Donor(jelölt) lettem

Vannak témák, amikre mostanság a normálisnál jóval érzékenyebben reagálok. Ezek közül is top prioritású a "tehetetlenül végignézni valaki különösen fontosnak az elveszítését" c. terület. Így amikor a tegnap reggeli első kávéhoz járó netes körképnél szembejött egy sziklafalon lógó, csupamosoly, tűzrőlpattant lány képe, mellette a barátja kétségbeesett segélykérésével, nem sokat agyaltam, nyomtam az "ottleszek" gombot.

Kata leukémiási, gyors lefolyású a betegsége, őssejt donorra van szükség a gyógyulásához. Szerencsére nemcsak csontvelőből tudnak őssejtet kinyerni, egy véradás-szerű eljárással is megoldható a dolog, megsokszorozva ezzel a vállalkozó szellemű donorjelöltek számát.

A tervek szerint ma délután hozhattam volna el a kocsit Budaörsről, a Bay-ban bepakoltam volna a még ottmaradt cuccaimat, és hazafelé kényelmesen útba ejthettem volna a Karolina úti vérellátó központot.
A kocsi nem készült el, a délelőtti meeting átcsúszott délutánra, a TAJ kártyámat nem találtam az irataim között, a szokásos helyen.... minden a B terv bevetésére utalt:  megyek egy héttel később. Itthon aztán adtam még egy esélyt a TAJ kártyának - élt is vele-, és a frissebb hírek között felfedeztem, hogy a Péterfyben is lehet vért adni. Szuper, 1,5 perc séta, nem is öltöztem túl a dolgot, átbaktattam. Kapun be, majd ki. Két bejárattal odébb kell jelentkezni. Kapun be, majd.... visszapattanás a vérellátó üvegajtajáról. Hmm... nem értem. Tolni a felirat, én tolom. Azt az ajtót tolom. De nem moccan. Nem vagyok túl jó formában, a biztonsági őr tombolása kell, hogy felfogjam, valóban nem fogok átjutni az ajtón.  A Karolinán 7-ig lehet vért adni, automatikusan kiterjesztettem a nyitvatartást erre a helyszínre is. Pedig itt 3-kor zárnak.

A biztonsági őr visszatért eddigi tevékenységéhez: egy meglehetően ideges társaságnak magyarázza, hogy jutnak át a Karolinára. A Moszkva téren keresztül. Van rá majdnem egy órájuk.
Kerekedő szemem láttán tőlem várnak segítséget, de BKV-s ügyekben nem vagyok otthon, kezdeném magyarázni a Körtér-61 villamos lehetőséget, de az üveges tekintetek nem sok jót ígérnek. Nem folytatom, mondom, hogy kocsival jobban ismerem az utat. Felcsillannak a szemek, kocsival vannak, de nincs helyismeretük. Fogjunk össze, ha hajlandó vagyok velük menni és navigálni, szívesen elvisznek. Kicsit haboztam, kotortam valami kósza buszjegy után a hátizsákban, hogy haza tudjak jönni, de elhangzott a kulcsmondat: és vissza is hoznak, úgyis errefelé kell hazamenniük Kistarcsára.

A kocsi az István utcában parkol, szapora léptekkel haladunk. Indulás, néhány kanyar, Rottenbiller, a Rákóczi út áll, kikanyarodni sem lehet. Forduló a felüljáró alatt, irány a Wesselényi. Kicsit jobb. De a kis körúton csak az ellenkező irányba lehet menni, a fordító után pedig áll a sor. Végre átverekedtük magunkat az Astorán, viszonylag jól haladunk a hídig. A hátsó ülésen az egyik idősebb hölgy idegenvezetést tart a másiknak. Rábök a Nemzeti Múzeumra: ez pedig itt a Nagycsarnok....

Csak ritkán merünk az órára nézni. 18.32 és még a Szabadság hídon állunk. Talán ha 40-ig beérünk, nem küldenek el. Az idegenvezető hölgy átment aggódóba. Átlag 20 m-enként kérdezte meg, hogy messze vagyunk-e még. Valahol megértettem szegényt, feljönnek a világ végéről, kiderül, hogy a doki rosszul tájékoztatta őket, lehet, hogy felesleges az egész herce-hurca, és közben a férjének -aki folyamatosan kapja a vért- jókora adagra van szüksége a hosszú hétvégére. Keze a kilincsen, amíg a srác leparkolja a kocsit, ő majd előre szalad, nehogy bezárjon a vérellátó központ.

Persze mire felismeri a házszámokat, és "elszalad" a 19-21-ig, én már rég sorban állok. 22.-ként. 15 perccel a záróra előtt :-) Nagy úr az FB :-)
A hölgyek még méltatlankodnak kicsit a félretájékoztatás miatt, hálálkodnak, hogy odanavigáltam őket és  engem az Ég küldött, majd lassan felveszik az aktuális feladat fonalát. Biztosan itt kell-e sorbaállni, milyen adatok-iratok kellenek, mit kell kitölteni (jajj, senki nem hozott szemüveget), és a többi, és a többi.....

Terike, az idegenvezető felderíti a terepet, addig Ilonkával csacsogunk. Különféle természetes gyógymódok titkába próbál bevezetni. Megmutatja a 3000 m mélyről felhozott kavicsból készült karkötőjét, ami Kistesóm szerint még az áltos isi negyedikes számtan doliját is rendbetenné, elmeséli, hogy ebből szőnyeget is csinálnak, ami masszíroz és..... kezdek a belső vetítésre koncentrálni, mikor a szájából kivesz valamit. Először azt hittem, a rágóját akarja kiköpni, de kiderült, hogy egy ugyanilyen kavicsot szopogat, mert sokkal gyorsabban javul tőle az orrán lévő herpesz.

Lassanként sorra kerültünk. A kartonozós hölgy nagyon lelkes, hogy megtalált az adatbázisban. Kissé csodálkozok, mert a történelem előtti időkben, egyetlen egyszer adtam vért, kizártnak tartottam, hogy benne legyek az adatbázisban. Ő bőszen bólogat, hogy dede, Kerepestarcsa, Kossuth utca... mondom, hogy az nem én vagyok, mire visszanéz, hogy ha nem is most, de azért valamikor csak laktam ott.... :-) szomorúan tudomásul vette, hogy nem, majd felvitte az adataimat, megkaptam a kérdőívet (mindenféle múltbéli betegségek, kezelések feltérképezése), majd kezdődött az újabb várakozás az orvosi vizsgálatra. Közben a fokozott rizikótényezők felsorolását tanulmányozom, úgymint intravénás drogok használata, gyakori partnercsere vagy szexuállis szolgáltatás pénzért vagy drogért cserébe....

 A rendelőkből a papíros emberkék balra mentek vért adni, a papírtalanok lógó orral jobbra, a kijárat felé. Nagyon sok a kizáró tényező (teljesen jogosan), az egyik lányt a pár héttel azelőtti foghúzása miatt nem engedik vért adni, de Ilonka herpeszét sem gyógyította elég gyorsan a kavics, ő sem lehet donor (sőt valamiért Terike sem, de legalább a srácot beveszik, nem jöttek hiába).

A vizsgálat viszonylag gyors, újjbökés, vércsoport vizsgálat (megtudom, hogy A-s vagyok), egy gyors hemoglobin mérés (ez is rendben), vérnyomásmérés közben csacsogás a dokival az oltásokról, réges-régi tüdőbajomról, meghallgatja a csodás szívverésemet, és már mehetek is adakozni.

A bökés nem túl kellemes, viszonylag vastag a tű.... de gyorsan elmúlik a fájdalom, pumpálom rendesen a gumilabdát, csordogál a sötét lé. Már túlvagyok a felén, mikor a velem foglalkozó csaj fura tekintete kezd aggasztani, amint a karomra néz. De megnyugtat, nem durrant el a vénám, csak ereszt.... jól be fog kékülni, de ad rá kenőcsöt.... Ugggyan, teljesen normális, hogy tele legyek kék-zöld foltokkal....

Megvan a 450 ml, leveszi rólam a szereléket, megkapom a lyukra a pamacsot, kelnék fel, de rámdörren, hogy azonnal feküdjek vissza, mit csinál velem, ha elájulok? Ééééén? De azért visszafekszem, és halkan megjegyzem, hogy legfeljebb itt alszok.... de a csajnak nincs kedve hozzá, hiába dobnám be a közösbe a széken látott üveg vörösbort....

Lassanként felkelhetek, megkapom az utolsó instrukciókat: két napig nincs sportolás (hmm, pedig erősen futhatnékom van), kenegessem a szúrás helyét, egyek-igyak sokat és 56 napon belül jöjjek vissza, ha komolyan gondolom az őssejt-donorkodást. Ez persze nem kérdés, C U next week, HAJRÁ KATA :-)))

Római keksz quest

Rómát látni és függővé válni..... Ez az aprócska baleset úgy 4 éve, első ottjártamkor esett meg velem. Azóta valahogy nem sikerült visszajutom, de néhány hónapja, mikor valami megfizethető világgámenést terveztem, a fapadosok kínálta lehetőségek közül első pillantásra is Róma került ki győztesen. Bár az indulás távoli volt, az időzítés tökéletesre sikerült, az első igazán hideg, esős őszi hétvégét cseréltük be a 25 fokos, verőfényes Rómára.



A hétvégére nem voltak nagy terveink, sőt..... nem terveztük, hogy “kipipáljuk” a várost, végigrohanjunk minden nevezetességén. Csak ízlelgetni, szagolni, rácsodálkozni akartunk. Újra és újra. Sokat sétálni a szűk utcákban, bekukucskálni a málló vakolatú udvarokba, kávézni-sütizni a napsütötte teraszokon... annyira, hogy a ki nem készített útikönyvet, de még a Róma térképet sem jutott eszünkbe bepakolni.



A Szent István házban foglalt szállásunkra éjjel negyed 12 körül értünk. Bár az átdolgozott péntek után nagy dorbézolást nem terveztünk, egy pizzára-pohár borra nagyon ki voltunk éhezve. A recepción nem sok jóval biztattak, van ugyan a közelben étterem (kaptunk is hozzá kedvezmény kupont), de szerintük már nem adnak enni. Micsoda mediterrán ország ez, hogy péntek este éjfél előtt már nem lehet enni?? A nevezett helyet nem is találtuk nyitva, de a közeli Rosso pomodoro záródó ajtaján még sikerült beslisszolnunk. A zárórára tekintettel a választás lehetőségét eléggé leredukálták, gyakorlatilag a „kérünk margherita pizzát vagy sem” esetre. Gyorsan el is készült, és valami elképesztően finom volt. Friss bazsalikommal (már itt elvesztem), paradicsom, mozzarella, leheletnyi olívával meglocsolva, vékony, ropogós tésztán..... A hozzá kapott könnyű fehérborról nem is beszélve. Választani sem tudtunk volna jobbat.



Reggel majdnem elcsábultunk... A busz a belvárosban, az Írógépnek is csúfolt Vittorio Emanuele emlékmű mellett tett le. Trianus piaca mellett egy gyors reggeli panini után elsétáltunk a Colosseum felé. Ott aztán elkapott minket is a hév, és a tervekkel ellentétben mégiscsak megcéloztuk volna belülről a Colosseumot és a Forum Romanumot is. De a Róma kártyát hetek óta nem nyomják újra, a pénztárnál kígyózó hoooosszú tömött sorok pedig kellően elrettentőek voltak. Így maradtak az eredeti elképzelések. Persze őrült bánatosak nem lettünk ettől a fejleménytől.... Hogy mégis valami „célt” találjunk a bolyongásnak, elindultunk megkeresni a megálmodott kávézót. Extrém igényeink nem voltak, de az elvekhez következetesen tartottuk magunkat: nem lehet műanyag a szék, a teraszon kapjunk helyet, legyen némi zöldség (legalább borostyán) a környéken és ne legyen túl forgalmas utcában-téren. Utószezon ide, utószezon oda, sok kilométer került a lábunkba, mire helyet kaptunk egy fentieknek megfelelő helyen.



Ebben benne volt, hogy egy elhibázott kanyarnak köszönhetően elsétáltunk a kávézó kerülettel ellentétes irányban fekvő Circus maximus mellett, másik oldalról is körbejártuk a Palatinust és a Fórum Románumot, és már fel is csillant egy habos tejeskávé reménye.



A remény élt, aztán lassanként elhalt. Szombat délelőtt Rómában nem nagyon volt „ideális” kávézó. Illetve ez így ebben a formában nem teljesen igaz. Számtalant találtunk, csak éppen mind tele volt. Keresztül-kasul bejártuk a belváros folyóhoz közeli oldalát. A sarkokon nem sokat gondolkodtunk, szimpatikusabb, ígéretesebb utcácskát, sikátort választottuk. A piactéren majdnem sikerült megoldást találni a központi problémára, de valahol elvesztettük a fonalat.... A százféle friss és szárított paradicsom, a gyümölcsök tömkelege, a pezsgés, a veszekedésnek tűnő baráti csacsogás okozta hangorgia feledtette a küldetést. Egy időre. A harmadik kör után kitörtünk a piac bűvköréből, és átkeltünk „A túloldalra”.



Eddig messze elkerültük a forgalmasabb utakat, most átmentünk a „körút” másik oldalára. És lám, a második sarkon megtaláltuk a vágyott helyet. Bár nem kávézó volt, de az elvárásoknak messze-messze megfelelt, és már amúgy is aktuálissá vált a komolyabb táplálkozás. Általában nem szoktam megbánni a választásaimat. Baj most sem volt a tonhalas tésztámmal, teljesen rendben volt. De elkövettem azt a hibát, hogy megkóstoltam Ircsi bárányos pasztáját. Ilyen csúful régen nyúltam mellé. Én, aki ha csak tehetem, bárányt eszek.... Nem is értem, hogy milyen mágneses vihar okozhatta a zavart a rendelésemben. Azóta is hangos sóhajokkal, könnybe lábadt szemmel emlegetjük a bárányos spagettit.



A Piazza Navona-n elnézegettük a temérdek festőt, és műveiket. Viszonylag keveset láttam volna szívesen viszont a falamon, de néhány alkalmazott technika, főleg a tedy henger és bankkártya kombinációja rendesen megfogott. A hengerrel felhordott meglehetősen fura színkavalkádból a bankkártya néhány „klikkelésének” hatására pillanatok alatt felhőkké, oszlopokká, fákká változtak a pacák.



Lassanként irányt váltottunk. A naplementét a Szent Péter Bazilika tetejéről terveztük megnézni. Sajnos percekkel, de lekéstük a feljutást... Kicsit sokat szöszmögtem az Angyalvárral, híddal.... de gyönyörű volt. És a visszaúton, a kivilágítva sem veszített a varázsából.



Vasárnap újfent bejártuk a belvárost. A napi feladatot a megfelelő minőségű és mennyiségű mandulás cantuccini beszerzése jelentette. Meglepő módon ez még kilátástalanabbnak bizonyult, mint az előző napi küldetés. Ezt az egyébként zseniális keksz fajtát vagy elfelejtették, vagy másoknak is ez a kedvence..... de egyetlen nyitva tartó üzletben sem jutottam hozzá.



A rossz választások sorát a Frigidáriumban folytattam. Bár jellemzően a gyümölcsfagyikra bukok, bedőltem a koromfekete csoki fagyinak. Nem is volt vele semmi baj, csakhát..... igen, megkóstoltam Ircsi maracuja fagyiját. Tömény ízes-illatos gyümölcs. Kihagyhatatlan, ha valaki arra jár.



Maradék időnkben eljátszottuk a turpistát. Új területekre merészkedtünk és megcéloztuk a Panteont, Trevi kutat, Spanyol lépcsőt, megfutottuk búcsúkörünket a szombaton úgy megszeretett folyóparti területeken és elindultunk haza.



A visszaút nem maradt izgalommentes. Az ideutat a péntek délutáni pesti megadugó tette felejthetetlenné, az utolsó pillanatban estünk be a reptérre (ezúton is köszönet az Ircsit szállító taxisnak).



Most a nem létező vasárnapi menetrendnek köszönhető hosszas buszra várás miatt jókora rohanással sikerült éppen időben kiérni a Tastevere pályaudvarra, hogy elcsípjük a reptéri vonatot. Ircsi megcélozta a peront, én a jegyváltó automatát. Ami sokadik lépcsős kommunikációnk után közölte, hogy ugyan válasszak már egy másik járatot, mert ez 4 percen belül indul. 4 perc??? és nem ad jegyet??? 4 perc rengeteg idő.... azalatt még az életmentő szendvicsünket is beszerezhetnénk.... Enyhébb infarktusból ocsúdtam éppen -gyors fejszámolás, ha jók vagyunk a reptéren, a következő vonattal is elérhetjük a gépet-, mikor egyszercsak megjelent a “tovább” gomb az automata képernyőjén. Megbeszéltük, hány jegyet kérek, nyomtatta, és jó utat kívánva könnyes búcsút vett. A vonaton a rohanástól és a sokktól elpilledve ültünk, számba vettük a tennivalókat -ENNI valamit, mandulás cantuccinit szerezni, időben megtalálni a terminálunkat- és jöttünk rá, hogy hála a menetrend-hiány miatti jókora idő-ráhagyásoknak, az egy órával korábbi vonatot csíptük el.