Espana llamame

Van az úgy, hogy menni kell. Mindegy, hova, csak menni - kocsiba, buszra, repülőre ülni, reggel más nyelven kérni a kávét, rácsodálkozni új dolgokra.... még ha csak két napra is, de átváltani turista üzemmódra.....

A remekül sikerült római kiruccanás után Barcelona került sorra :-) Ircsit sem nagyon kellett győzködni, Kistesóm is gyorsan igent mondott.... Repjegy és szállás is akadt, csak az a bizonyos nap jött lassan... de eljött :-D

A reggel hatos indulás -nyilvánvaló komoly hátrányai mellett- nagy előnye, hogy az egész nap a mienk Barcelonában. Miután egy gyönyörű napfelkeltével búcsút vettünk a Ferihegy 1-es indulások lehetőségétől, beszálltunk az egynapos, újszagú repcsibe és már világosban repültünk el a város felett, egy-két bucka után sóvárgó pillantást vetettünk (én legalábbis :-)) a Mont Blanc-ra és már készültünk is landoláshoz.

A barcelonai reptéren előadott töketlenkedésünk(sem) erősen emlékeztetett egy kétéves nyeretlen működésére.

Szokás szerint igen felkészülten érkeztünk. Na jó, azért tervek voltak, legalábbis nagyvonalakban, de ebbe nem tartozott bele pl. a várostérkép, vagy legalább annak megálmodása, hogy melyik nap milyen irányba induljunk...
Az indulási irány a reptéren is erősen kérdéses volt :-) A helyi BKV-val terveztünk bejutni a városba, de a jegyért néhány perces sétával el kellett battyogni a vasútállomásra. Jegy megvan, de a busz a reptér elől indul, séta vissza....

Minimálra zsugorodott spanyolomat leporolva meglett a buszmegálló, idővel pedig a busz is :-) Sőt, az egy jeggyel átszállós utazást is felderítettük :-) Egyből megtaláltunk a szállás, sőőőt sör is lett a fáradságos út örömére :-) Gyors lepakolás után elindultunk felfedezni a várost.

Első kör a Montjuic, a maga minden izgalmával: hegy, fogaskerekű, fel(le)vonó, botanikus kert, vár, olimpiai park és stadion és még egy csomó minden...

A feljutásnál figyelembe vettük a még betervezett listát, a csajok kapacitását és a várható látványt: a felvonó mellett döntöttünk. A metrózásnál láttuk a hegyre vezető állomást, gyorsan be is csekkoltunk. A fogaskerekűre. Ami a föld alatt közlekedik. Na ennyit a látványról :-) mégiscsak van hátránya a két óra éjszakai alvásnak. Sebaj, legalább gyorsan felértünk.

Kezdődhetett a szájtátás. Először csak egy stadion (?) kerítésébe szorított fejjel bámultunk le a városra. Nehezen szakadtunk el a látványtól, de még lehetett FELfelé menni :-)) Az út egy botanikus kerten vezetett keresztül: hatalmas pálmafák, virágzó leanderek, és cserépben dédelgetett növénykéink gigantikus rokonai....

Ahogy araszoltunk felfelé, egyre közeledtünk a tenger felőli oldalhoz. Hmm... gusztustalan... :-) És már csak egy röpke erdei séta választott el a vártól. És a várva-várt kávétól. Ugyan papírpohárban kaptuk, így viszont nem volt gond, hogy a várfalon ücsörögve, lábat lóbálva (legalább szimbolikusan) kortyolgattuk el :-)

Kicsit magunkhoz térve másztunk fel a tetőteraszra. Ott aztán magunkra találtunk. Volt titanicozás, ugrálás, pózolás, nagyot bohóckodtunk :-)

Levezetésként a laza 35 fokban (na jó, annyi nem volt, de tisztes távolban voltunk a fázás halvány gondolatától is) elsétáltunk az Olimpiai Központhoz.  Azt hiszem én nem vettem volna fel a listámra, de Kistesó nagyon meg akarta nézni. Végül nem bántuk meg. Ugyan néhány lézengő turistán kívül pár szuicid futó volt csak a környéken, el tudtam képzelni milyen nyüzsi lehetett az Olimpia idején....

Lassanként elindultunk vissza a város irányába. Sokat javult helyismeretünkkel már nagyobb magabiztossággal céloztuk meg a kiszemelt kabinos felvonót (bár a magabiztossággal szerintem reggel sem voltak gondok :-))

És a felvonó tetején megtaláltuk azt a teraszt, amire egész nap vágytunk. Borult is a fontossági sorrend, a friss paella rögtön az élre ugrott :-) Be is váltotta a reményeket :-)

Ücsörögtünk, pihengettünk, csipegettünk, és közben ezerrel bámultuk az alattunk pezsgő várost.

Lassanként fel kellett kerekednünk, hogy elcsípjük az utolsó kabint. Azért egy fagyi -olyan mint a sör- mindig belefér :-))


A kabinban kihasználva a régi BKV-s rutint, sikerült megcsípni a legjobb helyeket. Első sor, nyitott ablak.... :-)

A parton elsétálgattunk egy darabig, a la Ramblan aztán "gyors" váltás (néhány perc alatt vagy 15-ször gondoltuk meg magunkat), kitaláltuk, hogy mégiscsak elmegyünk a szökőkúthoz. Végülis elég szép időnk volt, a másnapban meg mégsem lehettünk biztosak, elég ellentmondásosak voltak az előrejelzések.

A szökőkútnál vagy másfél előadást végignéztünk. Nehezen szakadtunk el a látványtól, de még haza kellett vonszolni magunkat. Lassanként kezdtem jobban átlátni a barcelonai tömegközlekedést, mint a BKV járatait :-)

A reggelt tengerparti sétával kezdtük. Előző nap Ircsi beleszeretett egy réginek látszó fekete kalózhajóba. Gondoltuk, közelebbről is megnézzük, de nem sikerült nyitva találni, és nem is volt körbebástyázva mindenféle információs táblákkal a nyitvatartást illetően... így jártak, lemaradtak rólunk :-(
Mi pedig haladtunk tovább a "Gaudi negyed" felé. Szép volt, jó volt, de nem álltunk sorba.... várt ránk az első igazi GAZPACHO :-)

Finom volt, felvettem a repertoáromba :-) Kicsit még elüldögéltünk a sangria és a kávé mellett, majd baktattunk tovább a Sagrada Familia irányába. Ha bemenést nem is terveztem, de körbejárni mindenképpen szerettem volna.

Végül csak beálltunk a sorba, nem volt vészes a várakozási idő. És nem is bántam meg, tényleg elképesztő belülről is. Különösen tetszett, hogy a külső után meglehetősen egyszerűnek, letisztultnak, nyugisnak érzi az ember a belső designt (és remélhetőleg ez nem csak a készültségi állapotnak köszönhető).

A Gaudi napnak még egy állomása volt vissza, a Güell Park. Már csak Vera miatt is mindenképpen el akartam menni megnézni. Valamikor régen rengeteg képet mutatott róla, órákon át áradozott. Nem hagyhattam ki.

Bár  elég fáradtak voltunk, felvonszoltuk magunkat a hegyre, most persze nem kerültük ki a meredekebb utcaszakaszokra épített mozgólépcsőket.

A park  nagyon tetszett, tele mindenféle absztrakt oszlopsorokkal, fura építményekkel, mozaikokkal..... és kert része sem elhanyagolható.
Sajnos elég párás idő volt, lógott az eső lába, így fényképezgetni egyszer még vissza kell jönnöm ide (is).

A kerttel szemben benéztünk még egy ajándékboltba - hiszünk a csodákban. Hátha találunk valami értelmes ajándékot. Nem sikerült. Bár a Swarowsky disznó tényleg a mélypontot jelentette, nem sikerült olyan vackot találnunk, amit szívesen láttunk volna a saját lakásunkban.

Este aztán a nap megkoronázásaként kikötöttünk egy tapas bárban, ahol alaposan megünnepeltük Ircsi szülinapját :-)

Sícipő alpinismo

Ezen a télen nagyon rákaptam a túrasízésre. Évek óta sóvárogva néztem a pályák közelében felfelé baktatók sízőket, hogy a freeride-os filmekről ne is beszéljünk.... (bár a lesiklós jelenetek reprodukálásához még gyűjtenem kell némi tudást-bátorságot, de szerencsére nem (mindig) teljesen kétségbeejtő a helyzet :-))))

A márciusi, Dolomitokba tervezett utat az utolsó pillanatban bebuktam: pár nappal korábban -erőnlét-javítási célzattal- kicsit betegen bevállaltam a 42 km-es, 1900 feletti szintes Mátra túrát. Nem kellett volna. Másnapra 39 fokos láz, ami maradt is pár napig... úgyhogy fájó szível passzoltam az utat :-((

Bár teljesen meggyógyulni az azóta eltelt majd 3 hét alatt sem sikerült, de a gyakorlatilag felkészülés nélkül, egész elfogadhatóan teljesített félmaraton után nagyon lelkesen vártam az idei utolsó túrát az Ortler-Cevedale csoportba, 3700 m fölé.



Menet közben még azt hibát is elkövettem, hogy az autóban szinte folyamatosan a kedvenc Mano Negra számom ment, onnan kezdve nem is bííírtam nyugton megülni, dupla sebességgel égtek a fenekembe dugott petárdák....

Gyanúsan nem jöttek a hírek az utazásról, és sajnos az utolsó pillanatban derült ki, hogy Borival ketten maradtunk vállalkozó szelleműek, mindenki más visszamondta a túrát :-(

B verzióként közelebbi, kisebb hegy, a Venediger vagy a Dachstein lehetősége merült fel. Már-már ez is a reménytelen esetek közé került, mikor az új indulás előtti napon, este 3/4 10-kor Bori hívott, hogy András nagyon rossz hírt közölt vele, mivel Ausztriában pocsék idő van...... mégis a Cevedalere megyünk :-)))))))) nem nagyon akartam hinni a fülemnek, de lassanként csak-csak feldolgoztam az információt :-))) Ahogy azt is, hogy nem kell aggódni az 1200 napi szint miatt. 1700 m vár ránk :-))) Hűűűűha :-))) Újabb Darwin díj esélyes próba :-) De néhány ilyet már túléltem :-)

Sok idő nem volt a szöszmögésre, nagyjából kiszórtam a szoba közepére a legfontosabb cuccokat, megsütöttem a tervbe vett medvehagyás cuccot, és fél 2 táján ájultan zuhantam az ágyba, lélekben készülve a másnapi kómás munkanapra.

Meló után villámcsomagolás, sícipők felcsippentése Fecónál és rohanás Andráshoz, hogy csak kicsit késsek el....
4 után nem sokkal indulásra készek vagyunk, és csak a feltétlenül szökséges boxkiállásokkal robogunk a Cevedale irányába. Indokolt volt a tempó, több mint 900 km várt ránk, így is hajnali fél 3 körül értünk Pejoba.

Szállásunk kivételesen egy szállodában volt, a recepcióssal András megbeszélte, hogy a kulcs a lábtörlő alatt lesz....


Viszonylag gyorsan megtaláltuk a Hotel Alpinot, bár emlékeink szerint az Alpen-t kellett keresni, de ez elhanyagolható különbség, biztos a német név olasz megfelelője... csak a fránya kulcsot nem találtuk se a lábtörlő alatt, se az esernyőtartóban, se a.... sehol. Mellesleg a házszám és az utcanév sem stimmelt :-) Vidáman keresgéltük a meglehetősen kis faluban azt a bizonyos szállodát.... végül megtaláltuk, valahol a falu határában.

Minden a helyén, kulcs, házszám, utcanév, festmények....

Vidáman foglaltuk el a szobát, ott aztán végképp tinédzseresen kezdtünk vihogni, felfedezni a lehetőségeinket.  A luxusszálló ugyanis meglehetősen úttörőtáboros hangulatúra sikeredett.

A korai fekvésnek hála szombatra csak egy könnyed bemelegítő túrát terveztünk, hogy aztán vasárnap kipihenve, éhesen vessük magunkat a nagy kalandba.

El is indultunk a kiszemelt cél irányába, de a tervek azért vannak, hogy megváltozzanak :-) Gondoltunk egyet, és akklimatizációs túrára váltottunk: felvonóval 3000-ig, majd onnan megyünk lécen valamerre felfelé...

A felső lift -abszolút értékben is, de a hely méreteihez és az egyetlen pályához képest végképp- ipari léptékű. Rajtunk kívül pár bordos, és néhány öreg róka túrasíző szállt be. Elemezgettük a túrasízők szerkóit, messze nem az Invicta hátizsákos, tornacipős kategóriába tartoztak, rendesen fel voltak szerelve jobbnál jobb cuccokkal, jégcsákánnyal, kötelekkel, minden földi jóval...

A felvonó végénél kihasználtuk az utolsó lehetőséget, finom-hangoltuk a síkötéseket, majd a remek időjárás örömére követtük a menő sítúrázókat - a pályán lefelé.
Pár röpke szakasztól eltekintve nem volt az a fenékig tejföl szitu, hol a hó volt nagyon ramaty, hol a köd volt, akkora, hogy a léc orráig sem láttunk, hol a kettő együtt.... nagyon sokat azért nem cicóztunk, de így is, mire a hüttébe értünk, a profik már ették a rántott húst, itták a sört...

Egy darabig elnézegettük a völgy túloldalán a Cevedalet, tervezgettük a másnapot, majd levonóztunk - lécen már nem lehetett a völgyig csúszni.

Délutánra némi lazulást terveztünk a gyógyfürdőben, de lapoztunk, éppen felújítás alatt áll. Újabb B terv, nézzük meg a holnapi út elejét...

Egy darabig elkirándulgattunk felfelé. Az tisztán látszott, hogy a másnapi túrát nem lécen kezdjük. Sőt, jó sokáig nem is tudunk csatolni.... A kevés megmaradt  hófolt is erősen olvadófélben volt.

Mire utolértem a fiúkat, már felfedezték "A Követ", be is dobták a szolárium üzemmódot... és persze a hozzá tartozó kilátás sem volt utolsó :-))

Hazafelé menet feltérképeztük a faluból kivezető, egyetlen eddig be nem járt utat is. Sikerült rátalálnunk a méltán világhírű AquaPejo  források sorozatára.

Nagy szomorúságunkban, hogy a kiszemelt forrásnál várakoznunk kell, legurítottunk egy sört. Mire indultunk haza, már baromira fáztam. Kicsit aggódtam, hogy jön a visszaesés, de szerencsésen megúsztam. Mint kiderült, nem voltam egyedül. András órák óta átázott cipőben baktatott, és nála néhány prüszkölésnél nagyobb volt a tét... így a fürdőszobát wellness központtá alakítva előzte meg a bajt :-).

Az esti vacsit nagyon vártuk. A listából kiválasztott  pizzochieri állítólag igazi brutál kaja, mintha csak tudta volna a konyhásnéni, hogy másnap nem kevés erőre lesz szükségünk. Második fogásként hideg hússalátát kértünk. Az étterembe lépve kellemes meglepetesként salátabár várt minket. Toltunk is belőle, de óvatosan, nehogy valami finomra már ne legyen hely... Jött a pizzochieri. Nagyon finom volt, krumplis-sajtos-tésztás tömör gyönyör, valóban nem a diétázókra tervezve. Bár, amekkora adagot kaptunk, az a legtöbb diétába simán elfért volna. Sebaj, majd a hideg hússaláta. Aha, három hajszálvékony szelet sonka, egy levél saláta... maradt még néhány kör a salátabárban.

Este még kaptunk egy kis frissítőt-továbbképzést húzóremdszerek építéséből (kínosan nem emlékeztem, de lassanként visszajött néhány részlet, és most kicsit más eszközkészletet használva is megtanultam, már csak gyakorolgatni kéne ;-)), gleccserhasdékból mentés teendőiből (akkor még nem tudtuk, hogy a B terv helyszínén éppen élesben ment az egész) és a többi, és a többi.....

Reggel korán keltünk (nem is esett igazán jól, természetesen ilyenkor nem sikerül igazán jól aludnom), a lehető leghatékonyabb reggeli induláshoz minden bekészítve várt, csak a sorrendben lefektetett ruhákba kellett beleugrani, és a hátizsákot felkapni (neeem, a világért sem kellett háromszor átpakolni a zsákot, mert nem voltam biztos benne, hogy mindent elraktam, és neeeeem, véletlenül sem gondoltam meg magam, hogy mégis mit vigyek magammal, mit vegyek fel..... :-)  ). Végül sikerült a tervezett idő környékén indulni.

A hátizsákom már a lecuccolásnál sem volt könnyű a sok vastól, karabínertől, jégcsavartól.... de mikor a lécek is felkerültek, hááát, kimondottan nehéznek éreztem. Nem is kellett túl sokáig cipelni, hogy javuljon az idő, és aktuális legyen a vetkőzés. Felső a hátizsákba, sapka a derékpántba, mehetünk. Így nagyjából jól el is voltam, míg meg nem érkeztünk a ránk várakozó fiúkhoz.

Ott aztán veszett öltözésbe kezdtem, olyan szél várt a szikla túloldalán. Innen kezdve nagyjából a menedékházig maradtunk is a szeles oldalon. Idővel eljött a sapkahúzás ideje is. Jött volna, mivel azt sikerült valahol a szél szárnyaira bíznom. Ezer éves példány, de azon kevesek  közé tartozott, ami feljött a fejemre.... az adott helyzetben pedig különösen fájdalmas volt a veszteség. Néha szó szerint, olyan jeges, szúrós szembeszél fújt, hogy tényleg fájt tőle a homlokom (a csúcsra -38 C-os hőérzetet ígértek... itt kicsit jobb volt a helyzet, de valóban csak kicsit).

A házba olyan érzéssel érkeztem, mint annó az első Triglav túrán ronggyá ázva, eléhezés után, hulla fáradtan: nagy megváltás volt... Bár a betegség előtti fittségtől távol vagyok, de azért nem tragikus helyzet. De valami elképesztően tudtam fázni. Menet közben nem volt gond, de a leállások megtették hatásukat.... Kárpótlásként baromi finom gyümölcsteát kaptam, több bögrével is :-) Ráadásként pedig ipari méretű almásrétest :-)

A ház egyébként szuper. Nemrég újíthatták fel, még friss, fa illata van mindennek. A két nagy kedvenc (persze csak az almásrétes mellett) a cserépkályha és a ruhaszárító szoba :-)

Bár a viszonyok sokat javultak, az nyilvánvaló volt, hogy az idő alkalmatlan a csúcstámadásra (és szerencsére erre nyugodtan rá tudjuk fogni a döntést, és nem kell felemlegetni a lányok fáradtságát :-)))

Innen kezdve sokat egyszerűsödött a helyzet. Lécet csatoltunk, és mivel a gleccserjárás is elmaradt, házban hagytuk a beülőket, biztosítóeszközöket. "Súlytalan" hátizsákkal indultunk a kiszemelt Passo Forcola-ra. 

Menet közben sok lavina nyomon mentünk keresztül, de "ezek miatt nem kellett aggódni, ezek már lejöttek". Egy neccesebb hely volt, ahol az utasításoknak megfelelően Lábujjhegyen mentünk keresztül.

Idővel gyakorolhattam, hogyan kell csapatot vezetni, nyomvonalat választani... Ahogy egyre meredekebb lett a hegyoldal, András visszavette a vezetést, és apránként elkezdte növelni az előnyét :-) 

Miközben egy-két szakasszal keményen küzdöttem (folyton visszacsúsztam, már nem nagyon tartott meg a fóka), igen nagy örömömre szolgált, hogy András is lecsatolta a léceket, és gyalog tette meg az utolsó métereket a hágó tetejéig.
Ezt kimondatlan jóváhagyásnak vettem, lecsatoltam, és a hóba szúrtam a léceket. Az utóbbi időben kicsit betoji lettem síelésileg, nem nagyon akartam erőltetni a lejövést ott, ahova felmászni is csak négykézláb tudok.

A mászás -bár sokkal könnyebb volt, mint sível- még mindig nem volt könnyű menet. Főleg András nyomait követve :-) Erősen vitte a lelkesedés, talán az elmaradt Cevedale mászást próbálta kicsit bepótolni... mindenesetre akkorákat lépett, hogy néha kézi rásegítéssel sikerült átemelni a lábam a következő lépésbe :-) Szerencsére Peti időközben beelőzött, néhol áttervezve a lépésrendet :-) Kapaszkodóként kiválóan funkcionáltak a hóba bökött lécnyomok - a fiúk természetesen lécen jöttek le :-)
Fent persze a vártnak megfelelő barátságtalan idő fogadott, nagyon nem cicóztam hágócsokival, nápolyival, szendóval.... még nagyon élénken élt bennem a megfázás, főként, hogy még nem is sikerült belőle teljesen kikeveredni.... szóval húztam le, mint a vadlibák.

Lefelé természetesen útba ejtettük a házat,  toltunk még egy teát, kiderítettük a lefelé sível legtovább járható útvonalat, visszapakoltuk a nehezékeket és indultunk tovább, nehogy lekéssük a húsvéti vacsit.
A lefelé menet első köre bazi nagy kövek között, sokszor egylábnyomnyi hófoltokon vezetett le...  kímélendő a lécet (magamról nem is beszélve) ezt a részt gyalog tettem meg a völgyig. A helyzet macerásságára jellemző, hogy csak pikoszekundumokkal a többiek után értem a völgybe.

A lecsúszás helyenként mókás, helyenként kapaszkodós, helyenként lábfelemelős.... volt. A befutónál mindenesetre a hátszél igen sokat segített. Meglepően sokáig tudtunk lécen menni, nem sokkal a pihenős kő és a sapkaelvesztés helye fölött kellett csak lecsatolni. Innen kezdve újra sherpa üzemmódra váltottunk és a már jól ismert úton baktattunk vissza a kocsihoz.

Az előző nap csalódása után -már kezdtünk licitálni, ki hány kör salátát vállal- kellemes meglepetés volt a vacsi. Főleg, mivel kihagytuk a reggelit, nem tudtunk választani, de a jobbik verziót sorsolták nekünk :-)

Valamilyen gombócleves (Peti szerint hagyományos zsidó kaja) után bárányragu!!!!!! Hogy én ezért milyen hálás tudtam lenni :-))) A leves is finom volt, na de a bárány..... :-)))) Róma óta vágytam erre :-)

Reggel a fiúk bebiztosították a következő évünket: friss-bubis AquaPejoval locsoltak meg bennünket (ne hervadj el, síelj sokat! :-)))))

Gyors csomagolás, málházás után indultunk haza. A tervek persze azért vannak, hogy megváltoztassuk őket :-) nem, nem maradtunk tovább, de kicsit elnyújtottuk a hazautat. Illetve lerövidítettük. Nem kerültünk az autópálya felé, egy hágón keresztülvágva ereszkedtünk le a hegyekből. Persze meg-megállva egy-egy izgibb helyen, tónál, sziklánál (kerítésnél), kanyonnál..... :-)