A Fujit látni.... (még nem sikerült)

Na jó, ez így ebben a formában nem teljesen igaz. Volt, hogy halványan, még Tokióból látszódott valami, amire azt mondtam, hogy a Fujinak kell lennie.

Miután simán megérkeztünk Tokióba, a felesleges cuccokat lepakoltuk Kawasakiban, a majdani rezidánciámon, Gáborral eszállásoltuk magunkat a tokiói szállodában. Pazar hely volt, az ország legnagyobb Sumo stadionja mellett, kilátással a Fujira (hiszem, ha látom) és a Skytree-re.



Egy hetes Global Development Programon vettünk részt, a világ minden tájáró érkezett Furukwa alkalmazottakkal. A cél, hogy a cég ne csak lazán, tulajdonjogok miatt összekötött cégcsoport legyen, hanem ténylegesen együtt működjön.
Rajtunk nem múlott, az első pillanattól kezdve intenzív csapatépítésbe kezdtünk :-) .

Napközben persze keményen mentek a gyakorlatok, értékelések... szerdától a japán társaság is csatlakozott, így megduplázódott, 50+ létszámmal készültünk rá, hogy pénteken este a (feladat kiírás szerint) reálistól messze álló projekjavaslatainkkal a cég legfelsőbb vezetését levegyük a lábáról. Azt hiszem sikerült megfelelő showműsort összehoznunk :-)

Let's fly together!

Pénteken Taijival és Asakoval vacsoráztunk. Hazaindulásnál Asako hirtelen felindulásból nem a hazaindulását jelentette be a férjének, hanem azt, hogy Tokioban alszik, csak másnap megy haza. És indultunk Ropongiba.
Azt hiszem sikerült megtalálnunk Tokio legalját. Már az állomás mosdójára is rácsodálkoztam (az első japán WC, amin nincsenek gombok és nem zenél), de hogy a női WC-ben nem csak befelé, de kifelé a tükör előtt is sor legyen, már különösen meglepett. A néhány állva pisilő "lányról" már nem is szólva.
Na ez a helyzet csak fokozódott a bárban.
Valahogy így el kell elképzelni a helyet (és a közönséget), csak full zsúfoltan:

Másnap átköltöztem a rezidenciára, hétfőn pedig indult a meló Yokohamában. Egy-két dolgot nehéz komolyan vennem (úton átkelés előtt szabványos kéztartással mutogatni, amint körülnézek, vagy minden ajtón kifelé-befelé kopogni), de majd megszokom :-)
Megtanultam vonattal közlekedni (az elejtén rém ijesztő volt, de eddig egész jól megy.... na majd ha egyedül kell Tokioba mennem....), kezdem megszokni a dolgozós munkaszandálomat, és hogy esernyő nélkül nem érdemes elindulni a hurrikán időszak közepén....

Teltek-múltak a napok, a hétvégére tervezett Fuji mászást csak nem sikerült végleg elhatározni. Nézegettem veszettül az időjárás előrejelzést, de egyre pocsékabb időt ígértek. A heves eső mellé 45-55 km szél nem volt nagyon hívogató. De a szezonnak hamarosan vége. A következő hétvége nem jó, akkor az utcavégi félmaratonon indulok, az azutáni hétvége pedig az ajándék hosszú hétvége, amikor valahova messzebbre szeretnék kiruccanni. Szeptember végén meg már egyáltalán nem biztos, hogy mászható a hegy....
Végül péntek délutára fordult a kocka, szombat délelőtt tiszta idő, délután és vasárnap délelőtt záporok, vasárnap délután heves eső. De addigra már le kell érni. És a szél is lágyabb, alig 35-40 km/h :-)) Nincs mese, be kell vállalni.
A hegyre 4 út vezet fel. Az útvonalakat a hegy lábától a tetejéig 10 állomásra osztották, a ténylegesen járt ösvények az 5. állomásról indulnak. A  kinézett Gotemba útvonal indul a legalacsonyabbról, 1600 m környékén van az 5. állomás. A leghosszabb, de leglankássab útvonal. Azt az adott körülmények között feladtam, hogy tényleg a hegy lábától induljak, majd legközelebb.

Az egyik srác az irodából elkezdte hivogatni a menedékházakat (itt nincs asztal alatt alvás, ha nincs hely, elküldenek). A Gotemba trail minden háza tele volt. Kezdtem aggódni, ez a legritkábban járt útvonal. Mondjuk ezen az útvonalon a legkevesebb a férőhely is.
Következő legalacsonyabb 5. állomás a Subashiri trailhez tartozik, 2000 m-ről lehet indulni. És van hely :-)

Mivel kaját nem kértem a házban (ha már a hegy közepéről indulok, legalább kajámat-vizemet vigyem magammal - azt csak nagyon halkan mondom, hogy erősen besokalltam az előre kiporciózott "bento box"-os kajáktól), a vonat indulás előtt terveztem bevásárolni. Persze semmi fogamra valót nem találtam. Sebaj, majd Gotembában, ahol leszállok a vonatról. Aha, csak éppen idő nem volt rá, hacsak nem akartam egy órát várni a buszra, ami elvisz a hegyhez.
Nem baj, majd az 5. állomáson. Úgyis tele van bazárral, boltokkal, éttermekkel. Biztos van olyan is ami tetszik. Nem az volt. Pár "étterem" ugyan volt, de főleg leves volt a kínálatban, szendvicseket nem árultak, vagy viszek kekszet-csokit (2 napig csak édeset enni.... háááát), vagy maradt a sültrizs. Egyefene. (Utólag nem bizonyult rossz döntésnek.) Viszont amit minden 5. állomáson biztosan be lehet szerezni, az a palackozott oxigén!

Szívesen becseréltem volna valami rendes tonhalas szendóra, de beláttam,  a lelkes senior citizeneknek inkább erre van szükségük....

A track a torri-n való áthaladással indul igazán.

Az első szakasz kellemes erdei séta, inkább a ködös idő miatt érdekes, semmi extra az otthoni erdőkhöz képest.

 

 Pár száz méter emelkedés után kiérünk az erdőből, már csak bozótos -cserjés növényzet növényzet van körülöttünk. Lassanként összehaverkodunk az egy tempoban közlekedő csapatokkal. Sokat segít a jég megtörésén, mikor megkérdezm őket, hogy lefotózhatom-e a 2400 m környékén oxigént toló fiatalembert... rögtön bátrabban fotózta mindenki, a srác pedig boldogan pózolt a többieknek is :-)

Időnként, nagyon halványan, mintha a csúcs is felsejlett volna, de az is lehet, hogy csak ráfogtam, annyira szerettem volna látni már :-) Lassanként a talaj is  megváltozott, rendes vulkanikus mély "homokban"  bandukoltunk. Felfelé. Csak felfelé, egy lépést sem tettünk lefelé, egészen a csúcsig. Nem is ezzel volt a bajom, de előre rettegtem a lejöveteltől.

A ház, ahol sikerült szállást foglalni, a legalacsonyabban fekvő az úton a maga 3000 m-vel. Ez egyfelől nem nagy baj, annál jobban alszik az ember, viszont reggel annál korábban kell indulnia, ha a klasszikus terv szerint a napfelkeltét a csúcsról szeretné nézni. 

A házba lépve ordenáré klotyószag fogadott. A klotyósor folyosóján van a recepció. Atyaég, mi lesz még itt. Érdekes módon  nagyon hamar megszoktam a szagot, a második körben már fel sem tűnt. Az viszont igen, hogy mindig tiszta volt. Ugyan nem zenélt, és nem volt melegítős az ülőke, de semmi okunk nem volt panaszra.

Az  ágyammal is szerencsém volt. Horrortörténeteket lehet hallani arról, hogy vállszélességnyi hely sem jut egy emberre, 80-100-an alszanak egy szobában. Nos a hír igaz. De a mellettem lévő hely üresen maradt, így kényelmesen elfértem :-) Cserébe a leghangosabban horkoló pasi alig hárommal aludt mellettem. persze, hogy egy szemet sem aludtam.

A recepciós srácok azt javasolták, hogy ha időben fel akarok érni, 1 körül indulnom kell. Először természetesen fel akartam érni időre. Éjfél körül volt is nagy mozgolódás a szobában, aztán mindenki szépen visszafeküdt aludni!! Betudtam annak, hogy biztos pocsék az idő, esélytelen napfelkeltét látni, akkor meg fölösleges a hajnali hidegben szivatni magunnkat, majd felmegyünk délelőtt. 

Az álmatlan éjszakához képest egész frissnek éreztem magam, idővel kimentem körülnézni, és kiderült, hogy szinte teljesen derült az éjszaka, nincs is nagyon hideg, a szél ugyan eléggé megerősödött, de még mindig nem vészes.

Gyorsan összeszedelőzködtem, fél 3 körül el is indultam (a szoba még mindig tele volt horkoló emberkékkel....). 

Eszement szép volt a látvány. Koromsötét volt minden, csak a kivilágított városok látszódtam alattam, magasan a hegyen pedig a fejlámpás sorok hosszú kígyói. Tulajdonképpen nem bántam, hogy nem a tömeg közepén araszolok, hanem a saját tempómban, kényelmesek haladok. Meglepő módon egy csomó embert, elhagytam, akik akkor indultak, amikor én készülődni kezdtem.

Valahol félúton felfelé ért a napfelkelte. Nem hiszem, hogy 3-400 m-rel magasabbról szebb lett volna, maximum a helyezkedés lett volna sokkal nyűgösebb :-)

Az igazi napfelkeltét tulajdonképpen nem is láttuk. Az előkészületek nagyon szépen voltak, ahogy elkezdett színesedni az ég alja.... aztán mikor megvillant a nap és ténylegesen látni lehetett volna, jöttek a felhők... és maradtak. Mire olyan világos lett, hogy akár láttuk volna a csúcsot, minden úszott a tejfölben.

Valahol a 8-9. állomás környékén egy magyar pár pakolt mellém a padra. Ők már lefelé tartottak, azt mondták irdatlan szél van fent, borzasztóan fáztak és a további út rettenetes, mintha sziklmászás lenne. (Újabb megerősítés, hogy jó döntés volt hajnalban kicsit tovább henyélni :-)))

Azt olvastam máshol is, hogy ha a talaj kezd sziklássá válni, akkor tudhatod, hogy a csúcs közelében jársz. A felfelé haladók tényleg rendesen belassultak, a terep tényleg sziklássá vált, vagy kétszer használtam is a kezeimet, mert úgy kényelmesebb volt, de a sziklamászós részt hiába vártam... mondjuk furcsa is lenne, ha a japán nyugdíjasok tömege mászna sziklát 3770 m-en.... bár amennyi időskori hegymászó rekordot tartanak, még ez is előfordulhat :-)

 A lényeg: egyszercsak ott áltam az újabb torii előtt. A csúcson :-).

A hírek szerint itt is mindent megtalálni, bazárok sorát, éttermeket, még postahivatal is van... Mondjuk beterveztem, hogy küldök haza képeslapot, de persze zárva volt. Az idő sem volt valami jó, és erősen a szezon vége felé járunk...A menedékházak jó része a hétvégén volt utoljára nyitva.... 

Egy levesre beültem az egyik étterembe. Klasszikusnak nem mondható a hely, asztalok nincsenek, padokon lehet körben ülni, ölben enni a levest, egyebet. Nagy kajálásra nem vágytam, a bögrényi mizo levessel kicsit felmelegítettem magam, és nagy bánatosan indultam lefelé.
Semmi értelme nem lett volna körbejárni a kráteren, alig pár méter volt a látótávolság.
A lefelé út igazi térd-gyilkos volt. 1850 m-t mértem, egyetlen felfelé irányuló lépés nélkül.... Az ösvény nem egyezik a felfelé vezetővel, kikerüli a nagy-lépéses szakaszokat, végig mély "homokban" lehet lecsúszni. Sikerült is ráérezni az ízére, az átlagnál gyorsabban haladtam, de félút után már kegyelemért könyörögtek a térdeim. És hogy teljes legyen az öröm, az eső is rákezdett. Úgy alaposan. Az utolsó szakasz sosem akart véget érni. Merev térdekkel csámpáztam, de sikerült eljutni a beléptető kapuig, és utána nem sokkal meg is állított a kérdezős néni azzal, hogy a Sibashiri trail alján vagyok, biztosan ide akartam-e jönni. Mondtam hogy persze, hiszen a piros jelzést követtem. Mondta, hogy jólvanjólvan, de vannak, akik eltévednek.... Ami igen szép teljesítmény, tekintve, hogy a kereszteződést nem tartalmazó út jelzőtáblájának is előjelző táblája van... A mi utunk a felső szakaszon találkozik egy másikkal, de ott nem csak jelzés hegyek vannak, de hangosbemondó is folyamatosan figyelmeztet, nehogy elvétsd az utat.... a nap bármely szakában....
Tisztáztuk még, hogy igen busszal szeretnék visszamenni a városba, megvan a jegyem, és tudom, hol a buszmegálló... sok munkát nem adtam neki :-))

A vonaton aztán hoztam a japán formát, 10 percenként riadtam a totál kómából, hogy most aztán biztosan átaludtam az átszállást. Persze  minden simán ment, és bonyodalmak nélkül hazaértem.
És délutánra a térdeim is rendbejöttek :-D