. Bent aztán szorgalmasan gyártottuk a mintákat Haydonnel, illetve küzdöttünk (Hiszti) Krisztivel, az extrúderrel.

Szerdán megjöttek Jutkáék, este meghívtak minket (a többes szám Verára vonatkozik) egy vacsira. Ismét a Medterraninanban kötöttünk ki (el sem hiszem, hogy már harmadszor vacsoráztunk itt, a Barney’s-be pedig még be sem tettük a lábunkat). Egészen remekbe szabott tintahal staket ettem.

Csütörtökön végre sikerült összehozni, és vettem egy helyi telefont. Minden évben a gatyámat kifizetem a Verával való kommunikációra a otthoni telefonon keresztül. Nem lehetett válogatni a számok között, de olyat sikerült kiemelniük a dobozból, hogy szóltak, ha már nem kérem, adjam nekik: 073 207 0006. Este fagyi-vörösbor party nálam, pénteken pedig egy hosszúra nyúlt műszak (hála Krisztinának) után rohantunk bevásárolni, aztán az Addoba. Én Jutkáékkal a Gigahintóban (olyan Béka méretű Chevi), Vera Matthiew-val a bakkieban. Mégsem múlhat el év egy rendes vadlesős-parkban alvós éjszaka nélkül :-)

Az első megálló természetesen a waterhole a main campben. Már-már feladtuk, és beértük volna egy pocsolyában álldogáló madárral, mikor Vera észrevette, hogy a domboldalon közeleg egy elefánt, majd mégegy. A naplementét már kettesben pancsolták át, aztán jött még egy család.

Már rendesen sötétedett, mire berendezkedtünk a házikónkban és nekiálltunk tüzet rakni. Vera (mélységes helyeslésemre) bárányhúst rendelt. Én a tűzfelelős, Matthiew (Vera fia) a húsfelelős volt. Valami elképesztően finomra sikerült a vacsi. Eleve pácolva vettük a húst, de mesteri sütés is kellett a sikerhez :-)

Másnap korán kelést, gyors vadlesést, majd reggelit, végül még egy kör vadlest terveztünk, illetve hogy nem a megszokott úton jövünk ki a parkból, hanem lent az óceánparton. Így ugyan földúton kell megtennünk a 30-40 km-t, de nem ugrálnak elénk az öngyilkosjelöltek a townshipekből.

A korán kelésből korán ébredés lett, de a késői fekvésnek hála senki nem kelt fel. Én voltam az első 6-kor. Kibaktattam az itatóhoz, és a tegnapi madáron (változatlan helyen és pózban) kívül semmit nem láttam. Aztán idővel megjött Matthiew, és lassan a többiek is. Persze leadtuk a rizsát, hogy az ötből mind a hat oroszlánt láttuk, igen, hiénák is jöttek, de sajnos egyik sem vadászott a vizesgödör körül.

Reggeli után aztán már tényleg lóra kaptunk, és elindultunk nézelődni. Na valami elképesztő módon kihalt volt minden. Egy-egy varacskos disznónak vagy struccnak is nagyon tudtunk örülni, a zergéknél, amire normálisan csak legyinteni szoktunk, meg szinte tomboltunk örömünkben.

Az úton utolsó állomásunk a Hapoor itató volt, ebben most sem kellett csalódnunk. Éppen távozott és érkezett egy-egy csapat elefánt. Valami elképesztő pancsolást rendeztek, ültek, hemperegtek a vízben, nagyon helyesek voltak.

Aztán ketten maradtak a vízben, egészen meghitt viszonyban, mondhatni nagyon közeli kapcsolatba kerültek egymással. Később jött a döbbenet, mikor kimásztak a dagonyából: mindketten fiúk voltak.

Innen már csak a partra kellett lejutnunk, de menet közben jöt a telefon Verától, hogy a múlt héten megjavított és nagyszervízen átesett autója ismét produkálja a hibajelenséget. A park kijáratánál aztán Vera megállt, nem merte megkockáztatni az autópályát a rozzant autóval. Kezdődött elölről, biztosító, vontatós, hazaszállítás... és megint megspórolta a benzinköltség felét :-)

Vasárnap aztán röpke shoppingolás -az eső miatt minimál- bolhapiacon, majd Jutkáékkal elmentük megnézni Port Elizabeth nevezetességeit. Bár ezer éve járok ide, egy részét még én sem láttam. A világháborúban elesett katonalovak emlékére emelt szobor ismerős volt, a városháza és a könyvtár is, de a Dunkin street eddig kimarat az életemből.

Nagyutazás, megmondtam, hogy jó a vége......

Csütörtökön Vera, Nadine és Michael (Nadine barátja) meglátogattak egy üveg bor és néhány szavanna kíséretében. Eldumálgattunk, mikor MZ-től jött az üzenet, hogy „eszébe jutottunk” már Tankcsapdára „tomboltunk”.

Előkerült a hétvége kérdése. Mivel Vera sikeresen befejezte éppen aktuális melóját, kitaláltuk, hogy elmegyünk Graaf-Reinetbe, illetve leginkább Neu Bethesdába cementszobor tanulmányútra.

Pénteken még egy évvége party várt rám. Lassan kezdődnek a nyári szabadságolások ( :-) ), és amíg még a tömeg elérhető, megrendezték az intézeti karácsonyi-évvégi partyt. A German Clubba mentünk (anno Veráékkal az Oktober Fest kapcsán tettük tiszteletünket itt).

Most a teke volt a fő attrakció. Két részre, a „Nice” és a „Naughty” angyalok csapatára osztották a társaságot (nem kell csodálkozni, az utóbbiba osztottak be :-)).

Nice Angels: jobbról: Maya, Lydia, Sonja, és őőőőőő nem tudom hogy hívják

Kelly

Az első meccs alatt is remekül szórakoztunk, de az ebéd (részemről naggggyon finom báránysült) utáni második játszmában gurultunk a nevetéstől. Mary-Ann volt a mókamester, valamiféle „reverz” esélykiegyenlítős szabályt talált ki. Annó annak kellett innia, aki túl jól teljesített. Most annak, aki gyengébben. 0-s találatnál teljes stampedli (volt vagy 2 cl) grapefruit likőrt kellett innia, vagy a desszertből (csokihab, cheescake, gyümölcssalta, krém-karamell) kellett repetáznia. Az elején még csak-csak lelkesebben hibáztunk, de egy idő után már tényleg megpróbáltunk koncentrálni, bármelyik „büntiről” legyen is szó.

Mary-Anne és Kelly, természetesen Naughty Angels

Sunshine

Haydon

Bongi ünneplőben

Eredményhirdetés

Szombaton hajnali 6-ra terveztük az indulást, hogy legyen időnk mindent megnézni. Kb. 4 óra alatt lehet Graaf-Reinetbe érni, még ha iszunk is egy kávét, kényelmesen fel tudunk araszolni a Valley of Desolation-be (tudom, furcsán hangzik, de nem tévedés), utána még kicsit tudunk vadat lesni a szomszédos Game parkban, és van időnk eldöcögni a kb. 50-60 km-re lévő Neu Bethesdába.

Minden a tervek szerint haladt. Nagyjából. Egy darabig. Már fél 7 előtt úton voltunk (afrikai léptékben az már-már svájci pontosság :-)). 11 körül meg is érkeztünk Graaf-Reinetbe. Verának Nue Bethesda volt a fontos, így nem is álltunk meg, rögtön mentünk tovább. Igazándiból azért is ezt választottuk, mert ő még nem látta az Owl House-t. Ez egy eléggé fura, mondhatni megzakkant művésznő házából kialakított múzeum. Helen cementszobrokat csinált, ezekkel van tele a ház udvara. Vera is próbálkozik hasonlókkal, abszolut neki való a hely.

Vera már Graaf-Reinet előtt is panaszkodott, hogy rángat az autó, de aztán nem érezte, most újból előjött a gond. Mondta, hogy nem baj, majd Neu Bethesdában megnézetjük. Mondtam neki, hogy ott ugyan nem. Annyira kicsi a falu, hogy talá még élelmiszerbolt sincs. Régen volt (ott lehetett elékérni a templom kulcsát, ha meg akartuk nézni), de már galéria van a helyén.

Így aztán visszafordultunk, hogy keressünk egy autószerelőt. Szombaton ugyan zárva van minden szerviz, de hátha találunk valakit.... Vissza is mentünk egy nagyobbacska benzinkúthoz, ahol az egyik fiú felhívott egy autószerelőt, aki azt ígérte eljön, és megnézi az autót. Vártunk is rá egy darabig, de csak nem jött, újra rátelefonáltak, mire kiderült, jócskán elsörözgetett már. Közben az út túloldalán megláttunk egy gumijavítót, ahol elméletileg mással is foglalkoznak. Mondták, hogy igen-igen, de menjünk át a szomszéd gumishoz, nekik van műszerük, amivel kideríthetik, mi a baj.

Itt találkoztunk Kristivel (a neve ellenére pasi, állítólag ő is autószerelő), aki meghallgatta az autót, és megállapította, hogy egyetért az autómosó fiúval, valóban lehet a benzinszűrő hibája. És elkezdett minket körbehurcolni a városban. Persze senki nem volt otthon, vagy nyaralt, vagy horgászott... megpróbáltunk telefonszámokat kideríteni, több-kevesebb sikerrel. A 15. megálló után Verának elege lett az egészből (a kocsi persze normálisan funkcionált), így abban maradtunk, hogy felmegyünk a Valley of Desolation-be, az csak 10 km-re van, és majd meglátjuk... de akkor legalább a város közelében leszünk. Elbúcsúztunk Kristitől, telefonszámot cseréltünk végszükség esetére, és elindultunk a hegyre.

El is jutottunk a nemzeti park bejáratához, ahol az autó ismét produkálta a rángatós jelenséget, most már elég durván. Innen már nagyon meredek és nagyon keskeny út vezetett felfelé, amit nem vállaltunk be, visszamentünk a városba. Annak is a második sarkáig, ahol a kocsi végképp megadta magát. Veránál itt telt be végképp a pohár, szerelő nincs, két napig nem is lesz. Volt már hasonló problémája a kocsival, akkor azt mondták, hogy víz került a benzintartályba, ami ráadásul hibás, ki kellett cseréltetni. Persze az alkatrészt meg kellett rendelni... már láttuk magunkat Graaf-Reinetben karácsonyozni, mikor eszébe jutott a biztosító hogy hátha kifizetik a hazavontatást. Elkezdett telefonálgatni, kiderült, hogy igen fizetik, de max. 20 km-re. Na ezen rendesen kiakadt, hogy mi van, ha valahol az út közepén rohad le alatta a kocsi, és 100 km-es körben nincs semmi, akkor nincs kisegítve a 20 km-rel. Kiderült, hogy mégsem 20 km, hanem a legközelebbi márkaszervizig. Na ez már jobban hangzott, de nem tudtuk, az hol van. Felhívtuk Kristit, aki szerint az itteni Nissan egyben Fiat is. Mégiscsak itt fogunk Karácsonyozni.....

Egyszercsak felhívta Verát egy vontatós, hogy mindjárt jön, és elvontatja a kocsit Port Elizabethbe. Vera mondta neki, hogy ácsiácsi, ez egy vagyonba kerül, mégis hogyan... kiderült hogy a biztosítós hívta, és a legközelebbi márkaszervíz PE-ben van :-) A vontatós pedig itt az utca végén, 15 percen belül itt van értünk :-) Juhhé, megmenekültünk. Közben megjelent Kristi, hogy segítsen. Zárjuk be a kocsit, menjünk el vele a henteshez, aztán hozzájuk leadni a húst az asszonynak, aztán.... Vera szegény már a hisztérikus állapotok legszélén volt, mondta, hogy ő ugyan egy tapodtat sem mozdul, elege van mindenből, haza akar menni. Pasi el, mi meg vártunk tovább. Idővel megjelent a tréleres, megnyugtatott, nem a rozzant bakkiejával rángatnak minket vissza PE-be, ezzel csak az utánfutóját hozta ide, mindjárt jön a fia egy nagyobb kocsival, majd azzal visznek minket haza.

Amíg ők felpakolták kocsit, Kristi elvitt minket a helyi szálloda klotyójához. éppen esküvő volt, egy fekete pár ünnepelt, viszonylag jó kocsikkal érkeztek a színes vendégek. A két fehér nő meg egy rozzant bakkie hátulján távozott a hotelből :-)

Vera a Platon

Graaf Reinet bakkieról

Megkönnyebbülve indultunk haza, mikor Vera megjegyezte, hogy az Owl Hose-ba még mindig nem jutott el, és majd otthonról lemondja a foglalt szállásunkat. A srác felkapta a fejét, hogy vasárnap délelőtt is haza tud minket vinni... Ha gondoljuk, kölcsönadnak nekünk egy autót, hogy el tudjunk menni, majd holnap reggel visszajövünk, és majd akkor hazavisz minket. Nem nagyon akartunk hinni a fülünknek, kerestük a csapdát, de nem volt. Zavart vihogás közben, teljesen elhűlve, de elfogadtuk az ajánlatot. Persze csak a család jóváhagyásával. Amivel természetesen nem volt gond. Így egy jelképes kézifékes forduló után elmentünk hozzájuk, ahol kaptunk egy Mazda bakkiet, és lóra kaptunk. Egyszerűen nem akartuk elhinni az egészet. Vera telefonszámán kívül semmit nem tudnak rólunk (na jó, még annyit, hogy Verának van biztosítása), és adnak egy autót. Még ha kicsit rozzantat is.... persze többre mentünk vele, mint Vera alig egyévesével... Ugyan a kilométerórát valahol 368 ezer km környékén kikötötték, azóta csak üzemanyag szintjelző működik a műszerfalon (remélhetőleg az igen), az indítókulcs menet közben rendszeresen kiesik a helyéről, de az autót ez nem zavarja, gond nélkül megy tovább :-)

Uton

Backpackers

Neu Bethesdában elfoglaltuk a szobánkat (a dormitori mellett, ahol anno Zolit megkörnyékezték a helyi lányok), és elmentünk Baglyosházat nézni. Én ugye már sokszor láttam, de Verának kicsit csalódást jelentett. Bár a szobrok az udvaron tetszettek neki, a házat nagyon depresszívnek találta (még jó, baromi depressziós volt a csaj, erről szólt az egész élete, a szobrai....)

Vera azóta azt hajtogatja, hogy ír az újságba, hogy ez így nem jó...

Én még kimentem egy kicsit fosszíliázni a folyómderbe, Vera kidőlt, ő egy álmatlan éjszaka után csinálta végig a mai napot...

Este átmentünk az út túloldalára vacsizni, Karoo bárányt, kolbászt... még egy röpkét sétáltunk, ahova elkísért a háziak kutyája, macskája (a tyúkok és a kakas valamiért nem jött), aztán fél 9 tájban elmentünk aludni.... nem nagyon akartuk elhinni, hogy még csak ennyi az idő, de már koromsötét volt minden, és mitagadás megviselt mindkettőnket a nap...

Karoo csendélet Savannával és fáslival

Reggel persze hajnalban fent voltunk, futottunk egy kört a faluban, megnéztünk pár galériát, elbeszélgettünk a helyi bácsikkal, Vera kikérdezett mindenkit a Bagolyház helyzetéről, elpanaszolt mindenhol, hogy ez így nem jó és fel kéne újítani a helyet, és majd ír egy cikket az egész szituról....

Aztán visszarobogtunk Graaf-Reinetbe, hogy Sean (akinek mint út közben kiderült, a nagymamája a bagolyművész barátnője volt) hazavontasson minket.