A hét nem volt uncsi. A hétfő reggeli angolul beszélgetős órában mondták a srácok, hogy tájfun közelít. Nézegettem a radar képeket, előrejelzéseket, de nem nagyon jött szembe a hír máshonnan, a radaron sem látszott semmi kerek képződmény, csak egy nagy, elnyújtott, fél Japánt betakaró felhőfolt. Gondoltam, valamit biztosan félreértettem.
Szerdán R&D konferencia volt Hirtsukában, ahol az első mondtaban tisztázták, hogy nem-nem, jól értettem én azt a hírt. Az este 7-ig tervezett programot délután 4-ig sűrítették be, a tájfun "issue" miatt.
A reggeli indulásnál még nem látszódott semmi különös, nem is vittem esernyőt magammal, Hiratsukában aztán alaposan rákezdett az eső, de még mindig semmi extra. Az ebédszünetben már alaposan meggondoltuk, átmenjünk-e a gyárterület másik végén lévő kajáldába. Esernyő ide-vagy oda, rommá áztunk. Időnként fújt a szél, de az egész összességében elmaradt a várakozásoktól. Az augusztusi pesti viharok toronymagasan felülmúlták az első igazi tájfunos élményeimet. (A tájfun idővel persze felkerült az én térképemre is, csak amikor kerestem, még elég messze volt tőlünk....).
Délutánra kisütött a nap, ami persze itt csak időleges állapot. Mire Musashi-Kosugiba értem (Kawasaki alsó, itt lakom), már úgy szakadt újra, hogy kénytelen voltam újabb esernyővel gazdagítani a háztartást. Így az egy főre jutó esernyők száma 3-ra emelkedett.
Csütörtökön kaptam az emailt, hogy a hétvégi, utca végében lévő félmaratont nem tartják meg a sok eső miatt szétázott pályán (ahhoz képest, hogy Tokió túloldalán kemény áradások vannak, Nikkóban összedőlt egy szálloda.... ez annyira nem tragikus). Sajnos tartalék időpont nincs, pénzt vissza nem adnak, de indulhatok a téli futamok valamelyikén :-(( Hát köszi... majd kerítek valakit, aki itt lesz és menne....
Pénteken aztán kisütött a nap, és úgy is maradt :-)) Nap végére megérkezett a szépséges Furukawa egyenpólóm is, kezdett helyreállni a rend a világban :-))
A szombat némi izgalommal indult. Pénteken nagyon korán eldőltem, mondván, hogy másnap korán kelek, és megpróbálom kipipálni a hétvégi hosszú futásomat, legfeljebb nem kapok érte érmet....
Már az ébredezés fázisában voltam 3/4 6 táján, mikor veszettül elkezdett ugrálni alattam az ágy. Ezerrel pattantam ki belőle, az egész épület ingott.... Azt tanultam, hogy ilyenkor fejet védeni, bemászni az asztal alá, ha vége, nyomás az utcára.... Néztem az asztalt a hálószobában... Kis kempingasztal... na ez ugyan nem véd meg, ha rám dől az épület.... bemászni sem könnyű alá... Ákos tanítása B verzióként az ajtófélfa... ez jó, oda beférek.... Nemsokára abba is maradt a rengés (később tudtam meg, hogy Tokióban volt az epicentruma, és 5.3-as erősségű volt és itt is nagynak számít, évente legfeljebb 1-2 ilyen van), a ház még mindig állt, a villany is csak egy pillanatra ment el... kicsit bizonytalan voltam, kimenjek-e az utcára vagy nyugodtan feküdjek vissza. Kinéztem, autók jöttek, egy ház sem dől össze a környéken, valaki vígan söprögette a járdát... okés, akkor no para, nyogodtan kómázhatok tovább.... már amennyire a megugrott pulzusom engedi :-)
A délelőtti szöszmögés -mosás, ha már van esély a ruhák száradására- után 11-kor elindultam Kamakurába (túl melegnek tűnt az idő, futás estére halasztva).
Valamikor az 1200-as években ez volt az egyesített Japán első fővárosa. Tele ősrégi templomokkal, szentélyekkel, hatalmas Buddhával.... Gábor kendó edzése is itt volt, akkor a sötétben nagyon sokat nem láttam belőle, de tetszett a hely.... pont ideális egy könnyed sétára, utána még kicsit pihegek itthon aztán irány futni.... :-) az eset persze a szokásos Mórickával, meg az ő képzeletével :-)
Az állomásról kijöttem, emlékeztem, hogy balra indulva egy sétálós-kirakodós utcán lehet eljutni a fő templomos részhez. Kicsit kevesebb volt a kipakolós árus, amint amire számítottam, de gondoltam, hogy valamiért nem a főidőben járok éppen arra... talán ebédidőt tartanak.... a múltkori jobbkanyart sem találtam, de nagyon nem izgattam magam, nem is kerestem veszettül.
Mendegéltem, de nagyon nem akart ismerőssé válni a környék. Számításaim szerint már rég meg kellett volna érkeznem, de sehol semmi... Végülis visszafordulni bármikor lehet, még araszoltam tovább, mikor megtalálatm az itt "áll ön táblát". A lábam előtt.... Természetesen a város átellenes pontján voltam :-)
Aztán gyors egymásutánban cunamiveszélyre figyelmeztető táblák jöttek, nem bízzák a véletlenre...
Az egyik sarkon színes lampionsor vezetett fel egy szentélybe. Annyira furcsa volt ez a tarkaság, hogy muszáj volt felmásznom a buckára.
Valami speckó lampionünnepség maradványai lehettek.
A követező megálló a Hasedera Temple. Nagy park, szép, tradicionális épületek, és a VIP szektor első sorában egy Fiat 500... Hát ez.... mit keres ez itt? De jól mutatott ezzel a háttérrel :-)
A park is szép volt, a kilátás is jó volt, főleg, hogy színes volt minden, nem csak az eddig megszokott szürkeség vett körül... (végre volt kedvem fotózni is :-) )
Következő megálló a Nagy Buddha (Daibutsu). Közel van, pár perces sétával át lehet jutni. Közben nézegettem a kajálási lehetőségeket, de végül nem találtam meg az igazi helyet....
Nagy Buddhánál nagy térkép... amiből kiderül, hogy a keresett templomos rész valóban a város átellenes sarkában van. Sebj, időnk, mint a tenger... Az is kiderült, hogy abba az irányba nem csak a városon keresztül lehet eljutni, hanem van egy túra ösvény is. Ugyan utcai sétálós cuccban voltam, de egy laza séte a "Normafánál" nem igazán igényel nagy előkészületeket. Amiatt kicsit jobban aggódtam, hogy térképem nincs. Mondjuk a Fujinál szerzett tapasztalatok alapján nincs is rá szükség. Még az útbaigazító tábla előjelzőjét is előre jelzik.... Nagyjából memorizáltam a kereszteződéseket (kb. jobbra tartás van), aztán elindultam.
Egy alagút mellett meredek lépcsősor vezetett fel, amiről leágazott az ösvény a város felé. Könnyen benézhető lett volna, de pont jött arról egy páros. Gyorsan tisztáztuk, hogy én arra szeretnék menni. A nőci mondta, hogy szép-szép az út, de naggggyon csúszós, ő bakancsban is elesett rajta. Lenézve sima talpú piros pipőkémre kicsit aggódtam, de a pasi megnyugtatott, hogy nyugi, nem lesz itt semmi gond. Arra azért készüljek fel, hogy folyamatosan fel-le, fel-le megy az út.
Amint elindultam az ösvényen, elkezdtem vigyorogni... Tulajdonképpen
egy kellemes erdei séta volt, semmi különös, és valahogy mégis
elképesztően élveztem..... nem voltak nagy szintkülönbségek, az elején
kellett egy buckára felkapaszkodni (nagyrészét a lépcsővel már
letudtam), utána csak pár méternyi hullámvasút... időnként jöttek
szembe, jólnevelten konicsiváááááá-ztunk egymásnak, és mindenki ment a
maga útjára :-)
Egyszercsak az út közepe táján volt egy tábla, hogy ösvény jobbra, kávézó balra. Yes, we are open! Nosza, úgysem ebédeltem, csak van valami szendójuk, tolok mellé egy tejeskávét és mehetünk tovább.
Kicsit meredekebb szakasz vezetett a helyre, óvatoskodva lépkedtem lefelé micikés (hehe) cipőmben, de így is sikerült majdnem hátast dobnom a helytől. Gyakorlatilag egy sziklaszirt tetején több lépcsős teraszt építettek a fák koronájába... valami elképesztő volt (az áraik is, de ez érdekelt a legkevésbé). Kértem egy tejeskávét és szendvics híján egy sajttortát. Míg kihozták, az ajándékba kapott képeslapról olvasgattam a hely történetét.
Mivel a túraútvonal közvetlen közelében volt a család nyaralója, gyakran estek be hozzájuk az arrajárók egy pohár vízért, mosdóra menet... úgyhogy idővel alhatározták, hogy építenek egy teraszt, ahol megpihenhetnek a vándorok (az amúgy retenetes 2,5 km-es túra során :-)) De ezt gyorsan kinőtték, építettek egy másikat.... és egy újabbat, egészen addig, míg 20 év alatt összesen 7 terasz épült a ház mellé. Talán a tégla miatt, talán a folyamatos madárcsivitelés miatt, de valamiért nagyon Afrikára emlékeztetett a hely (mondjuk az utóbi időben mi nem emlékeztet Afrikára...?)
Tovább folytatva a vigyor túrát egyre sokasodtak a táblák, hogy mi minden van a közeben. Az egyikről úgy gondoltam, hogy valamelyik réges-régi fő japán temetkezési helye, úgyhogy lekanyarodtam az útról, megnézni, mi az.
Az első, amit megláttam, az a jelzés volt, hogy innen jól látni a Fujit. Ja. Máskor. Most semmi nem látszott. (Sosem fogom látni azt a hegyet....)
A szentélyről nem tudtam meg részleteket, de tetszett.
Keresztül baktattam egy kerten (parkon? gyakorlatilag erdő volt ez is) benne egy fősógunnindzsa.... emlékművével, aztán megküzdöttem egy nagy sereg szúnyoggal, végül visszaértem a lakott vidékre.
A városban aztán megálltam egy óriási turstatérkép előtt, próbáltam beazonosítani, hogy hova is szeretnék eljutni, mikor jött egy bácsi, és útbaigaztott. Nélküle nagy valószínűséggel újabb Buddhás körbe kezdtem volna.
Így, hogy irányba állítottak, gyorsan megtaláltam a keresett templomot. Jelentem, világosban is nagyon szép :-) Éppen "őrségváltás" volt, néhány szerzetes körbevonszolt és püfölt egy nagy dobot. Elég szőrborzoló hangja volt :-))
Körbesétálgattam, fotózgattam, ha már a lányok megkértek, hogy lőjek róluk egy képet, csináltam egyet a saját gépemmel is....
Idővel aztán elindultam az állomás felé, hogy hazamenjek. A sötétedés már a vonaton ért. menet közben az olvasásból fellpillatva a naplementében ott áll ŐFujisága, személyesen, kristálytisztán.... Ennél szebb befejezése csak akkor lett volna a napnak, ha az ezt a Fujis képet én lőttem volna, és nem a netről vadászom le :-)))
Szerdán R&D konferencia volt Hirtsukában, ahol az első mondtaban tisztázták, hogy nem-nem, jól értettem én azt a hírt. Az este 7-ig tervezett programot délután 4-ig sűrítették be, a tájfun "issue" miatt.
A reggeli indulásnál még nem látszódott semmi különös, nem is vittem esernyőt magammal, Hiratsukában aztán alaposan rákezdett az eső, de még mindig semmi extra. Az ebédszünetben már alaposan meggondoltuk, átmenjünk-e a gyárterület másik végén lévő kajáldába. Esernyő ide-vagy oda, rommá áztunk. Időnként fújt a szél, de az egész összességében elmaradt a várakozásoktól. Az augusztusi pesti viharok toronymagasan felülmúlták az első igazi tájfunos élményeimet. (A tájfun idővel persze felkerült az én térképemre is, csak amikor kerestem, még elég messze volt tőlünk....).
Délutánra kisütött a nap, ami persze itt csak időleges állapot. Mire Musashi-Kosugiba értem (Kawasaki alsó, itt lakom), már úgy szakadt újra, hogy kénytelen voltam újabb esernyővel gazdagítani a háztartást. Így az egy főre jutó esernyők száma 3-ra emelkedett.
Csütörtökön kaptam az emailt, hogy a hétvégi, utca végében lévő félmaratont nem tartják meg a sok eső miatt szétázott pályán (ahhoz képest, hogy Tokió túloldalán kemény áradások vannak, Nikkóban összedőlt egy szálloda.... ez annyira nem tragikus). Sajnos tartalék időpont nincs, pénzt vissza nem adnak, de indulhatok a téli futamok valamelyikén :-(( Hát köszi... majd kerítek valakit, aki itt lesz és menne....
Pénteken aztán kisütött a nap, és úgy is maradt :-)) Nap végére megérkezett a szépséges Furukawa egyenpólóm is, kezdett helyreállni a rend a világban :-))
A szombat némi izgalommal indult. Pénteken nagyon korán eldőltem, mondván, hogy másnap korán kelek, és megpróbálom kipipálni a hétvégi hosszú futásomat, legfeljebb nem kapok érte érmet....
Már az ébredezés fázisában voltam 3/4 6 táján, mikor veszettül elkezdett ugrálni alattam az ágy. Ezerrel pattantam ki belőle, az egész épület ingott.... Azt tanultam, hogy ilyenkor fejet védeni, bemászni az asztal alá, ha vége, nyomás az utcára.... Néztem az asztalt a hálószobában... Kis kempingasztal... na ez ugyan nem véd meg, ha rám dől az épület.... bemászni sem könnyű alá... Ákos tanítása B verzióként az ajtófélfa... ez jó, oda beférek.... Nemsokára abba is maradt a rengés (később tudtam meg, hogy Tokióban volt az epicentruma, és 5.3-as erősségű volt és itt is nagynak számít, évente legfeljebb 1-2 ilyen van), a ház még mindig állt, a villany is csak egy pillanatra ment el... kicsit bizonytalan voltam, kimenjek-e az utcára vagy nyugodtan feküdjek vissza. Kinéztem, autók jöttek, egy ház sem dől össze a környéken, valaki vígan söprögette a járdát... okés, akkor no para, nyogodtan kómázhatok tovább.... már amennyire a megugrott pulzusom engedi :-)
A délelőtti szöszmögés -mosás, ha már van esély a ruhák száradására- után 11-kor elindultam Kamakurába (túl melegnek tűnt az idő, futás estére halasztva).
Valamikor az 1200-as években ez volt az egyesített Japán első fővárosa. Tele ősrégi templomokkal, szentélyekkel, hatalmas Buddhával.... Gábor kendó edzése is itt volt, akkor a sötétben nagyon sokat nem láttam belőle, de tetszett a hely.... pont ideális egy könnyed sétára, utána még kicsit pihegek itthon aztán irány futni.... :-) az eset persze a szokásos Mórickával, meg az ő képzeletével :-)
Mendegéltem, de nagyon nem akart ismerőssé válni a környék. Számításaim szerint már rég meg kellett volna érkeznem, de sehol semmi... Végülis visszafordulni bármikor lehet, még araszoltam tovább, mikor megtalálatm az itt "áll ön táblát". A lábam előtt.... Természetesen a város átellenes pontján voltam :-)
Aztán gyors egymásutánban cunamiveszélyre figyelmeztető táblák jöttek, nem bízzák a véletlenre...
Az egyik sarkon színes lampionsor vezetett fel egy szentélybe. Annyira furcsa volt ez a tarkaság, hogy muszáj volt felmásznom a buckára.
Valami speckó lampionünnepség maradványai lehettek.
A követező megálló a Hasedera Temple. Nagy park, szép, tradicionális épületek, és a VIP szektor első sorában egy Fiat 500... Hát ez.... mit keres ez itt? De jól mutatott ezzel a háttérrel :-)
A park is szép volt, a kilátás is jó volt, főleg, hogy színes volt minden, nem csak az eddig megszokott szürkeség vett körül... (végre volt kedvem fotózni is :-) )
Következő megálló a Nagy Buddha (Daibutsu). Közel van, pár perces sétával át lehet jutni. Közben nézegettem a kajálási lehetőségeket, de végül nem találtam meg az igazi helyet....
Nagy Buddhánál nagy térkép... amiből kiderül, hogy a keresett templomos rész valóban a város átellenes sarkában van. Sebj, időnk, mint a tenger... Az is kiderült, hogy abba az irányba nem csak a városon keresztül lehet eljutni, hanem van egy túra ösvény is. Ugyan utcai sétálós cuccban voltam, de egy laza séte a "Normafánál" nem igazán igényel nagy előkészületeket. Amiatt kicsit jobban aggódtam, hogy térképem nincs. Mondjuk a Fujinál szerzett tapasztalatok alapján nincs is rá szükség. Még az útbaigazító tábla előjelzőjét is előre jelzik.... Nagyjából memorizáltam a kereszteződéseket (kb. jobbra tartás van), aztán elindultam.
Egy alagút mellett meredek lépcsősor vezetett fel, amiről leágazott az ösvény a város felé. Könnyen benézhető lett volna, de pont jött arról egy páros. Gyorsan tisztáztuk, hogy én arra szeretnék menni. A nőci mondta, hogy szép-szép az út, de naggggyon csúszós, ő bakancsban is elesett rajta. Lenézve sima talpú piros pipőkémre kicsit aggódtam, de a pasi megnyugtatott, hogy nyugi, nem lesz itt semmi gond. Arra azért készüljek fel, hogy folyamatosan fel-le, fel-le megy az út.
Egyszercsak az út közepe táján volt egy tábla, hogy ösvény jobbra, kávézó balra. Yes, we are open! Nosza, úgysem ebédeltem, csak van valami szendójuk, tolok mellé egy tejeskávét és mehetünk tovább.
Kicsit meredekebb szakasz vezetett a helyre, óvatoskodva lépkedtem lefelé micikés (hehe) cipőmben, de így is sikerült majdnem hátast dobnom a helytől. Gyakorlatilag egy sziklaszirt tetején több lépcsős teraszt építettek a fák koronájába... valami elképesztő volt (az áraik is, de ez érdekelt a legkevésbé). Kértem egy tejeskávét és szendvics híján egy sajttortát. Míg kihozták, az ajándékba kapott képeslapról olvasgattam a hely történetét.
Mivel a túraútvonal közvetlen közelében volt a család nyaralója, gyakran estek be hozzájuk az arrajárók egy pohár vízért, mosdóra menet... úgyhogy idővel alhatározták, hogy építenek egy teraszt, ahol megpihenhetnek a vándorok (az amúgy retenetes 2,5 km-es túra során :-)) De ezt gyorsan kinőtték, építettek egy másikat.... és egy újabbat, egészen addig, míg 20 év alatt összesen 7 terasz épült a ház mellé. Talán a tégla miatt, talán a folyamatos madárcsivitelés miatt, de valamiért nagyon Afrikára emlékeztetett a hely (mondjuk az utóbi időben mi nem emlékeztet Afrikára...?)
Tovább folytatva a vigyor túrát egyre sokasodtak a táblák, hogy mi minden van a közeben. Az egyikről úgy gondoltam, hogy valamelyik réges-régi fő japán temetkezési helye, úgyhogy lekanyarodtam az útról, megnézni, mi az.
Az első, amit megláttam, az a jelzés volt, hogy innen jól látni a Fujit. Ja. Máskor. Most semmi nem látszott. (Sosem fogom látni azt a hegyet....)
A szentélyről nem tudtam meg részleteket, de tetszett.
A városban aztán megálltam egy óriási turstatérkép előtt, próbáltam beazonosítani, hogy hova is szeretnék eljutni, mikor jött egy bácsi, és útbaigaztott. Nélküle nagy valószínűséggel újabb Buddhás körbe kezdtem volna.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése