Ismétlés... a szívás atyja

A múl hét meglehetős nyugalomban telt. Hétfőre főzőcskézést terveztünk új legjobb barátunk, Danny Jordaan (foci VB főfőfőfőfőnök) házában, de neje lemondta. Danny váratlanul hazajött (volna), és nem nagyon volt kedve hozzá, hogy új legjobb barátai ugráljanak a konyhájában. Viszont akkora vihar volt, hogy a reptér se nem fogadott, se nem indított járatokat, így nem jött haza. Mint kiderült, Aji, a svéd (indiai) lány is csak másnap tudott hazautazni.

Keddtől minden nap olyan gyönyörű reggel volt szikrázó napsütéssel, szélcsenddel (vagy csak enyhe széllel), hogy minden hajnalban húztam le a partra gyalogolni egyet. Bár a reggel nem igazán az én időszakom, nagyon éveztem így kezdeni a napot. Bent aztán szorgalmasan gyártottuk a mintákat Haydonnel, illetve küzdöttünk (Hiszti) Krisztivel, az extrúderrel.

Szerdán megjöttek Jutkáék, este meghívtak minket (a többes szám Verára vonatkozik) egy vacsira. Ismét a Medterraninanban kötöttünk ki (el sem hiszem, hogy már harmadszor vacsoráztunk itt, a Barney’s-be pedig még be sem tettük a lábunkat). Egészen remekbe szabott tintahal staket ettem.

Csütörtökön végre sikerült összehozni, és vettem egy helyi telefont. Minden évben a gatyámat kifizetem a Verával való kommunikációra a otthoni telefonon keresztül. Nem lehetett válogatni a számok között, de olyat sikerült kiemelniük a dobozból, hogy szóltak, ha már nem kérem, adjam nekik: 073 207 0006. Este fagyi-vörösbor party nálam, pénteken pedig egy hosszúra nyúlt műszak (hála Krisztinának) után rohantunk bevásárolni, aztán az Addoba. Én Jutkáékkal a Gigahintóban (olyan Béka méretű Chevi), Vera Matthiew-val a bakkieban. Mégsem múlhat el év egy rendes vadlesős-parkban alvós éjszaka nélkül :-)

Az első megálló természetesen a waterhole a main campben. Már-már feladtuk, és beértük volna egy pocsolyában álldogáló madárral, mikor Vera észrevette, hogy a domboldalon közeleg egy elefánt, majd mégegy. A naplementét már kettesben pancsolták át, aztán jött még egy család.

Már rendesen sötétedett, mire berendezkedtünk a házikónkban és nekiálltunk tüzet rakni. Vera (mélységes helyeslésemre) bárányhúst rendelt. Én a tűzfelelős, Matthiew (Vera fia) a húsfelelős volt. Valami elképesztően finomra sikerült a vacsi. Eleve pácolva vettük a húst, de mesteri sütés is kellett a sikerhez :-)

Másnap korán kelést, gyors vadlesést, majd reggelit, végül még egy kör vadlest terveztünk, illetve hogy nem a megszokott úton jövünk ki a parkból, hanem lent az óceánparton. Így ugyan földúton kell megtennünk a 30-40 km-t, de nem ugrálnak elénk az öngyilkosjelöltek a townshipekből.

A korán kelésből korán ébredés lett, de a késői fekvésnek hála senki nem kelt fel. Én voltam az első 6-kor. Kibaktattam az itatóhoz, és a tegnapi madáron (változatlan helyen és pózban) kívül semmit nem láttam. Aztán idővel megjött Matthiew, és lassan a többiek is. Persze leadtuk a rizsát, hogy az ötből mind a hat oroszlánt láttuk, igen, hiénák is jöttek, de sajnos egyik sem vadászott a vizesgödör körül.

Reggeli után aztán már tényleg lóra kaptunk, és elindultunk nézelődni. Na valami elképesztő módon kihalt volt minden. Egy-egy varacskos disznónak vagy struccnak is nagyon tudtunk örülni, a zergéknél, amire normálisan csak legyinteni szoktunk, meg szinte tomboltunk örömünkben.

Az úton utolsó állomásunk a Hapoor itató volt, ebben most sem kellett csalódnunk. Éppen távozott és érkezett egy-egy csapat elefánt. Valami elképesztő pancsolást rendeztek, ültek, hemperegtek a vízben, nagyon helyesek voltak.

Aztán ketten maradtak a vízben, egészen meghitt viszonyban, mondhatni nagyon közeli kapcsolatba kerültek egymással. Később jött a döbbenet, mikor kimásztak a dagonyából: mindketten fiúk voltak.

Innen már csak a partra kellett lejutnunk, de menet közben jöt a telefon Verától, hogy a múlt héten megjavított és nagyszervízen átesett autója ismét produkálja a hibajelenséget. A park kijáratánál aztán Vera megállt, nem merte megkockáztatni az autópályát a rozzant autóval. Kezdődött elölről, biztosító, vontatós, hazaszállítás... és megint megspórolta a benzinköltség felét :-)

Vasárnap aztán röpke shoppingolás -az eső miatt minimál- bolhapiacon, majd Jutkáékkal elmentük megnézni Port Elizabeth nevezetességeit. Bár ezer éve járok ide, egy részét még én sem láttam. A világháborúban elesett katonalovak emlékére emelt szobor ismerős volt, a városháza és a könyvtár is, de a Dunkin street eddig kimarat az életemből.