Japán paradicsom (上高地)

Bár a helyet még otthonról kiszemeltem erre a hosszú hétvégére, az utazás valahogy mégis nyögvenyelősre sikeredett.
Kezdődött azzal, hogy Hirtsukában összefutottam Moritsuka-sannal, és megbeszéltük, hogy ha már a szomszéd állomásnál lakunk, időnként bizony összejöhetnénk egy-egy csajos partira. És az első alkalom valahogy pont erre a péntekre esett. Néhány sört letoltunk, ami nagy károkat nem okozott (bár lehet, hogy Ákosnak, akit az éjszaka közepén -hála az időtolódásnak neki a munkaidő végén- telefonon zaklattunk, más a véleménye), de a másnapra tervezett hosszú futásomat semmiképpen sem segítette :-) Mondjuk a 30 fok és az előző napi esőkből következő brutál páratartalom sem vált a javamra... 6 km után végleg leálltam, hogy majd este folytatom...
Addig pedig megveszem a másnapi vonatjegyemet, bemegyek Tokióba, kicsit sétálgatok valami izgi negyedben, aztán kis pihenés után futok legalább 15-18 km-t.

Addig jól is alakult a dolog, hogy teljes felszereléssel elbaktattam az állomásra, ahol hosszas sorbanállásba kezdtem a jegypénztárnál. Biztos lehetett volna automatából is jegyet venni, de nem a többátszállásos, helyjegyes utazásnál akartam kipróbálni a lehetőséget.
Ezzel viszont elment annyira az idő, hogy Tokióról lemondtam. Egyelőre. Helyette benéztem a szomszéd plázába egy-két ügyet elintézni (mint pl. a közelgő szülinapokra való felkészülés).
Otthon heveny döglésbe kezdtem, rásegítve egy emlékeztető Once upon maratonnal... annyira, hogy szépen lebszéltem magam a futásról. Úgyis túrázok mindkét nap, nem kell teljesen szétcsapni magam a hétvégén...
(Mind arra a távoli buszra szeretnénk feljutni...)

A hajnali (Melinda szerint reggeli) 5 órai kelés nem esett igazán jól. Az első pillanatokban nem is igazán értettem, miért szól a vekker, de hamar beugrott, hogy nem hagytam nagyon sok időt a szöszmögésre, fel kell kelni... Soványmalac vágtában időben kiértem az állomásra, másodikra meg is találtam a jó irányba mutató vágányt, és még vagy 5 percet vártam is a vonatra. Ezen is időbe telt, mire le tudtam ülni, de a másikon (Azusa Limited Express) szó szerint hering pozícióban utaztunk jó sokáig. Az út jó 2,5 óra, a felénél sikerült az átjáróba férkőzni, itt valahogy kisebb volt a népsűrűség, és páran lekucorodtunk  földre :-) Ahogy beértünk a hegyek közé, kezdtek fogyatkozni az emberek a vonaton, az utolsó negyed órára már széket is találtam magamnak :-)


Matsumoto állomását rögtön megszerettem. Az emberek 95 %-a túrazsákkal közlekedett, és legalább kétharmaduknak nagyobb volt a zsákja, mint az enyém :-) Sőt, nagyrészükén kempingcucc is volt, aminek részben örültem (ők sem a házakban foglalják előlem a lehetséges helyeket), részben aggódtam miatta (biztos többet tudnak, mint én....).


Innen még egy rövid vonatozás és egy rövid buszozás várt, és már meg is érkezek Kamikochiba, Japán talán legszebb túrázós helyére. Gondoltam én. Az gyorsan kiderült, hogy pont most fog indulni egy közvetlen busz, megkímélhetem magam az újabb átszállástól. Szupiiiii :-) A retúrjegy pedig a vonat-busz visszaútra ugyanúgy érvényes. Mégjobb, ügyesek ezek a japcsik, van mit tanulni tőlük :-)
Jegy megvan, irány a busz... itt estem igazán kétségbe... olyan sor állt az én buszomra várva, hogy teljesen esélytelennek tűnt, hogy valaha odaérek. De szépen sorban jöttek a buszok, megteltek és elindultak. A sor az 5. busz elindulása után mozdult meg... mondjuk onnan kezdve pörgős lett :-) A röpke buszút majdnem 2 órán át tartott.  Ahogy közeledtünk, egyre izgibb volt a környék. Gát, tó, vízesés, hegyek.... legalább jó volt a műsor :-))

Megérkezéskor gyorsan izgalomba jöttek a lábaim :-) Kerítettem térképet, lónyálat, kiderítettem, hogy a kiszemelt házba ugyan nem kell foglalás, de naggggyon sokan lesznek, viszont nem fognak elküldeni... de, ha egy bizonyos kereszteződéshez nem érek el 2-ig, akkor már ne induljak el felfelé. Ott is van egy ház, próbáljak meg valahogy ott helyet szerezni. OK, akkor most megyek :-)

Nem szöszmögtem sokat, csak éppen a kötelező szájtátásokra álltam meg, de így is 3 óra volt, mire az ominózus elágazóhoz értem. Innen állítólag még 3 óra felfelé. Lámpa ugyan van nálam, de medvecsengőt már nem vettem. Márpedig sötétben anélkül, amikor már forgalom sincs.... és gyakorlatilag minden errejáró csilingelve közlekedik... Győzött a józan ész, bementem Yokoo házba szállásért... Saaajnos teltház van, nagyon sokan vannak, mert nemzeti ünnep van... már görbült lefelé a szám, hogy akkor nincs mit tenni, megyek tovább, mikor folytatódott a mondta: de.... megoldjuk. Ha nem gond, hogy egy férőhelyen ketten alszunk.

Dehogy baj, csak maradhassak :-)) Már a Fujin is erre készültem, de ott megúsztam :-) Egyszer csak túl kell esni rajta :-)
Megkaptam a vállszélességnél alig keskenyebb helyemet, pár tenyérnyi törölközőmet (és az útmutatást a japán stílusú forró fürdőhöz), majd felkaptam a hátizsákomat  és elindultam felfelé a legközelebbi hegyre.
Szállásadóm kerek szemekkel nézett (egy japántól ez nem rossz teljesítmény), hogy hova húzok teljes motyóval, mikor most perkáltam le egy kisebb vagyont a szállásért. Röptében még megnyugtattam, hogy nyugi, vacsira itthon leszek, de ilyen korán ülhetek még le :-)

Vigyorogva baktattam felfelé. Az ösvény eleje még majdhogynem gereblyézett autópálya, bambuszcsemetékkel a szélén, ami persze idővel átváltott olyan rendes hegyi pályára. Viszonylag sokan jöttek szembe, mindenki megviselten, elgyötörten... A völgy 1500 m-en van, a hegyek, gerincek 3000 környékén...  szép kis lejövetel, és ezek nem a lankás fajták....

5-re visszamentem a szállásra. Sötétedett is, éhes is voltam, a baki is lekívánkozott már a lábamról.... Kis ejtőzés után vacsi, aztán irány a fürdő :-) És tényleg jó, minden hegyi házba ilyet kérek :-)
A vacsitól forró víztől aztán úgy elpilledt a tömeg, hogy 7-kor már mindenki ágyban volt, csendben várta, hogy valaki végre lekapcsolja a villanyt.

És jött a móka :-) Eleinte mindenki ficergett, mocorgott, póbált elférni a szűk helyen és még a magáról lerúgott vaskos paplant is elhelyezni úgy, hogy ne zavarja a szomszédot és ne lógjon túl a vonalon. Gyanítom a pasiknak ez gyorsabban ment, vagy kevésbé zavart őket a szomszéd, de nagyon gyorsan kezdtek horkolni. És nagyon hangosan. Mikor az egyik abbahagyta, kezdte a másik... Kemény volt, az egyiküknél félő volt, hogy megfullad. A horkanások után mindtha valami nagyon szűk résen próbált volna levegőt venni...
De eljött a reggel, és valamennyit még aludni is tudtam :-)
A reggeli ugyanaz, mint a vacsi, csak kevesebb :-) Mizo leves, rizs és hal... mit nem adnék egy vajaspirítósért és egy tejekávéért...

Fél 7 után nem sokkal már úton voltam. A visszautat nyugisabbra vettem, sok helyen megálltam nézelődni, még egy rendes kávéra is találtam helyet :-)
Most a folyó másik oldalán mentem, itt vannak a "megállós" attrakciók, szentély, vulkánkitörés által létrehozott tó, egyebek.... 

Idővel elértem a völgy másik végébe. Ha a csúcsig nem is volt idő felmenni, valameddig azért most is fel tudtam menni. Finom, szuszogtató emelkedők voltak, és az alsóbb szakaszokon még nem is voltak annyira térdgyilkosok...

A hazaút már simán ment. Előző nap megkaptam a 13-as sorszámot, így az első buszra kerültem, biztosnak éreztem, hogy elérem a vonatot. El is értem :-) Percre pontosan gördültünk be az állomás elé. Aztán vártunk, hogy a többi busz is megérkezzen...

Már a vonaton ültünk, ketyegett az óra, de még mindig vártunk a buszokra. Már késésben voltunk, de nem indultunk.... Márpedig nekem csak 8 percem volt Matsumotoban, hogy elérjem a helyjegyes vonatomat.... Egyre jobban aggódtam, míg végre 5 perces késéssel eindultunk. Persze minden létező helyen megálltunk...  És persze percre pontosan érkeztünk Matsumotoba....

Tájfun, földrengés és egy tökéletes nap

A hét nem volt uncsi. A hétfő reggeli angolul beszélgetős órában mondták a srácok, hogy tájfun közelít. Nézegettem a radar képeket, előrejelzéseket, de nem nagyon jött szembe a hír máshonnan, a radaron sem látszott semmi kerek képződmény, csak egy nagy, elnyújtott, fél Japánt betakaró felhőfolt. Gondoltam, valamit biztosan félreértettem.
Szerdán R&D konferencia volt Hirtsukában, ahol az első mondtaban tisztázták, hogy nem-nem, jól értettem én azt a hírt. Az este 7-ig tervezett programot délután 4-ig sűrítették be, a tájfun "issue" miatt.
A reggeli indulásnál még nem látszódott semmi különös, nem is vittem esernyőt magammal, Hiratsukában aztán alaposan rákezdett az eső, de még mindig semmi extra. Az ebédszünetben már alaposan meggondoltuk, átmenjünk-e a gyárterület másik végén lévő kajáldába. Esernyő ide-vagy oda, rommá áztunk. Időnként fújt a szél, de az egész összességében elmaradt a várakozásoktól. Az augusztusi pesti viharok toronymagasan felülmúlták az első igazi tájfunos élményeimet. (A tájfun idővel persze felkerült az én térképemre is, csak amikor kerestem, még elég messze volt tőlünk....).
Délutánra kisütött a nap, ami persze itt csak időleges állapot. Mire Musashi-Kosugiba értem (Kawasaki alsó, itt lakom), már úgy szakadt újra, hogy kénytelen voltam újabb esernyővel gazdagítani a háztartást. Így az egy főre jutó esernyők száma 3-ra emelkedett.

Csütörtökön kaptam az emailt, hogy a hétvégi, utca végében lévő félmaratont nem tartják meg a sok eső miatt szétázott pályán (ahhoz képest, hogy Tokió túloldalán kemény áradások vannak, Nikkóban összedőlt egy szálloda.... ez annyira nem tragikus). Sajnos tartalék időpont nincs, pénzt vissza nem adnak, de indulhatok a téli futamok valamelyikén :-(( Hát köszi... majd kerítek valakit, aki itt lesz és menne....

Pénteken aztán kisütött a nap, és úgy is maradt :-)) Nap végére  megérkezett a szépséges Furukawa egyenpólóm is, kezdett helyreállni a rend a világban :-))

A szombat némi izgalommal indult. Pénteken nagyon korán eldőltem, mondván, hogy másnap korán kelek, és megpróbálom kipipálni a hétvégi hosszú futásomat, legfeljebb nem kapok érte érmet....
Már az ébredezés fázisában voltam 3/4 6 táján,  mikor veszettül elkezdett ugrálni alattam az ágy. Ezerrel pattantam ki belőle, az egész épület ingott.... Azt tanultam, hogy ilyenkor fejet védeni, bemászni az asztal alá, ha vége, nyomás az utcára.... Néztem az asztalt a hálószobában... Kis kempingasztal... na ez ugyan nem véd meg, ha rám dől az épület.... bemászni sem könnyű alá... Ákos tanítása B verzióként az ajtófélfa... ez jó, oda beférek.... Nemsokára abba is maradt a rengés (később tudtam meg, hogy Tokióban volt az epicentruma, és 5.3-as erősségű volt és itt is nagynak számít, évente legfeljebb 1-2 ilyen van), a ház még mindig állt, a villany is csak egy pillanatra ment el... kicsit bizonytalan voltam, kimenjek-e az utcára vagy nyugodtan feküdjek vissza. Kinéztem, autók jöttek, egy ház sem dől össze a környéken, valaki vígan söprögette a járdát... okés, akkor no para, nyogodtan kómázhatok tovább.... már amennyire a megugrott pulzusom engedi :-)

A délelőtti szöszmögés -mosás, ha már van esély a ruhák száradására- után 11-kor elindultam Kamakurába (túl melegnek tűnt az idő, futás estére halasztva).
Valamikor az 1200-as években ez volt az egyesített Japán első fővárosa. Tele ősrégi templomokkal, szentélyekkel, hatalmas Buddhával.... Gábor kendó edzése is itt volt, akkor a sötétben nagyon sokat nem láttam belőle, de tetszett a hely.... pont ideális egy könnyed sétára, utána még kicsit pihegek itthon aztán irány futni.... :-) az eset persze  a szokásos Mórickával, meg az ő képzeletével :-)

Az állomásról kijöttem, emlékeztem, hogy balra indulva egy sétálós-kirakodós utcán lehet eljutni a fő templomos részhez. Kicsit kevesebb volt a kipakolós árus, amint amire számítottam, de gondoltam, hogy valamiért nem a főidőben járok éppen arra... talán ebédidőt tartanak.... a múltkori jobbkanyart sem találtam, de nagyon nem izgattam magam, nem is kerestem veszettül.

Mendegéltem, de nagyon nem akart ismerőssé válni a környék. Számításaim szerint már rég meg kellett volna érkeznem, de sehol semmi... Végülis visszafordulni bármikor lehet, még araszoltam tovább, mikor megtalálatm az itt "áll ön táblát". A lábam előtt.... Természetesen a város átellenes pontján voltam :-)

Aztán gyors egymásutánban cunamiveszélyre figyelmeztető táblák jöttek, nem bízzák a véletlenre...

Az egyik sarkon színes lampionsor vezetett fel egy szentélybe. Annyira furcsa volt ez a tarkaság, hogy muszáj volt felmásznom a buckára.
Valami speckó lampionünnepség maradványai lehettek.

A követező megálló a Hasedera Temple. Nagy park, szép, tradicionális épületek, és a VIP szektor első sorában egy Fiat 500... Hát ez.... mit keres ez itt? De jól mutatott ezzel a háttérrel :-)

A park is szép volt, a kilátás is jó volt, főleg, hogy színes volt minden, nem csak az eddig megszokott szürkeség vett körül... (végre volt kedvem fotózni is :-) )

Következő megálló a Nagy Buddha (Daibutsu). Közel van, pár perces sétával át lehet jutni. Közben nézegettem a kajálási lehetőségeket, de végül nem találtam meg az igazi helyet....

Nagy Buddhánál nagy térkép... amiből kiderül, hogy a keresett templomos rész valóban a város átellenes sarkában van. Sebj, időnk, mint a tenger... Az is kiderült, hogy abba az irányba nem csak a városon keresztül lehet eljutni, hanem van egy túra ösvény is. Ugyan utcai sétálós cuccban voltam, de egy laza séte a "Normafánál" nem igazán igényel nagy előkészületeket. Amiatt kicsit jobban aggódtam, hogy térképem nincs. Mondjuk a Fujinál szerzett tapasztalatok alapján nincs is rá szükség. Még az útbaigazító tábla előjelzőjét is előre jelzik.... Nagyjából memorizáltam a kereszteződéseket (kb. jobbra tartás van), aztán elindultam.

Egy alagút mellett meredek lépcsősor vezetett fel, amiről leágazott az ösvény a város felé. Könnyen benézhető lett volna, de pont jött arról egy páros. Gyorsan tisztáztuk, hogy én arra szeretnék menni. A nőci mondta, hogy szép-szép az út, de naggggyon csúszós, ő bakancsban is elesett rajta.  Lenézve sima talpú piros pipőkémre kicsit aggódtam, de a pasi megnyugtatott, hogy nyugi, nem lesz itt semmi gond. Arra azért készüljek fel, hogy folyamatosan fel-le, fel-le megy az út.

Amint elindultam az ösvényen, elkezdtem vigyorogni... Tulajdonképpen egy kellemes erdei séta volt, semmi különös, és valahogy mégis elképesztően élveztem..... nem voltak nagy szintkülönbségek, az elején kellett egy buckára felkapaszkodni (nagyrészét a lépcsővel már letudtam), utána csak pár méternyi hullámvasút... időnként jöttek szembe, jólnevelten konicsiváááááá-ztunk egymásnak, és mindenki ment a maga útjára :-)
Egyszercsak az út közepe táján volt egy tábla, hogy ösvény jobbra, kávézó balra. Yes, we are open! Nosza, úgysem ebédeltem, csak van valami szendójuk, tolok mellé egy tejeskávét és mehetünk tovább.

Kicsit meredekebb szakasz vezetett a helyre, óvatoskodva lépkedtem lefelé micikés (hehe) cipőmben, de így is sikerült majdnem hátast dobnom a helytől. Gyakorlatilag egy sziklaszirt tetején több lépcsős teraszt építettek a fák koronájába... valami elképesztő volt (az áraik is, de ez érdekelt a legkevésbé). Kértem egy tejeskávét és szendvics híján egy sajttortát. Míg kihozták, az ajándékba kapott képeslapról olvasgattam a hely történetét.

Mivel a túraútvonal közvetlen közelében volt a család nyaralója, gyakran estek be hozzájuk az arrajárók egy pohár vízért, mosdóra menet... úgyhogy idővel alhatározták, hogy építenek egy teraszt, ahol megpihenhetnek a vándorok (az amúgy retenetes 2,5 km-es túra során :-)) De ezt gyorsan kinőtték, építettek egy másikat.... és egy újabbat, egészen addig, míg 20 év alatt összesen 7 terasz épült a ház mellé. Talán a tégla miatt, talán a folyamatos madárcsivitelés miatt, de valamiért nagyon Afrikára emlékeztetett a hely (mondjuk az utóbi időben mi nem emlékeztet Afrikára...?)

Tovább folytatva a vigyor túrát egyre sokasodtak a táblák, hogy mi minden van a közeben. Az egyikről úgy gondoltam, hogy valamelyik réges-régi fő japán temetkezési helye, úgyhogy lekanyarodtam az útról, megnézni, mi az.
Az első, amit megláttam, az a jelzés volt, hogy innen jól látni a Fujit. Ja. Máskor. Most semmi nem látszott. (Sosem fogom látni azt a hegyet....)
A szentélyről nem tudtam meg részleteket, de tetszett.

Keresztül baktattam egy kerten (parkon? gyakorlatilag erdő volt ez is) benne egy fősógunnindzsa.... emlékművével, aztán megküzdöttem egy nagy sereg szúnyoggal, végül visszaértem a lakott vidékre.

A városban aztán megálltam egy óriási turstatérkép előtt, próbáltam beazonosítani, hogy hova is szeretnék eljutni, mikor jött egy bácsi, és útbaigaztott. Nélküle nagy valószínűséggel újabb Buddhás körbe kezdtem volna.

Így, hogy irányba állítottak, gyorsan megtaláltam a keresett templomot. Jelentem, világosban is nagyon szép :-) Éppen "őrségváltás" volt, néhány szerzetes körbevonszolt és püfölt egy nagy dobot. Elég szőrborzoló hangja volt :-))

Körbesétálgattam, fotózgattam, ha már a lányok megkértek, hogy lőjek róluk egy képet, csináltam egyet a saját gépemmel is....

Idővel aztán elindultam az állomás felé, hogy hazamenjek.  A sötétedés már a vonaton ért. menet közben az olvasásból fellpillatva a naplementében ott áll ŐFujisága, személyesen, kristálytisztán.... Ennél szebb befejezése csak akkor lett volna a napnak, ha az ezt a Fujis képet én lőttem volna, és nem a netről vadászom le :-)))

A Fujit látni.... (még nem sikerült)

Na jó, ez így ebben a formában nem teljesen igaz. Volt, hogy halványan, még Tokióból látszódott valami, amire azt mondtam, hogy a Fujinak kell lennie.

Miután simán megérkeztünk Tokióba, a felesleges cuccokat lepakoltuk Kawasakiban, a majdani rezidánciámon, Gáborral eszállásoltuk magunkat a tokiói szállodában. Pazar hely volt, az ország legnagyobb Sumo stadionja mellett, kilátással a Fujira (hiszem, ha látom) és a Skytree-re.



Egy hetes Global Development Programon vettünk részt, a világ minden tájáró érkezett Furukwa alkalmazottakkal. A cél, hogy a cég ne csak lazán, tulajdonjogok miatt összekötött cégcsoport legyen, hanem ténylegesen együtt működjön.
Rajtunk nem múlott, az első pillanattól kezdve intenzív csapatépítésbe kezdtünk :-) .

Napközben persze keményen mentek a gyakorlatok, értékelések... szerdától a japán társaság is csatlakozott, így megduplázódott, 50+ létszámmal készültünk rá, hogy pénteken este a (feladat kiírás szerint) reálistól messze álló projekjavaslatainkkal a cég legfelsőbb vezetését levegyük a lábáról. Azt hiszem sikerült megfelelő showműsort összehoznunk :-)

Let's fly together!

Pénteken Taijival és Asakoval vacsoráztunk. Hazaindulásnál Asako hirtelen felindulásból nem a hazaindulását jelentette be a férjének, hanem azt, hogy Tokioban alszik, csak másnap megy haza. És indultunk Ropongiba.
Azt hiszem sikerült megtalálnunk Tokio legalját. Már az állomás mosdójára is rácsodálkoztam (az első japán WC, amin nincsenek gombok és nem zenél), de hogy a női WC-ben nem csak befelé, de kifelé a tükör előtt is sor legyen, már különösen meglepett. A néhány állva pisilő "lányról" már nem is szólva.
Na ez a helyzet csak fokozódott a bárban.
Valahogy így el kell elképzelni a helyet (és a közönséget), csak full zsúfoltan:

Másnap átköltöztem a rezidenciára, hétfőn pedig indult a meló Yokohamában. Egy-két dolgot nehéz komolyan vennem (úton átkelés előtt szabványos kéztartással mutogatni, amint körülnézek, vagy minden ajtón kifelé-befelé kopogni), de majd megszokom :-)
Megtanultam vonattal közlekedni (az elejtén rém ijesztő volt, de eddig egész jól megy.... na majd ha egyedül kell Tokioba mennem....), kezdem megszokni a dolgozós munkaszandálomat, és hogy esernyő nélkül nem érdemes elindulni a hurrikán időszak közepén....

Teltek-múltak a napok, a hétvégére tervezett Fuji mászást csak nem sikerült végleg elhatározni. Nézegettem veszettül az időjárás előrejelzést, de egyre pocsékabb időt ígértek. A heves eső mellé 45-55 km szél nem volt nagyon hívogató. De a szezonnak hamarosan vége. A következő hétvége nem jó, akkor az utcavégi félmaratonon indulok, az azutáni hétvége pedig az ajándék hosszú hétvége, amikor valahova messzebbre szeretnék kiruccanni. Szeptember végén meg már egyáltalán nem biztos, hogy mászható a hegy....
Végül péntek délutára fordult a kocka, szombat délelőtt tiszta idő, délután és vasárnap délelőtt záporok, vasárnap délután heves eső. De addigra már le kell érni. És a szél is lágyabb, alig 35-40 km/h :-)) Nincs mese, be kell vállalni.
A hegyre 4 út vezet fel. Az útvonalakat a hegy lábától a tetejéig 10 állomásra osztották, a ténylegesen járt ösvények az 5. állomásról indulnak. A  kinézett Gotemba útvonal indul a legalacsonyabbról, 1600 m környékén van az 5. állomás. A leghosszabb, de leglankássab útvonal. Azt az adott körülmények között feladtam, hogy tényleg a hegy lábától induljak, majd legközelebb.

Az egyik srác az irodából elkezdte hivogatni a menedékházakat (itt nincs asztal alatt alvás, ha nincs hely, elküldenek). A Gotemba trail minden háza tele volt. Kezdtem aggódni, ez a legritkábban járt útvonal. Mondjuk ezen az útvonalon a legkevesebb a férőhely is.
Következő legalacsonyabb 5. állomás a Subashiri trailhez tartozik, 2000 m-ről lehet indulni. És van hely :-)

Mivel kaját nem kértem a házban (ha már a hegy közepéről indulok, legalább kajámat-vizemet vigyem magammal - azt csak nagyon halkan mondom, hogy erősen besokalltam az előre kiporciózott "bento box"-os kajáktól), a vonat indulás előtt terveztem bevásárolni. Persze semmi fogamra valót nem találtam. Sebaj, majd Gotembában, ahol leszállok a vonatról. Aha, csak éppen idő nem volt rá, hacsak nem akartam egy órát várni a buszra, ami elvisz a hegyhez.
Nem baj, majd az 5. állomáson. Úgyis tele van bazárral, boltokkal, éttermekkel. Biztos van olyan is ami tetszik. Nem az volt. Pár "étterem" ugyan volt, de főleg leves volt a kínálatban, szendvicseket nem árultak, vagy viszek kekszet-csokit (2 napig csak édeset enni.... háááát), vagy maradt a sültrizs. Egyefene. (Utólag nem bizonyult rossz döntésnek.) Viszont amit minden 5. állomáson biztosan be lehet szerezni, az a palackozott oxigén!

Szívesen becseréltem volna valami rendes tonhalas szendóra, de beláttam,  a lelkes senior citizeneknek inkább erre van szükségük....

A track a torri-n való áthaladással indul igazán.

Az első szakasz kellemes erdei séta, inkább a ködös idő miatt érdekes, semmi extra az otthoni erdőkhöz képest.

 

 Pár száz méter emelkedés után kiérünk az erdőből, már csak bozótos -cserjés növényzet növényzet van körülöttünk. Lassanként összehaverkodunk az egy tempoban közlekedő csapatokkal. Sokat segít a jég megtörésén, mikor megkérdezm őket, hogy lefotózhatom-e a 2400 m környékén oxigént toló fiatalembert... rögtön bátrabban fotózta mindenki, a srác pedig boldogan pózolt a többieknek is :-)

Időnként, nagyon halványan, mintha a csúcs is felsejlett volna, de az is lehet, hogy csak ráfogtam, annyira szerettem volna látni már :-) Lassanként a talaj is  megváltozott, rendes vulkanikus mély "homokban"  bandukoltunk. Felfelé. Csak felfelé, egy lépést sem tettünk lefelé, egészen a csúcsig. Nem is ezzel volt a bajom, de előre rettegtem a lejöveteltől.

A ház, ahol sikerült szállást foglalni, a legalacsonyabban fekvő az úton a maga 3000 m-vel. Ez egyfelől nem nagy baj, annál jobban alszik az ember, viszont reggel annál korábban kell indulnia, ha a klasszikus terv szerint a napfelkeltét a csúcsról szeretné nézni. 

A házba lépve ordenáré klotyószag fogadott. A klotyósor folyosóján van a recepció. Atyaég, mi lesz még itt. Érdekes módon  nagyon hamar megszoktam a szagot, a második körben már fel sem tűnt. Az viszont igen, hogy mindig tiszta volt. Ugyan nem zenélt, és nem volt melegítős az ülőke, de semmi okunk nem volt panaszra.

Az  ágyammal is szerencsém volt. Horrortörténeteket lehet hallani arról, hogy vállszélességnyi hely sem jut egy emberre, 80-100-an alszanak egy szobában. Nos a hír igaz. De a mellettem lévő hely üresen maradt, így kényelmesen elfértem :-) Cserébe a leghangosabban horkoló pasi alig hárommal aludt mellettem. persze, hogy egy szemet sem aludtam.

A recepciós srácok azt javasolták, hogy ha időben fel akarok érni, 1 körül indulnom kell. Először természetesen fel akartam érni időre. Éjfél körül volt is nagy mozgolódás a szobában, aztán mindenki szépen visszafeküdt aludni!! Betudtam annak, hogy biztos pocsék az idő, esélytelen napfelkeltét látni, akkor meg fölösleges a hajnali hidegben szivatni magunnkat, majd felmegyünk délelőtt. 

Az álmatlan éjszakához képest egész frissnek éreztem magam, idővel kimentem körülnézni, és kiderült, hogy szinte teljesen derült az éjszaka, nincs is nagyon hideg, a szél ugyan eléggé megerősödött, de még mindig nem vészes.

Gyorsan összeszedelőzködtem, fél 3 körül el is indultam (a szoba még mindig tele volt horkoló emberkékkel....). 

Eszement szép volt a látvány. Koromsötét volt minden, csak a kivilágított városok látszódtam alattam, magasan a hegyen pedig a fejlámpás sorok hosszú kígyói. Tulajdonképpen nem bántam, hogy nem a tömeg közepén araszolok, hanem a saját tempómban, kényelmesek haladok. Meglepő módon egy csomó embert, elhagytam, akik akkor indultak, amikor én készülődni kezdtem.

Valahol félúton felfelé ért a napfelkelte. Nem hiszem, hogy 3-400 m-rel magasabbról szebb lett volna, maximum a helyezkedés lett volna sokkal nyűgösebb :-)

Az igazi napfelkeltét tulajdonképpen nem is láttuk. Az előkészületek nagyon szépen voltak, ahogy elkezdett színesedni az ég alja.... aztán mikor megvillant a nap és ténylegesen látni lehetett volna, jöttek a felhők... és maradtak. Mire olyan világos lett, hogy akár láttuk volna a csúcsot, minden úszott a tejfölben.

Valahol a 8-9. állomás környékén egy magyar pár pakolt mellém a padra. Ők már lefelé tartottak, azt mondták irdatlan szél van fent, borzasztóan fáztak és a további út rettenetes, mintha sziklmászás lenne. (Újabb megerősítés, hogy jó döntés volt hajnalban kicsit tovább henyélni :-)))

Azt olvastam máshol is, hogy ha a talaj kezd sziklássá válni, akkor tudhatod, hogy a csúcs közelében jársz. A felfelé haladók tényleg rendesen belassultak, a terep tényleg sziklássá vált, vagy kétszer használtam is a kezeimet, mert úgy kényelmesebb volt, de a sziklamászós részt hiába vártam... mondjuk furcsa is lenne, ha a japán nyugdíjasok tömege mászna sziklát 3770 m-en.... bár amennyi időskori hegymászó rekordot tartanak, még ez is előfordulhat :-)

 A lényeg: egyszercsak ott áltam az újabb torii előtt. A csúcson :-).

A hírek szerint itt is mindent megtalálni, bazárok sorát, éttermeket, még postahivatal is van... Mondjuk beterveztem, hogy küldök haza képeslapot, de persze zárva volt. Az idő sem volt valami jó, és erősen a szezon vége felé járunk...A menedékházak jó része a hétvégén volt utoljára nyitva.... 

Egy levesre beültem az egyik étterembe. Klasszikusnak nem mondható a hely, asztalok nincsenek, padokon lehet körben ülni, ölben enni a levest, egyebet. Nagy kajálásra nem vágytam, a bögrényi mizo levessel kicsit felmelegítettem magam, és nagy bánatosan indultam lefelé.
Semmi értelme nem lett volna körbejárni a kráteren, alig pár méter volt a látótávolság.
A lefelé út igazi térd-gyilkos volt. 1850 m-t mértem, egyetlen felfelé irányuló lépés nélkül.... Az ösvény nem egyezik a felfelé vezetővel, kikerüli a nagy-lépéses szakaszokat, végig mély "homokban" lehet lecsúszni. Sikerült is ráérezni az ízére, az átlagnál gyorsabban haladtam, de félút után már kegyelemért könyörögtek a térdeim. És hogy teljes legyen az öröm, az eső is rákezdett. Úgy alaposan. Az utolsó szakasz sosem akart véget érni. Merev térdekkel csámpáztam, de sikerült eljutni a beléptető kapuig, és utána nem sokkal meg is állított a kérdezős néni azzal, hogy a Sibashiri trail alján vagyok, biztosan ide akartam-e jönni. Mondtam hogy persze, hiszen a piros jelzést követtem. Mondta, hogy jólvanjólvan, de vannak, akik eltévednek.... Ami igen szép teljesítmény, tekintve, hogy a kereszteződést nem tartalmazó út jelzőtáblájának is előjelző táblája van... A mi utunk a felső szakaszon találkozik egy másikkal, de ott nem csak jelzés hegyek vannak, de hangosbemondó is folyamatosan figyelmeztet, nehogy elvétsd az utat.... a nap bármely szakában....
Tisztáztuk még, hogy igen busszal szeretnék visszamenni a városba, megvan a jegyem, és tudom, hol a buszmegálló... sok munkát nem adtam neki :-))

A vonaton aztán hoztam a japán formát, 10 percenként riadtam a totál kómából, hogy most aztán biztosan átaludtam az átszállást. Persze  minden simán ment, és bonyodalmak nélkül hazaértem.
És délutánra a térdeim is rendbejöttek :-D