Blindekloof walk

Vera halvány ígéretét nem hagytuk kihűlni, bombáztuk rendesen, mire kibökte, hogy OK mehetünk, de nem a Tsitsikammáig vagy pláne a Nature’s Valley-ig (pedig Nadine elmesélése alapján erre nagyon rákattantam), kerítsünk magunknak valami közelebbi célpontot. Végül Michael segítségével a Uitenhage melletti Groendal Természetvédelmi Területet szemeltük ki.

Nadine túracipője

Port Elizabethből minden út Uitenhage-be vezet. Alig egy órányi autóútra van, de egy elhibázott kereszteződésnek köszönhető gyors keresztülhajtáson kívül sosem jártam ott, és a látottak alapján nem is vágytam vissza. Pedig varázslatos túraútvonalak találhatók a várostól alig néhány kilométernyire.

A közelebbi célpontnak köszönhetően a reggel fél 6-os indulást gyors mozdulattal 7-re módosítottuk, amit meglepő módon (hol marad az afrikai időszámítás???) percre pontosan tartottunk. Nadine bepattant az anyósülésre, kezében egy sűrűn teleírt cetlivel, rajta az útvonalterv. Csak egy kanyar maradt ki a leírásból, szerencsére gyorsan gyanút fogtunk és alig negyed órányi extra autózással fél 9 előtt megérkeztünk a park bejáratához. Az engedélyek beszerzése után a ranger azzal búcsúzott tőlünk, hogy reméli, nem fogunk eltévedni. Hehe, a hírek szerint jelzetlen az ösvény...

Az úton rögtön egy „belépni tilos” tábla állta utunkat. Röpke tanakodás után az egyetlen logikus megoldásként mégiscsak beléptünk. A kezdeti csapás hamar egy kocsiútba torkollott, megkönnyítendő a hazajutást kövekből kirakott nyíllal jelöltük meg a „lehajtást” (amivel sikerült Nadine elismerő pillantásait kivívnom).



Pár száz méter után egy hirtelen jobb kanyarral bevetettük magunkat a bozótba, és megmásztuk az első hegyet. A szomszédos völgybe vezető szakasztól kezdve sűrű bizonyítékkupacok jelezték, hogy a páviánoknak is tetszik a környék. Helyenként meglehetősen állatkert szagot árasztott a bozót.


Hangya (Afrikában minden nagyobb :-))

A völgybe leérve „előírás” szerint követtük a folyót. Vagy ezerszer átkeltünk rajta, sokszor a mederben hosszában szökdécseltünk kavicsról kavicsra.

Amíg elértünk az első tóig, remekül szórakoztam Nadine neoprénnel bélelt „gumicsizmáján”, mint túracipőn. Akkor bebizonyosodott, mennyire hasznos is tud lenni itt, a hegyek közt. Nem bíííírtam ki, be kellett másznom a víz közepére, onnan is szemrevételezni a környéket, elsütni néhány fotót.

Bushman barlangrajz

Innen kezdve majdnem szabályos távolságonként kisebb tavak mellett mentünk el, tulajdonképpen erősen közeledtünk a végcélhoz, a tavak már a „Crystal pools” rendszerhez tartoztak. Szóba került, hogy az utolsó tónál egyszerűn vissza kell majd fordulnunk. OK, de honnan vesszük észre, hogy ez az utolsó....? Arra jutottunk, hogy csak lesz valami jelzésféleség. Végülis az útról is azt állították, hogy teljesen jelzetlen, mégis voltak többé-kevésbé jól látható jelölések...

Az út végét a vártnál könnyebben felismertük. Egyszerűen egy böszme szikla állta utunkat, körülötte áthatolhatatlan bozót, az egyetlen lehetőség visszafordulni. Könnyű ebéd után még elheveredtünk a tóparton, hallgattuk a madarakat, páviánokat, számolgattuk a bárányfelhőket...

Relax

Idővel meguntuk a meg-megerősödő szelet visszamentünk az előző, kedvencnek kikiáltott tóhoz az ejtőzést folytatni. Némi kavicshajigálás-kacsázás és visszafogott fürdési kísérletek után elindultunk vissza.







Róbert Gida



Egy darabig ismerős volt az út, de egy helyen nagyon az érzéseinkkel ellentétes irányba mutattak a nyilas táblák is, és a ritka felfestett cipőtalpas jelölések is. Megadtuk magunkat az okosabbaknak, arra kanyarodtunk. Megmásztunk egy buckát, a másik oldalon vissza a völgybe. Hmm... ez sem ismerős.





Dilemma, hogy visszamenjünk a buckán át a kritikus ponthoz, vagy a völgyben tovább, az újra felbukkanó jelzés mentén. Végül az utóbbit szavaztuk meg, időnk még bőven volt napnyugtáig... Hamar egy újabb ismeretlen kaptatón találtuk magunkat, aminek a tetején már egy ismerős szikla várt.



Nagyot néztünk, hogy mégis hogy a bánatba kerültünk ilyen gyorsan ide, de nagyon nem bántuk a dolgot. Legfeljebb a visszaútra betervezett, és így kimaradt néhány fotót sajnáltuk (Ezek közül is leginkább azt a műalkotásnak tekinthető klasszikus formájú pávián kupacot, amit egy napsütötte kövön találtam. Gyönyörű fényes, tele magokkal, kanyarulata árulkodott az egészséges emésztésről.... Nem sok hiányzott, hogy bevállaljam az extra buckamászást :-))).

A ranger irodában visszaérve megnyugtattuk a személyzetet, hogy miattunk alhatnak az éjjel, nem vesztünk el, megbeszéltük az engedélykiállító Lynettel, mennyire bejött a park, milyen szerencsék volt a hűvös, 25 °C-os idővel (bár nem ártana szoknom a meleget, az egyik még betervezett túrázós helyre mára 39 fokot ígértek), és ezentúl ránk is számíthat törzsvendégként.