Alakul :-)

Csütörtökön sikerült megkapnom a régóta várt jelentést, így kihagyva Normáék vacsi meghívását, a jelentés javításával szórakoztattam magam hajnali kettőig. Utána félkómában a visszaküldéssel próbálkoztam reggel 6-ig, amikor feladtam, és más módon 10 perc alatt sikerült megoldani a problémát. Úgy éreztem ebből alvás már nem lesz, betettem Sherlock Holmes-ot figyelem elterelésnek, majd hirtelen arra riadtam, hogy 9-kor Norma csöngetett az ajtón (és az egyetlen alkalom, de nagyon örültem, hogy Lucas még mindig nem tartja szörfözésre alkalmasnak a tengert).
Bencétől jött a hír, hogy az alternatívaként felvetett Santiagoba repülés sajnos nem működik (azóta ezt nem érezzük olyan nagy bajnak, tekintettel a ma hajnali földrengésre).
Normával befejeztük az első mintasorozat előállítását, bár tervbe vettük egy cikk legalább vázlatos összelapátolását, ez egyenlőre késik - őrült napjai vannak mostanában, és mellé baromi csúnyán megfázott. Délután elszaladtam egy kiszemelt Patagóniás pulcsit feltérképezni (persze másik lett belőle, de így sem rossz), ahol aztán infarktusközeli állapotba kerültem, mert nem találtam a hitelkártyámat. Rekordsebességgel rongyoltam haza. Menet közben elkezdtek jobbra fordulni a dolgok, Bence felfért az utolsó gépre, amivel elérheti a Calafatei csatlakozást, és otthon persze én is megtaláltam a hitelkártyát, sőt erősen közeledett az "asado idő" Normáéknál.
Norma szokás szerint jött értem, majd begyűjtöttük a család jelentős részét, először Laura húgát, majd Carot, az anyósát és annak testvérét. Közben Sebastian és persze Alejandro már otthon sürgölődtek a bárány körül.

Már majdnem kész :-)

Közben előkerült Tali, aki meglepetésként a "Lo el gordo Echeverria" nemzetközi étterem étlapját állította össze.

Étterem a kövér Echeverriához

Remekül szórakoztunk, míg Norma megmagyarázta a mögöttes jelentéseket. Aztán előkerült az előétel. A magyarázat közben a) nem volt tiszta, a mulita alatt milyen kis állatot értenek, azt hittem, csak móka az egész. Még akkor is, amikor az asztalra került a sült tatu. De aztán tényleg elkezdték enni, pár falat erejéig én is beszálltam, persze a nők-lányok közül egyedüliként.

Sült tatu

Ízre nem volt rossz, de elég fura szaga volt. Kéredeztem Normát, honnan a fiúk nagy lelkesedése, azt mondta, szerint azért szeretik ennyire, mert machóságukat megmutatva saját kézzel szokták a fenevadat levadászni.
Az előző ébren töltött éjszaka után ez az este is hosszúra nyúlt, így abban maradtunk, hogy Norma csak 11 körül jön értem, addig nagyjából kialszom magam és összepakolok. Éppen úton voltunk hozzájuk egy gyors ebédre a tegnapi bárányból (nyami-nyami, nagyon finom volt), mikor jött Lukastól az üzenet, hogy tökéletes a tenger, mehetünk szörfözni.... :-((( ezt már sajnos csak jövöre, vagy amikor a következő projektünket támogatják.

Búcsú (remélhetőleg csak ideiglenes) Mar del Platatól

Buenos Airesben leszállva már Bence üzenete várt, hogy -bár 5-re beszéltük meg a találkozót az Obeliszknél- ő már ott van, mehetnék egyenesen oda. Így az Aeroparque előtt felpattantam a 45 buszra, majd sétáltam negyed órát aztán fülig érő vigyorral érkeztem az Obeliszkhez.
A szállásra baktatva megtárgyaltuk az elmúlt napok eseményeit (hogy sikerült az utolsó esélyt megragadva feljutnia a repcsire, milyen volt a három nap várakozás, nálam mi volt....).

Megállni tilos - de nagyon


San Telmo

Megszabadultunk a csomagoktól és elindultunk enni-inni-várostnézni. Szállásunk a San Telmo negyed közelében volt, így ott kezdtünk, találtunk is egy kocsmát, ami kellően népszerűnek tűnt, így mi is beültünk egy velcome sörre-empanadara.



San Telmo ellenfényben

Elétálgattunk egy darabig, emgtaláltuk a környékbeli egyik kedvenc teremet, ahol most nem csak kávézók voltak, egy csomó kézműves is kipakolt. Köztük egy fickó, aki érmékből fűrészlete ki az érdekesebb részeket, legnagyobb csodálkozásomra 3 magyar érme (és persze alatta egy Dél-afrikai 5 randos - ez jel :-))) is volt a kollekciójában.


Kipipáltuk a Casa Rosadat (a helyi elnöki palotát, ha jól emléxem),



a Puerto Madeirot majdnem világosban


és naplementében


aztán hullafáradtan baktattunk haza.


Pirkadat - már a gépből

Ma regel hajnalok hajnálán, fél 4-kor kellett kelnünk, hogy elérjük a gépek Ushuaiába, illetve igazándiból El Calafatéba. Annó tervezgetés egy fázisában Bence lemodani tervezte az utat, de találtunk egy elfogadható árú járatot Calafatéba, ami először Ushuaiában, a világ legdélebben fekvő városában száll le. Szerintem itt ingott meg az elhatározás :-))

Tűzföld


ez is :-)


Ushuaia messziről


Leszállás 70 km/h szélben


Ushuaia reptér

Ushuaiában sajna nem szállhattunk ki, gyors tankolás, takarítás és az új utasok beszállítása után már mentünk is tovább.


Calafatéban ugyan a mérések szerint a szélerősség meg sem közelítette a tűzföldit, de így is igen kemény volt.
Szállásunkat Bence szervezte le egy "fogadj be, majd én is befogadok valakit" hálózaton keresztül. A lány megírta, hogy melyik szállodához vitessük el magunkat a shuttle busszal, majd hívjuk fel és eljön értünk. Ha nem, akkor a portán érdeklődjünk valami partmanok iránt, ő valahol abban az irányban, nagyon közel lakik. Régi kék Citroen áll az udvarban, Renault van a ház előtt. Próbáltuk hívni, nem működött. A szállodásnak sem sikerült elérnie.

Majdnem itt laktunk

Tettünk pár kört a környéken, valószínúleg meg is találtuk a házat, de Ana nem volt otthon. Végül a szállodások felajánlották, hogy ingyen behoznak minket a városközpontba (Ana háza elég távol van innen).

Bálna felhő

Éltünk a lehetőséggel, batyukkal a hátunkon, bőrönddel a hónom alatt elindultunk szállást keresni. Tulajdonképpen mákunk volt, az első helyen, ami megtetszett, elfogadható áron találtunk szállást. Gyors lepakolás után elindultunk körülnézni. A reptérről az elképesztő színű Lago Argentino mellett jöttünk el, egyértelmű volt, hogy közelről is meg kell néznünk.


Szél, tó, Bence


Lago Argentino


Ez is, kicsit magasabbról


Azért gyönyörű kavicsok is vannak

Hazafelé menet a néhány fekete kutya mellénk szegődött. Géza, Leonard és Toby. Jó darabon elkísértek, hol az úton, megvédve a környékbeli alattomosabb dögöktől, a veszélytelen időkben pedig a bozótban bandázva.


Mikor elértük a város szélét, búcsú nélkül leléptek.

A város széli aszfaltozott út (valaha reptér volt, most egyszerű útként használják)




Itt is a mi autónk - chilei rendszámmal


Furafa

Fekete szerda

A mai nap nem a sikeres eseményekről lesz híres.

• hajnalok hajnalán keltem, hogy kiderítsem nem nyert a Baross pályázatunk :-(((
• bár jó hírként is elkönyvelhetnénk, hogy Lukas szerint az idő megérett a szörfözésre, sajnos a hullámok még mindig nem voltak az igaziak, hosszas próbálkozás után egy érvényesnek minősíthető kísérletem sem volt :-((( (és közben a hajmadzagomat is lenyúlta a tenger)
• bent nagy baj nem történt, de mint kiderült, Ariellel valószínűleg nem fogok találkozni, mert beszerzett valami vírust :-(((
• Bence nem fért fel az első Airfrancos járatra, így neki Mar del Plata biztosan kimarad :-(((

Azt hiszem, ideje lefeküdni, és gyorsan befejezni a napot.

Hétvége - a diéta jegyében :-)

Az elmúlt pár nap kíméletlen kajálással telt. Norma várt a reptéren, begyűjtöttük a lányait (Talia már megint hatalmasat nőtt, Caro és Silvana semmit nem változtak), majd miután a csomagokat kihajítottuk az apartmanomban (és persze Tali ellenőrizte, hogy megfelelő-e az apartman), elszaladtunk bevásárolni. A 8 órai landolásomra tekintettel ezt nem nagyon lehetett halogatni, majd egy laza vacsira és pletyóra Normáéknál kötöttünk ki. Másnapra meghívtak asadot enni (a "grillezés" annyira bevett dolog náluk, hogy kétfélét is megkülönböztetnek: a hagyományos, parázs feletti rácson sütőgetős dolog a parilla, a komolyabb, akár egész állatot sütögetős "férfiasabb" verzió az asado). És mellé beígértek egy frissen, csak nekem készített chimichurrit :-) Anno sikeresen ledöbbentettem őket, mikor a normálisan egyfajta hús mellé fogyasztott petrezselymes-fokhagymás szmötyit minden mellé, és már-már ipari léptékben toltam.
Az apartmanom sajna kicsit messze van a városközponttól, és kicsit kevésbé "elegáns", mint a tavalyi volt, de mivel idén egyedül jöttem, és főszezonban, erre futotta.
Kellemes meglepetésként viszont működik a szomszéd wifije :-)))


Konyha, étkező


Ezt a szobát választottam

Szombatra a lányokkal némi shoppingolás (valami fontos bulihoz keresnek ruhát), ebéd Normáéknál (már megint kaja) és strandolás volt betervezve, a szörfözés halvány lehetőségével.

Normáék kertje citromfával


Norma szerint egész évben terem

Mariana és Lukas a Waikiki beachen várt minket. Valami szörfverseny volt műsoron, a kezdő kategória pedig már régen lefutott :-( sebaj, majd legközelebb. Cserébe gyönyörű idő volt, bár elsőre baromi hidegnek tűnt a víz, mire keresztül botorkáltunk a parti köveken, megszoktuk, és viszonylag fájdalommentesen csobbantam a vízbe :-)

Waikiki beach


Cuca & Luka (balról, sorrendben :-))

Az esti (11-kor kezdtünk enni) asado hozta a várt formát, baromi finom volt a husi is, a chorizo és a fogalmam sincs hogy nevezett véreshurka is. No meg a mellé kapott barna és vörös sör is (mint kiderült a sörfőzdét pár srác csinálta, akik Norma hallgatói voltak, mára közel országos hálózatot építettek ki). A rossz nyelvek szerint Alejandro gondosan ügyelt rá, hogy elégedett legyek a sörrel, véletlenül se akarjak bort inni a vacsorához, így egyedül ihassa meg a jófajta Villányit, amit hoztam neki :-)
Vasárnapra esküvői meghívásunk volt. A tanszékről egy fiú (Normával elég szorosan dolgoznak együtt) és egy volt hallgatója házasodott össze.



Agustina és Ezekiel

Fura volt a délben kezdődő buli, a napfényben tomboló táncosok, de tulajdonképpen jó kis party volt. A kaja (asado, mi más) zseniális volt, a programokat is ügyesen kezelték. Mi, mint "idősebb generáció" 8-kor leléptünk, de mint később kiderült, az utolsó vendégek is elmentek 10 körül.

Norma micikében

Már megint csomagolhatok.... :-)

A jelenlegi helyzet: bár már 28 órája elindultam az Intézetből, még nem sikerült megérkeznem. Kb. most kéne Mar del Plataban landolni, ehelyett Buenos Airesben bámulok ki az ablakon, lesve, mikor áll el az eső (amolyan rendes felhőszakadás, ami a napokban elöntötte a várost).

A körülményekhez képest jól bírom a gyűrődést, főként, ha figyelembe vesszük, hogy az utolsó napok -a vártnak megfelelően- nem sétagaloppal teltek.

A minibusz korábban érkezett a vártnál, így kicsit kapkodósra sikerült a búcsú. Cserébe tök jó fej volt a sofőr, út közben egy 10 m széles, 150 m hosszú telket próbált eladni. Mondta, hogy ha sikerül, atomrészegre issza magát, és engem is meghív a buliba :-) na azért telefonszámot nem cseréltünk a végén ;-)

Kicsit furcsálltam, hogy a 3/4 7-es induláshoz 4-re küldik értem a minibuszt, de a végére kiderült, milyen igazuk volt. Bár kicsit én is rátettem a lassúságra. Az elején nem volt kiírva, hol kell a gépemhez becsekkolni, viszont a járatnak volt egy Malévos száma is. Így röpke 25 percben végigálltam a nagy közös Malévos sort, ahol közölték, hogy az Alitáliás járatszámommal egy másik sorba kéne beállnom. Megtörtént... aztán jött a biztonsági ellenőrzős sor, az sem volt rövid. A végén pár perccel a beszállás előtt sikerült mindennel végezni (leginkább az ajándékba szánt két üveg bor beszerzésével).

A beszállásnál megkérdezték, kaptam-e valami nyalókát a kézipoggyászomra, mert nagyon kicsi a gép, valószínűleg nem fog felférni a csomagtartóba. Jogos volt a feltételezés, csak az egészen kicsi neszeszereket engedték felvinni, a többi kézipoggyászt valahova a gép hasába gyömöszölték. A gép méretére jellemző, hogy nem kellet hozzá lépcsőt tolni, a lehajtott ajtaja volt a lépcső (vagy 4 lépcsőfok).

Belülről sem volt különösebben tágas, de ezt feledtette a felszolgáló fiatalember látványa :-) és amikor megszólalt..... komolyan gondolkodóba estem, hogy a spanyol tanfolyamomat olaszra cserélem....

Rómában sok időm nem volt cicózni, terminálváltás, és már lehetett is sorakozni a beszálláshoz. Két orosz fiatalember mellett ültem, akik úgy tűnt, nem akarnak elhallgatni, de szerencsére vacsi után mély (és csendes :-)) kómába estek. Az én sorsom is hasonló lett, leginkább mert a kedves személyzet tojt rám, és nem volt hajlandó egyetlen gombnyomással újraindítani a videós rendszeremet, így amíg mindenki más a 15 mozifilmből csemegézett, nekem egész éjszakára a térkép és a repülési sebesség látványa jutott.

Buenos Airesben aztán fejbe vert a 26 fok. Reggel 8-kor. Tisztességes páratartalommal körítve. Gyors csomagösszeszedés (persze a vámos megint kiszúrt magának, szerencsére kutya nélkül, így nem kobozták el az Alejandrónak hozott kolbászokat), pénzváltás, és nyargalás Manuel Tienda Leónhoz, a helyi minibuszhoz, amit éppen sikerült megcsípnem.

A városközpontban aztán megszabadultam a motyótól és elindultam világot látni.

Avenida 9 de Julio

Beszereztem a Kistesóm által évek óta hőn vágyott bálnafarkas pulcsit, elsétáltam Gustavo irodája felé, hátha összefutunk, aztán a Recoleta felé vettem az irányt, leginkább mert arrafelé viszonylag sűrűn találhatók Freddo fagyizók. Bár a Mar del Plata-i helyekhez képest igen borsos áron mérik a fagyit, olyan ez, mint amikor Afrikába menet a Johannesburgi reptéren fut össze az ember lánya az első Savannával. Szóval kihagyhatatlan. Kicsit ücsörögtem, a parkban, hallgattam a gitáros bácsi játékát, szimatoltam a frissen vágott fű illatát, és olvasgattam az évekkel ezelőtt beszerzett Grisham könyvet.

Recoleta

Ez is

A tervezett indulás előtt volt még 50 percem, így megcsináltam a szemben lévő park „focizni tilos” táblájáról az aktuális fotót, majd elkezdtem a sorbaállást a beszálláshoz.

Már leszakadni készült a derekam, mikor valami hosszas spanyol szöveg hatásra feloszlott a sor. Páran nem sokat fogtunk az egészből (az azért gyanús volt, hogy az erősen gyülekező viharfelhőknek köze van az ügyhöz).

Mikor rákérdeztünk, csak annyit mondtak, hogy esik az eső. Khhhmmmm. Hát igen. Ahogy nézem, még jó darabig fog.

Így is lett. Bő két órát elkempingezgettünk a váróban. Szerencsére szőnyegpadló volt, így akiknek nem jutott szék, simán leheveredtünk a földre, előkerültek a laptopok, kártyapaklik...
Ezalatt az eső ismét rendesen elöntötte a várost, még a repülők parkolójában is jócskán állt a víz.
Még javában szakadt az eső, látszólag nem változott semmi, amikor szóltak, hogy indulunk. Beszálltunk, indultunk, kapaszkodtunk és erősen sápadtunk.



Van remény :-)

Szerencsére Mar del Plata előtt kiderült az ég, kisimult az út, és az eddig begyűjtött új ősz hajszálak birtokában, de egyben szálltunk le.

Mar megint csomagolhatok.... :-(

Az utolso het viszonylagos nyugiban telt. A het elejere meg megnyertem az extrudert, de Haydon gyorsan eltunt, nelkule pedig nem dolgozhattam rajta. Igy maradt a rendrakas magam utan, az addig elkeszult szalak feldarabolasa, osszeszedegetni, meg mit kellene megcsinalni, egy ket meres elvegzese az elkeszult mintakon...
Reggelente parti tura, deltanonkent meg a szokasos "potolando" ugyek kipipalasa: csirkepori nokedlivel, gorog suti sutesehez keszulodes, ami aztan elmartadt (a receptet ugyan megkaptam, de az eredmenynek sajna semmi koze a mintahoz).
Meg beszereztem a maradek ajandekokat, es egszercsak ujra a repteren talaltam magam, heves bucsuzkodasok kozepette. Veraek az europai hoviszonyokkal remisztgettek, miszerint brutal kaosz van a reptereken, ha egyaltalan le tudunk szallni, jo esellyel karacsonyozhatok Frankfurtban (szerencsere a gyorsan felterkepezett elorejelzes bevalt: most ugyan nagy a gaz, de mire 20 ora mulva arra jarok, mar mindben rendben lesz. Csak a -15 fok gondolataval kezdjek el baratkozni ).
Borondomet -a tavaly befizetett huzos tulsuly dij tapasztalatain okulva- foliaztatas elott lemertem, atrendeztem, boven az elfogadhato hataron belul volt. Nemugy a kezipoggyaszom. A megengedett 8 kg helyett 18 volt. De ez csak Johannesburgban derult ki, addig siman ment minden. Ott ujabb lejelentkezes a pultnal a beszallokartyaert, szerencsere a "felados csomagom mar nincs" jeligevel megusztam az ellenorzest. Hihetetlen magabiztossaggal vonultam a biztonsagi ellenorzeshez. Elotte allt egy fess fiatalember a kezipoggyasz-meros merleges ketreccel, es erosen integetett, hogy menjek oda hozza. Jokora gorccsel a gyomroban probaltam elhessenteni, hogy "nem, nem, koszonom..." mire utanam szolt, hogy ez nem keres, hanem felszolitas volt. Mentem. Mar a megemelesnel kikerekedtek a szemei, aztan meglatta a villogo 18 kg feliratot. Mondta, hogy eeeez saaaaajnos nem mehet be. Neztem, hogy akkor most mi van, a csomagom mar feladva, nincs kivel atcsoportositani. Megkonyorult: laptop van benne? van, van... na vegye ki. Kivettem. A laptopot, a fenykepezogepet, az objektivet, a pulcsimat, a kabatomat, masfel kilo szaritott gyumolcsot, es meg nehany tonna aprosagot. Megmerte, 11 kg. Ez meg mindig sok... mondtam, hogy az lehet, de mast mar tenyleg nem tudok kiszedni belole. Na joooo, menjek. Kezdtem volna visszapakolni, amiko ramszolt, hogy na azt mar nem, bent meg merni fognak. Igy aztan jol felekszerezett karacsonyfakent vonultam az atvilagitasra. Cuccok be a rontgenbe, vettem volna le a kabatot, hogy jo europai szokas szerint azt is betegyem, de mondtak, hogy azt tartsam csak magamon. Kafa. Nem csongetett, de a vastagon dudorodo zsebekre rakerekedett a szemuk, mondtak, hogy pakoljam ki. Elkezdtem. Na erre meg jobban dobbentek. Mi ez??? Szaritott gyumi, mi lenne. Miert a zsebemben? Mert a taskambol kirakattak... Fejcsovalva rohogtek egyet, hogy na dobjam be a rontgenbe a kabatot, aztan huzzak. Frankfurtbnan meg egyszer ramijesztettek a merleggel, de mint kiderult, csak a huzat ellen tamasztottak ki az ajtot.