Úton vagyok :-)

Péntekre már csak az utolsó simítások maradtak. Dobozolás befejezése, cimkézés, ragasztgatás, mentések, és búcsúzkodás, remélhetőleg csak egy évre.

Háromnegyed háromra hazaértem, éppen időben, hogy a 3-ra foglalt autóért kiérjünk a reptérre. Volna, ha a Madam nem fél 4-re emlékezett volna. Miután 3 után üzentem neki, hogy várom, büszkén megjegyezte, hogy mennyivel korábban jött, és lehet, túlságosan hamar leszünk kint :-)

A kocsibérlést alaposan kiirodalmaztam, főleg, miután kiderült, hogy egyedül kell perkálnom, Nadine nem jön velem. Gondoltam, ha Namíbiára jó volt, most is jöhet a Picanto. Legolcsóbb az Avis, foglalás, nincs az adott időszakban PE-ből hozzáférhető... OK, jó lesz mástól. A többiek viszont jóval drágábbak, ráadásul napi 200 km van benne az árban, az afölöttiért km-enként 30-50 Ft-ot kell fizetni. Végül addig osztottam szoroztam, hogy maradt az Avis, de egyel magasabb kategóriájú kocsi (Polo vagy hasonló). Ez összességében csak 3000 Ft-tal drágább, mint a legolcsóbb elérhető Picanto, ami ráadásul limitált kilométeres.

Mikor a reptéren intéztük a papírokat, elhangzott a kérdés: Hyundai Getz vagy Clio (mint a Polora hasonlító lehetőségek :-))? Nem nagyon agyaltam, Clio. Többször volt már, ha elhalva nem is voltam tőle, de bevált. A papír szerint piros, jó, legalább könnyen megtalálom. Irány a parkoló, 50-es állásban van a kocsi. Körülötte csupa fehér autó, már messziről összenéztünk Vele. Közelebb érve egyre szaporáztam a lépteim, pulzus megugrik, szem csillog.... valami elképesztően dögös a járgány (tudom, szégyen, hogy egy kis francia miatt hűtlenkedek Lucky Lucianóval szemben, de nem tehetek róla, szerelem első látásra). Amellett, hogy kívülről egy tűzokádó sárkány (na jó, kicsiben :-)), belül is jól meg van pakolva. Van benne egy csomó hárombetűs izé, tempomat (milyen kényelmes is tud lenni, pedig még csak 200 km-en vagyunk túl), légzsákja van, és egy csomó funkció, amit egyelőre csak tanulgatok :-) és persze megy, mint a golyó :-)) Nem utolsó sorban minden csomagom kényelmesen befér a csomagtartóba, így ha elmegyek túrázni, semmit nem kell szem előtt hagyni az üléseken.

Bár PE-ben viszonylag szép időt hagytam magam mögött, pár kilométerre a várostól már rendes esős szakaszok jöttek. Gyorsan ledöngettem a Storms River hídig. Anno nagyon sokat emlegették, mindig csak legyintettük, aztán mikor először mentünk át rajta sok évvel ezelőtt, jött a satufék, tolatás, húbazmeg felkiáltások.... Szerencsére a híd egyik oldalán egy viszonylag komoly „állomást” építettek benzinkúttal, büfékkel, shopokkal, kilátóval. Az ebédem viszonylag szerényre sikerült, így (emiatt is) triviális volt a megállás. Szendó, jeges kávé a gyorsétteremből (többen elborzadtak, mikor a fagyimat belelapátoltam a kávéba, de talán sikerült meggyőzni őket, hogy nem olyan borzasztó ez, sőőőőőőt :-))) és irány a kilátó, a híd....

A vakond nadrágja hadművelet – amikor a gép az úr

Hétfőn megkezdődött a Vakond nadrágja hadművelet. Pénteken úgy léptem le az intézetből, hogy a legyártott, felvágott szálakat minden mintámhoz összemértem, jelölgettem, csoportosítgattam, minden készen állt a hétfői üzemkezdésre.

Reggel kitisztították a gépet, és indult a kártolás (a tilolást megúsztam :-)) Aztán leállt. Az automata adagolás nem használható, túl „töményen” tolja a cuccost a gépbe, marad a manuális etetés. Nem baj, annyira nem nagy szívás. Csak az, mire szétszedjük, kipucoljuk, összerakjuk és újra indítjuk a gépet. Ezzel is megvoltunk, ment is egy darabig a jószág (magamban Karcsinak neveztem el – bocs Karesz!) Aztán sűrű kopácsolás hallatszott, újra leállt. Most egy másik henger nyűgösködött, szétszedés, tisztítás, legyártott szálak jelentős része ugrik a kukába.... De simán megálltam pityergés nélkül, csak sűrűn sóhajtozva néztem Lydiára, hogy a hasonló akciókat próbáljuk már meg elkerülni a közeljövőben. Nem sikerült, sőőőőőőt....

A kedd megérdemelt „pihenőnap” volt a hétfő után. A tavalyihoz hasonló Karácsonyi - Év végi partit rendeztek a German Clubban. Tavaly mindenki ott volt, aki élt és mozgott, még Pretóriából is jöttek. Most szerintem a társaság harmada el sem jött, de ebéd után talán ha öten maradtak. Közben viszont nagy móka volt, bár szerintem tisztes távolban maradt a tavalyi bulitól.

A vesztes csapat és a nyeremény: az Ezüst bili

A program a szokásos, tekejátszma (folyamatos beszólások oda-vissza a csapatok között, hatalmas röhögésekkel), ajándékosztás (mindenki személyre szóló ajándékot kapott az intézettel szomszédos sérült emberek otthonának boltjából, itt is olyan dumák mentek, hogy helyenként potyogtak a könnycseppek...).

Lydia: It's a sex toy :-)))) (toll és jegyzetfüzet)

Ebéd után aztán oszlott a tömeg, én is :-( a hely tisztes távolban van Summerstrandtől, de éppen akadt valaki, aki hazahozott, a többiek más irányba mentek...

A kocsiban aztán sikerült kétszer is elképesztenem Briant és a többieket. Kérdezte hova vigyen haza, és a 11. utca hallatán elképedt, hogy de hát azt mondtam neki, hogy közel lakom... Mondtam, hogy persze, ez csak 10 perc séta. 10 perc????? Az nem közeli, máskor is hazahozott volna. A 40+ teljesítménytúráink hallatán aztán végképp kiborult, kitalálta, hogy a legközelebbi ittlétem alatt az összes laboros csajt a kezelésemre bízza :-)

A kocsiban velünk volt Sydney, akinek az angolját nem mindig sikerült megkülönböztetnem az afrikaanstól, így amikor beszélt mindig veszettül figyeltem. Egyszer tett valami megjegyzést, amiből csak a „lakókocsi” szót értettem. Le is reagáltam, hogy jaja, elkezdődött a szezon. Majdnem nekimentünk az előttünk haladó kocsinak, olyan lendülettel fordult felém mindenki, hogy „te érted az afrikaanst”????

Itthon aztán ért a döbbenet, nem működik a net a házban :-( nekem pedig utalnom kéne a szállásfoglalásom előlegét... ahhoz pedig még meg kell küzdenem a bankkal. Sebaj, a közelben van egy netkávézó. Lerobogtam, ott sem ment. Boardwalk... huh, megy. Csak éppen azt nem sikerült elintézni, amit szerettem volna. (Netünk azóta sincs, azt mondják a srácok, a szolgáltató kapcsolta ki, mert nem fizették be a számlát. Ejnye, és velem mi lesz, elvágva a külvilágtól????)

Hazasétáltam a parton, nem sokkal később megjelent Vera, hogy indulhatunk? Néztem bután, hogy mégis hova... Hova, hova....? Háta a Braney’sba. Hátttyó, legyen, aminek lennie kell. Szerencsénk volt, kaptunk helyet a teraszon, egész este eldumcsiztunk egy Savanna mellett, tengert, fényeket, csillagokat bámulva. Tudtam, hogy el kellett volna hozni a fényképezőgépet. Vera is tudta, gyorsan beugrottunk érte és már húztunk is vissza a mólóhoz.













A szerdai vakondozás a korábbihoz hasonlóan folytatódott. Illetve kicsit rosszabbul. Első közelítésben úgy tűnt, délre készen leszünk mindennel, ezzel együtt üzemzárásra sem sikerült befejezni a melót. Negyedóránként hol csak tisztítani kellett Karcsit, hol a meghajtólánc dobott egy hátast, hol meg úgy beszorult, hogy majdnem sikerült a motort is leégetni a próbálkozással – asszem ha ez összejön, többet nem kellett volna erre járnom....

A kártoló csütörtöki műsora az előző napiakat is felülmúlta. Hogy egy anyagnál ötször kelljen leállni, hengert pucolni.... nem is raktunk bele annyi anyagot, hogy eltömődhessen.... A végén Lydiáék már nem is morogtak, csak jelzés, gép leáll, szétszed, pucol, sajnálkozik a veszteségek miatt, összerak, megy tovább.... Fogadásokat kötöttünk, hányszor kell még leállni ugyanaz a henger miatt :-) Valami speckó díjat ki kell találnom nekik..... Deeeeee: ebéd előtt befejezettnek nyilvánítottuk a Vakond nadrágja hadművelet :-)

Blindekloof walk

Vera halvány ígéretét nem hagytuk kihűlni, bombáztuk rendesen, mire kibökte, hogy OK mehetünk, de nem a Tsitsikammáig vagy pláne a Nature’s Valley-ig (pedig Nadine elmesélése alapján erre nagyon rákattantam), kerítsünk magunknak valami közelebbi célpontot. Végül Michael segítségével a Uitenhage melletti Groendal Természetvédelmi Területet szemeltük ki.

Nadine túracipője

Port Elizabethből minden út Uitenhage-be vezet. Alig egy órányi autóútra van, de egy elhibázott kereszteződésnek köszönhető gyors keresztülhajtáson kívül sosem jártam ott, és a látottak alapján nem is vágytam vissza. Pedig varázslatos túraútvonalak találhatók a várostól alig néhány kilométernyire.

A közelebbi célpontnak köszönhetően a reggel fél 6-os indulást gyors mozdulattal 7-re módosítottuk, amit meglepő módon (hol marad az afrikai időszámítás???) percre pontosan tartottunk. Nadine bepattant az anyósülésre, kezében egy sűrűn teleírt cetlivel, rajta az útvonalterv. Csak egy kanyar maradt ki a leírásból, szerencsére gyorsan gyanút fogtunk és alig negyed órányi extra autózással fél 9 előtt megérkeztünk a park bejáratához. Az engedélyek beszerzése után a ranger azzal búcsúzott tőlünk, hogy reméli, nem fogunk eltévedni. Hehe, a hírek szerint jelzetlen az ösvény...

Az úton rögtön egy „belépni tilos” tábla állta utunkat. Röpke tanakodás után az egyetlen logikus megoldásként mégiscsak beléptünk. A kezdeti csapás hamar egy kocsiútba torkollott, megkönnyítendő a hazajutást kövekből kirakott nyíllal jelöltük meg a „lehajtást” (amivel sikerült Nadine elismerő pillantásait kivívnom).



Pár száz méter után egy hirtelen jobb kanyarral bevetettük magunkat a bozótba, és megmásztuk az első hegyet. A szomszédos völgybe vezető szakasztól kezdve sűrű bizonyítékkupacok jelezték, hogy a páviánoknak is tetszik a környék. Helyenként meglehetősen állatkert szagot árasztott a bozót.


Hangya (Afrikában minden nagyobb :-))

A völgybe leérve „előírás” szerint követtük a folyót. Vagy ezerszer átkeltünk rajta, sokszor a mederben hosszában szökdécseltünk kavicsról kavicsra.

Amíg elértünk az első tóig, remekül szórakoztam Nadine neoprénnel bélelt „gumicsizmáján”, mint túracipőn. Akkor bebizonyosodott, mennyire hasznos is tud lenni itt, a hegyek közt. Nem bíííírtam ki, be kellett másznom a víz közepére, onnan is szemrevételezni a környéket, elsütni néhány fotót.

Bushman barlangrajz

Innen kezdve majdnem szabályos távolságonként kisebb tavak mellett mentünk el, tulajdonképpen erősen közeledtünk a végcélhoz, a tavak már a „Crystal pools” rendszerhez tartoztak. Szóba került, hogy az utolsó tónál egyszerűn vissza kell majd fordulnunk. OK, de honnan vesszük észre, hogy ez az utolsó....? Arra jutottunk, hogy csak lesz valami jelzésféleség. Végülis az útról is azt állították, hogy teljesen jelzetlen, mégis voltak többé-kevésbé jól látható jelölések...

Az út végét a vártnál könnyebben felismertük. Egyszerűen egy böszme szikla állta utunkat, körülötte áthatolhatatlan bozót, az egyetlen lehetőség visszafordulni. Könnyű ebéd után még elheveredtünk a tóparton, hallgattuk a madarakat, páviánokat, számolgattuk a bárányfelhőket...

Relax

Idővel meguntuk a meg-megerősödő szelet visszamentünk az előző, kedvencnek kikiáltott tóhoz az ejtőzést folytatni. Némi kavicshajigálás-kacsázás és visszafogott fürdési kísérletek után elindultunk vissza.







Róbert Gida



Egy darabig ismerős volt az út, de egy helyen nagyon az érzéseinkkel ellentétes irányba mutattak a nyilas táblák is, és a ritka felfestett cipőtalpas jelölések is. Megadtuk magunkat az okosabbaknak, arra kanyarodtunk. Megmásztunk egy buckát, a másik oldalon vissza a völgybe. Hmm... ez sem ismerős.





Dilemma, hogy visszamenjünk a buckán át a kritikus ponthoz, vagy a völgyben tovább, az újra felbukkanó jelzés mentén. Végül az utóbbit szavaztuk meg, időnk még bőven volt napnyugtáig... Hamar egy újabb ismeretlen kaptatón találtuk magunkat, aminek a tetején már egy ismerős szikla várt.



Nagyot néztünk, hogy mégis hogy a bánatba kerültünk ilyen gyorsan ide, de nagyon nem bántuk a dolgot. Legfeljebb a visszaútra betervezett, és így kimaradt néhány fotót sajnáltuk (Ezek közül is leginkább azt a műalkotásnak tekinthető klasszikus formájú pávián kupacot, amit egy napsütötte kövön találtam. Gyönyörű fényes, tele magokkal, kanyarulata árulkodott az egészséges emésztésről.... Nem sok hiányzott, hogy bevállaljam az extra buckamászást :-))).

A ranger irodában visszaérve megnyugtattuk a személyzetet, hogy miattunk alhatnak az éjjel, nem vesztünk el, megbeszéltük az engedélykiállító Lynettel, mennyire bejött a park, milyen szerencsék volt a hűvös, 25 °C-os idővel (bár nem ártana szoknom a meleget, az egyik még betervezett túrázós helyre mára 39 fokot ígértek), és ezentúl ránk is számíthat törzsvendégként.

Hullámzó hét

Az elmúlt hét nem indult valami fényesen. A pénteki extrudálást hétfőn terveztem befejezni, de Haydon nélkül sehogy sem sikerült felraknom a szálat a csévélőre. Az elején még egész ígéretes próbálkozásaim voltak, de ahogy egyre elkeseredettebben próbáltam, rosszabb és rosszabb lett minden. Virtuálisan belerúgtam kettőt a helyi Sanyiba, és egy időre visszavonultam az irodámba püffögni. Szép lassan egyre pocsékabbul éreztem magam, mikor már egy jó ideje rázott a hideg, vettem a kalapom és hazavonultam. Az átkómázott-szunyókált este megtette hatását, másnapra újra használható voltam, újra én zártam az intézetet.
Szerdán korán reggel ledöcögtem a partra egy kis nordicozásnak álcázott fényképezésre. A szokásos táv harmadát sem igazán sikerült megtenni, de remekül szórakoztam. Csak hát a szutykos szenzornak köszönhetően foltosak a képek :-(





















Éjjel szenzor tisztítás, a másnapi viharos képeken már fakóbbak és kevesebben vannak a foltok, de még jól látszanak :-(



Újabb kör szenzortisztítás, és láss csodát, ááááá, eltűntek!!!!












(A vacakul alvás előnye: töméntelen mennyiségű hajnali fotó :-))

Egy időre. Sikerült újra valami poros szituba kerülnöm, foltok elő... :-( lassan rutinosan pucolom a szenzort, egyelőre még működik a megoldás, de lassan kerítenem kell valami rendes fotószervizt (állítólag egész Port Elizabethben nincs egy valamire való szerviz, innen is Johannesburgba viszik a javításra leadott gépeket).

























Pénteken sikerült a héten először összefutni Verával és Nadine-nal. A szokásos módon az "együnk valamit" felkiáltással indult az este, természetesen a Leonardo'sban. Mivel a Madam fáradt volt, kaja után hazament, mi pedig Nadinnal folytattuk a mulatást, és vééééééégre eljutottunk kedvenc helyi kocsmámba, a Barney'sba. Közvetlenül az óceánparton van, terasszal, ahonnan a város és a kikötő fényeit elnézve lehet a jeges Savanna mellől megváltani a világot. Hétköznap. Aznap este valami helyi banda játszott. A vacsihoz lecsúszó bor után küldött Savanna is dolgozni kezdett, ennek örömére az elmúlt kb. 3 évben már másodszor adtam táncolásra a fejem :-)
A másnapot sűrű teázgatással és csacsogással töltöttük. Meglehetősen szenvedtünk, kocsi nélkül ugyanis a közeli 2-2,5 km partszakaszra korlátozódik a mozgásterünk, és ez már két hete mit sem változott (tudom, az otthoni mínuszokból ez meglehetősen HP-s nyafogás, de már nagyon vágytunk valami másra.....).



Teadélután Santa-val :-)


Madam Shadow - imádom

Annyit sikerült elérni, hogy vasárnapra kaptunk egy halvány ígéretet a pickupra. CserébeVera este braaiozni vágyott. Mivel Michael nem nagyon reagált a "hívd meg magad és maradj" sms-re, nálam ejtettük meg a teraszon a partit.