De szerencsére vannak különleges napok, így amikor ma megkérdezték, hogyan ünneplem a születésnapom, triviális volt a válasz: korábban lelépek az Intézetből és kitekerek Szentendrére fagyizni. Páran kerek szemekkel néztek, de akik tisztában vannak a mostanság jellemző hiperaktivitásommal, csak legyintettek és felröhögtek, hogy aha, Jankás a buli :-)
A nap (majdnem) a szokásos szerdai módon telt: reggeli kávézás (sütizés, köszi Andi :-)), nem túl vidám vezetői értekezlet, jelentés írás, elszámolás és sok-sok apróság... De egyszercsak eljött a három óra, indulhattam :-)
Első körben a sarki közértig jutottam. Bár fejlámpát hoztam magammal, de egyik bicós lámpában sem volt elem. Gyors beszerzés (aha, a sarki kispiszkost nagyon szépen felújították, de a pénztárosnőnek már nem jutott a turbózásból), szerelés, és már indultam is... vissza az intézetbe. A fényképezőgép a kocsi csomagtartójában maradt. A röpke félórás kör után már tényleg útra keltem.
Az út elején nagy izgalmak nem voltak. A szokásos Duna-parti bicikliút, mindenfelé kóricáló turistákkal. Egy-egy kép erejéig én is megálltam, de régi vágyam (a Szabadság híd 3D-ben) még várat magára.
Az Árpád hídnál aztán megcsapott a lángos illat. Egészen a Római partig motoszkált az agyamban. Ott kénytelen voltam feladni, egyetlen lángosos sem volt nyitva.
A Római part valaha nagy kedvencem volt. Imádtam kitekerni egy palacsintára, lángosra, kavicshajigálásért vagy csak simán útba ejteni... Volt valami egészen különleges hangulata a helynek, mióta egyszer Szent Iván éjen jártam arra és éppen tűzugrást játszottak az egyik kocsma előtt a parton. Az élmény azóta sem enged el... Hiába verőfényes a napsütés, látom a lobogó tüzet. Illetve eddig láttam. A part sajnos teljesen megváltozott, a régi kiskocsmák, éttermek közül talán kettő-három, ha még működik, sorra tűnnek el a csónakházak, helyüket a dizájnolt hatalmas üdülők vették át. Végképp micikés lett a környék :-(
Azért egy bambira, körtére elnyúltam a víz mellett...
Az "új" budakalászi szakasz már tavaly is belopta magát a szívembe :-) A Szentendrei út szomszédsága helyett a parton, fák között lehet menni. Ez volt talán a legszebb őszi időszak, még a fákon is bőven volt színes levél, de a lehullott száraz levelek már hozták azt a feelinget, amiért imádok ovisként fel-le sétálgatni a térdig érő avarban :-)
Mire Szentendrére értem, erősen hűvösödött, a térdeim is kezdtek lázadni, viszonylag könnyű szívvel mondtam le a betervezett fagyiról (annál is inkább, mert a fagyasztóban szinte alapértelmezésként pihen egy doboz a nyár slágere citromfagyiból), és a gyorsabb, régi úton visszaindultam.
Egy gyors naplemente az Omszki tó partján (hmm... mostanság gyakran jön szembe velem :-)), aztán már csak a Remivel folytatott bő negyedórás stratégiai egyeztetés jelentette az "izgalmat" az Intézetig.
