Az első maraton

A Sárga 70 után két héttel újabb Darwin díjas vállalkozásom vált aktuálissá. Egy MARATON.

Sosem akartam maratont futni. Még felet sem. Annó Szilveszter unszolására kezdtem (újra) futni. Na jó, kellett hozzá egy elképesztő Margit szigeti öttusa VB is. Meg hogy felépüljek a néhány hónappal azelőtti térdműtétből. Közben Szilvó folyamatosan nyüstölt a fél és egész maratonokkal. A félre még csak-csak hagytam rábeszélni magam- Háromszor, mindegyiknél megfogadtam, hogy soha többet, aztán pár hét múlva azt, hogy na jó, majd egyszer még egy utolsót....

Most saját hiperaktivitásom, no meg Margó bejelentése, miszerint megy Olaszországba 10 km-t futni, vezetett oda, hogy egy újabb félmaratonra vágyjak. Aztán jött a rossz hír, hogy mégsem lesz félmaraton, csak 10 km, vagy maraton. Szokás szerint nem volt kicsi a szám, azonnal rávágtam, hogy akkor természetesen maraton. Csak nem fogok a 10 km-rel bohóckodni, amikor az már hónapok óta nem okoz gondot.... Így neveztem be a Piceno-i maratonra.

A felkészülés a sok megfázás miatt kicsit lájtosabbra sikerült a tervezettnél, de a 70 km-es túra azért megnyugtatott, hogy őrült nagy bajok nem lehetnek. Az utolsó hétre terveztem egy 15 km-es futást, ami természetesen nem jött össze. A maratonhoz speckó sportorvosi engedély kell, és mákom volt, sikerült hétfőre időpontot kapnom a sportkórházba. Már az odaút is rázós volt kicsit (nagyjából azt hiszem egy akkori akciónak köszönhetem a combomon megjelent kb. kéttenyérnyi fekete-lila foltot), de fejem akkor kezdtem a jelképes falba verni, mikor a sportkórháznál lelakatoltam a bicót és eszembe jutott, hogy az összes lakatkulcsot az irodában hagytam... sebaj, ezért érdemes jó főnöknek lenni, van néhány ugrasztható kolléga, akik szívesen utánam hozzák a cuccaimat :-)

Sajnos a sportkórházban sem ment minden simán. Mint kiderült, maratonhoz nem elegendőek a szokásos vizsgálatok, terheléses EKG is kell. Május végére kapok is időpontot. Fincsi, nekem 2 napon belül kell.... Megoldás?? Nincs. Illetve kerítsek valakit, aki máshol megcsinálja a vizsgálatot, ők pedig majd jól elfogadják azt. Eszembe is jut egy kirándulós barát, néhány telefon árán meg is lett a száma, éééés igen, másnap délután mehetek hozzá :-))) Este még várt egy spanyol írásbeli vizsga, kedden a vizsgálat (Dr. Viki szerint naggggyon jó az eredmény, hivatalosan is jószívű és terhelhető vagyok), szerdán újra sportkórház (juhééé, az engedély megvan), este spanyol szóbeli (újfent enyém a legjobb vizsgaeredmény, 92+96 %), de futni még mindig nem voltam a héten... jó, hogy fel-le bringáztam a városban, de azért a futás az futás... így spanyol után toltam még két kört a szigeten.... jó lett volna a három, de már késő is volt, el is kellett kezdeni a csomagolást, legalább a legfontosabb dolgokat kihajigálni a szoba közepére....

Csütörtökön a szokásos IKTI-s „ebéd” reggel 9-re tolódott. Az előző nap fokozott gyümölcsfogyasztásnak hála sikerült is eléheznem, így a szokásos hét nyert szett után már nem hagytam magam rábeszélni a következő hétre, maraton előtt nem cicózunk az eléhezéssel. A fiúk meg csak gondolják azt, hogy most tényleg lehetett volna esélyük kijönni a 10-ből ;-))) Visszafelé útba ejtettem a péket, minden töltött izéből vettem egyet. Meló után gyors csomagolás, vásárlás, ügyintézés és tűz le Palotára, a busz 8-kor indul.

A sofőrök nem vitték túlzásba a pihenést, a határ körüli boxkiállás után valahol már olasz területen egy gyors kávéra megálltunk egy Autogrillben és utána „rögtön” San Marino következett, kaptunk két órát.

Elsétálgattunk a városban, ettünk egy szelet pizzát, vettünk Margó lányának egy szuper tasót.... és már rongyoltunk is vissza a buszhoz. Fentről láttunk egy parkolót tele kabriókkal, mikor araszoltunk vissza a buszhoz, közelebbről is megnézegettük némelyiket, akkoriban indították a flúgos futamot.

A következő megállóig továbbra is az ébrenlét és a mély kóma határán lebegtünk, a rosszul viselt éjszakai buszozás után térdeim még mindig nagyon kínoztak.

Maceratában kaptunk egy helyi idegenvezetőt, akivel megnéztük a Sferisteriot: valaha stadionnak épült, ahol a squashra hasonlító játékot űztek közel focipályányi területen egy buzogány-szerű szerkezettel, mint ütővel. Néhány száz évvel később „A” gróf úr beleszeretett egy operaénekesnőbe, így szponzorálta az átépítést színház-szerű képződménnyé. Bemutatták az Aidát, óriási sikerrel, a következő darab (Gioconda) viszont baromi nagy bukás lett, így le is álltak a projekttel. Csak valamikor a 70-es években kezdték újra, azóta viszont remekül működik.

Megnéztük a gróf úr családjának palotájában kialakított kocsi múzeumot. A kiállított darabokat természetesen a gróf úr adományozta a múzeumnak. Közben a helyi tartomány atlétikai szövetségének elnöke magyarázott nekem sok mindent ékes olaszsággal, majd a főtéren egyszerűen „elrabolt” és színházba vitt. Intett az őröknek és lazán besétáltunk a nézőtérre.

Kicsivel 5 előtt értünk Fermo egyik tengerparti kempingjébe. Tekintettel az előszezonra nem kell a faházon másokkal osztoznunk. A part gyors felfedezése és még gyorsabb zuhanyzás-átöltözés után megcéloztuk a verseny ünnepélyes megnyitóját.

Mivel gyalog mentünk be a kb. 3,5 km-re lévő versenyközpontba –végig a tengerparton– természetesen lekéstük az ünnepséget. Nagyon persze nem búslakodtunk, kicsit körbenéztünk az expón (egy Asics pult, két kiállított cipő, három utazási iroda és két borász), és mentünk is vacsizni.

Tészta, sült hús, borok, süti... degeszre ettem magam. Az asztaltársaságunkról meg kiderült, hogy négyen vagy 50 maratont futottak le összesen. De lehet, hogy többet. Nagyon helyesek voltak, mikor megtudták, hogy mazsola vagyok, elláttak mindenféle jótanáccsal (egy részük már „természetes” volt a félmaratonokról, de volt újdonság, aminek később hasznát is vettem) és valahogy teljesen természetesnek vették, hogy OK, hogy ez az első maratonom, de persze ez után még jó sok fog következni, ez nem is lehet kérdés.....

A szombati reggeli tejeskávé, croissant – sajnos a tetőteraszt későn fedeztem fel, így a többiekkel ettünk a sátorban. Jött a hír, hogy 10-kor partra szállnak a katonák, amit látnunk kell. Be is baktattunk, szerencsére az időzítést olaszos lazasággal kezelték, így oda is értünk, fagyiztunk, megtaláltuk a legfontosabb helyeket... Nem nagyon tudtuk, partraszállás címén mire készüljünk, lestük, hátha felbukkan egy tengeralattjáró, valamilyen katonai cirkáló, végül a C verzió lépett életbe, ejtőernyősök jöttek.

Margó emlékei alapján elindultunk megkeresni Fermo óvárosát, ha már itt futom az első maratonomat, legyen róla néhány képem. Szép hely, azt már indulás előtt kiderítettem.

Sétáltunk egy nagyot, megtaláltuk a befutót, egy várszerű képződményt, és messziről láttam a keresett templomot. De addigra úgy döntöttünk, hogy menjünk kajálni, aztán pihizni a strandra.
A kajálós sátornál meglepetésre senki nem volt a csapatból.

Kiültünk a partra, megvárni a csoportot, de csak nem jöttek. SMS a csoport vezetőjének, jönnek-e kajálni, kell-e jegy a kajához vagy tudunk „egyedül”is enni. Pikkpakk meg is jött a válasz: nem. Az értelmezéssel elrágódtunk egy darabig, végül feladtuk. Visszamentünk a sátorhoz, gondoltuk, hogy majd kidumáljuk magunkat, elég sokan ismerik a csoportot. Próbálgattuk a lehetséges jelszavakat, mint Várpalota, Vizicsiga (vagy Úszó erőd???), de a várt eredményt nem hozta meg egyik sem, illetve mégis. Ékes spanyolomat kihasználva meglepően jól el tudtunk kommunikálni, elvittek minket a versenyközpontba, ahol az egész csoport ebédjét akarták a „nyakamba varrni”, végül kaptunk két jegyet és mehettünk enni.

Délután röpke döglés a parti homokban, majd irány Grottazzolina, ahol ünnepélyes keretek között most írják alá a testvérvárosi szerződést Várpalotával.

Mi meglehetősen sportosan, a helyiek meglehetősen micikésen sorakoztak fel. A falnál Mátéval kerültünk egy szekrény két oldalára, amit gyorsan meg is próbáltunk egymás nyakába dönteni. Szerencsére viszonylag halkan idétlenkedtünk át az ünnepséget, így nem dobtak ki minket.

A buli végén rávetettük magunkat az ananászra. Úgy tűnik, a végtelen pasta partyk sorában erősen ki voltunk éhezve a gyümölcsökre. Következő menüpont a vacsi, továbbra is az ünnepség szellemében :-).

Reggeli fél 7-kor, jajjj.... nem akaródzott felkelni. De fél 9-kor rajt, később már nem ajánlatos enni, kihagyni a kaját végképp nem, bár egy ideje vágyom az éhség csodálatos érzésére, annyit ettem mostanság. Utána gyors zuhany, kis rásegítés a tejeskávénak az ébresztéshez, öltözés, mégis inkább a hosszabb naciban megyek, a rövid már nagy, könnyen felcsúszik, nem akarom kidörzsölni a combjaimat. A többi adott. Szőlőcukor a zsebbe, víz a buszra, rajtszám (650) felszerelve, váltópóló, mehetünk.

A rajtnál kerestem a zónákat, gondoltam beállok a szokásos 5,5-6 perces zónába, nem szeretek a végéről indulni. De nem volt semmi, a tömeg sokkal kisebb, mint az otthoni versenyeken megszokott, nem kellett 5 percig totyogni, hogy az érzékelőhöz érjünk, néhány másodperccel a startlövés után már át is mentem rajta.

Egy darabig még próbáltam az egyik rutinos asztaltárs tempójában menni, nem is volt rossz, 50 m távolságból követtem. Végül a csoport egy másik részével akadtam össze, ketten a 4 km-re mentek közülük, az egyik srác a 10-en volt. Végül vele futottam 8 km-ig, el-eldumcsizgattunk menet közben, ott elengedtem, ne miattam legyen rekord lassú, én pedig újra felvettem az 50 m-es távolságot és kocogtam tovább. Közben a városban kacskaringózunk, sok a szurkoló, össze is pacsizunk a színházas pasival, a nem futó útitársakkal. 10 km: 1 óra 2 perc, nem a legjobb, de nem is rossz. Hosszú még az út.... Az egyik fordítópont a kikötő legvégében volt, ahol egyszercsak eltűnt a jelzőfényem. Nem nagyon értettem a helyzetet, de nem sokat agyaltam rajta. 12-13 km között találtam egy rendes épített WC-t (hááát igen, a reggeli jókora tejeskávé átka....), be is ugrottam pár percre, így nem kell a kirakott palánk-klotyót tesztelnem. Pár száz méter után jött szembe a „kiszemelt hát”, ő gondolom a palánkosban töltötte a lemaradásra szánt időt.

Helyenként közvetítik a versenyt, nincs nagy tömeg, engem is bemondanak. Integetek a mikrofonosnak, vagy 20 mentős, technikus, egyéb staff csápol vissza. Imádom. Egyik előző életemben tuttira valahol Olaszországban éltem. Egymásnak vagyunk kitalálva :-)

18 km környékén a kempingnél járunk, nem lenne rossz beugrani pihizni egyet, de még nem pazarlok túl sok energiát a gondolatra, meglepően fittnek érzem magam. Mindjárt itt a félmaraton, és még nem igazán voltak gondjaim.... aztán lettek. A 19-20 kilométerkő közötti távolság valami elképesztően hosszú. Soha nem akar vége lenni. Aztán 20 körül elvágták a nyűgösséget, újra repülök :-) Haha....

Félmaraton: 2:14:07. A legelső időm anno, 11 éve kb. fél perccel volt rosszabb. Ha leveszünk mondjuk 2 percet a boxkiállásra (ami nem igazán tekinthető pihenésnek tekintettel a guggolós pozícióra), akkor épphogy a legjobb időm mögött vagyok egy perccel. Így nem is rossz :-) De akkor megállhattam, most nem fogok.



Eddig valahogy úgy terveztem, hogy a táv felét nyomjam le viszonylag rendesen, aztán majd meglátjuk. Alapvetően séta, ha van energiám, futok, de onnan kezdve tényleg tét nélküli minden. Természetesen nem így lett :-)) Valahol menet közben átszerveztem a történetet: 5 km-ként itató, 20 km után etetés is, közte a 2,5 km-eknél vizes szivacs. Ezeknél a „szórakoztató intézményeknél” lehet kicsit (max 20-30 m) sétálni, de közte futás, ha megy. Ezek úgyis olyan belátható, rövid távolságok, vállalhatónak tűnt. És meglepően jól működött.

Közben cserélődtek mellettem az útitársak. Valahol 18 környékén botlottam bele a neon-olasz parókás pasiba, akit már a rajtnál is jól kifigyeltünk. Na őt szívesen elveszítettem volna nagyon gyorsan, baromira belefutott az aurámba. Nem lett volna semmi gond az együttfutással egy darabig, ha nem akar szinte kart-karba öltve futni. Próbáltam helyezkedni, de szinte tolt le az út szélére... átmentem a másik oldalra, megvárt, és tolt középre.... Végül nem maradt más, mint tempóváltás és elillanás.

Nem sokára jöttek szembe a gyorsabbak, ők már túl voltak az utolsó fordítón. Kezdtem őket irigyelni, de még mindig viszonylag jól elvoltam. Az idővel szerintem nagy mákunk volt. Szombaton 30 fok felett volt a hőmérséklet, mára max. 21-22 fokot ígértek, aminél szerintem több volt, és persze a tengerparti pálya miatt a páratartalom sem kicsi... de nem tűz folyton a nap, mióta árnyékmentes helyen futunk, vékony fátyolfelhő borítja az eget. Nem mondom, nagyon jól esik a vizes szivacs, de lehetne sokkal rosszabb.

Az utolsó fordító 28 km után kicsivel van. Na ez nagyon kellett már, valahogy nehezen viseltem, hogy már rég túl vagyunk a táv felén, de még mindig távolodunk a céltól. És kint futunk a prérin. Nem igazán szerettem ezt a részt. Kicsit javított a helyzeten, hogy a fordítón túllevőket kísérő bringás pasi rám vigyorog, integet és sportközvetítés stílusban világgá kürtöli, hogy Bella Magyarország :-)) Sokan sürgölődnek körülöttünk esténként, sok a barátság a helyiekkel, de őrá nem emlékszem. Mindegy, aranyos szitu volt :-)

Egy ideje már kerülgettük egymást egy olasz csajjal, most váltottunk néhány szót, együtt futottunk egy darabig. A 30-as itató egy katasztrófa. Mint kiderült, nekünk szerencsénk volt, hogy sikerült vizet fakasztanunk (már-már önkiszolgáló rendszerben, mert az állomás személyzete nem nagyon akart kiszolgálni), a csaj szeretett volna cukrot (fehér kockacukrot osztogattak helyenként), de lekésett róla. Adtam neki némi szőlőcukrot a készletből. Jajj, áldom a rengeteg eszemet (fő a szerénység), hogy hoztam. Az itatók előtt, 5 km-enként nyomok egy szemet, a víz lemossa a nyomokat, így nem szárítja ki a számat-torkomat, szuperül működik :-)) Most különösen fontosnak éreztem, a jótanácsos estén elhangzottak szerint 30 km-ig remekül elvan az ember, de ott elfogy a szufla, fejben kell rendbe tenni magunkat a befutáshoz. Hm... nekem nincsenek komolyabb gondjaim, valami biztos nem stimmel velem. De lehet, hogy simán a szőlőcukor működik, nem kell az etetőknél kitett sütikre fanyalodnom, nem nagyon kívánom a nutállás linzerszeleteket, így megvan a saját energia-utánpótlásom. De azért az eddigieknél sokkal fokozottabban figyelek oda az alkatrészeim visszajelzéseire.

Lassan elhagytam az olasz csajt, a körülöttem futók közül többeket látok leülni az árnyékban, mellém pedig került egy olasz, sárga trikós pasi. Sokáig mentünk egymás mellett, tisztáztuk, hogy az olaszt eléggé töröm, így nagy csacsogást nem rendeztünk. 35-nél jött a táv egyetlen „komoly emelkedője”, egy felüljáró (persze odafelé is megvolt, csak még frissen, 21 km után találkoztunk vele). Közvetlenül előtte az itató, így kicsit hosszabb sétát engedélyeztem magamnak. Kizárt, hogy felfussak az emelkedőn, ezt a rövidebb pesti futásoknál sem szoktam szeretni, nem hogy 35 után. A sárga trikós próbált magával húzni, de nem nagyon hagytam magam. Ment nélkülem, de néhány 10 m után ő is feladta hegyi terepet, sétált a bucka tetejéig, innen megint együtt mentünk egy ideig.

Valahol itt kezdtem el visszalévő kilométerekben számolni. Menet közben erősen hessegettem el magamtól mindenféle komolyabb kombinálgatást. Semmi értelme, nincs tapasztalatom, nem tudom, hogy fogom bírni a végét... a félmaratonig simán a 21 km-ben gondolkodtam, a másik felével nem nagyon foglalkoztam, utána egy darabig csak úgy mentem, 25-27 után elértem a „csak 3 sziget kör” zónát, az már tök jó, ki lehet bírni :-) Amint beértem másfél körön belülre, újra szárnyakat kaptam. Szuper, már csak egy kör, meg el a Champs-ig, ott vár a sör és a padlizsános kenyér......

4 km-nél utolértem egy nőt a buszról, innen nagyjából együtt mentünk a befutóig. Menet közben elhagytuk Mátét és Lacikát. A kempingünktől sétáltak a cél felé. Hátulról kaptunk egy kis hűsítést, néhány elismerő megjegyzést, de a részleteket már nem hallottuk, mentünk tovább. Lassan jött el a 40. km, és főként az utolsó itatás. Ismétlődött a menet első fele a holtponttal, de toltam egy extra szőlőcukrot, és hajrá :-) Az utolsó 300 m-ig minden rendben ment, csak elképesztően untam már a történetet. A legvégén már nagyon lassítottam volna, de Margit nyomta rendesen, nem maradhattam le :-) Végre ráfordultunk a célegyenesre, vörös szőnyeg, lelátó, hangosbemondó... Na, akkor innen peckesen, mosolyogva az utolsó 100 m-t :-))) Meg is jegyezték, milyen könnyedén futottam be :-)))

De jó, megvan :-)) Saját mérés szerint 4 óra 41 perc. És élek, és nem utálom az egészet, ha nem is most rögtön, de lesz folytatása a történetnek, lesznek még maratonok :-)) Főként, hogy az izületeim meglehetősen toleránsak voltak, csak nagyon halvány jelzéseket küldtek időnként. És csak rövid ideig :-)))

Gyors pólócsere a buszon, csurom vizes a hátam, fúj a szél, fázok. Vissza kajálni, Margó már éhes. Szuperül futotta 10 km-t, azután sok órát várt rám, megéhezett. És már 2 óra is elmúlt. A kajánál persze a futás a téma. Mint kiderült, Máté és Lacika nem extra kört tettek a kempinghez a befutó után (messze előttem jártak mindig, ez simán belefér a róluk kialakult képbe, a brutál-futók közé tartoznak), Lacikának annyira fájt a térde, hogy 16 km gyaloglással teljesítette a távot, Máté meg bekísérte, kézakézben léptek át a célvonalon. Közben előkerült a neon olasz, bepattant a mellettem lévő üres helyre, kicsit dumcsiztunk (ez azért meglehetősen erős túlzás, síí, molto beeene – kb. ennyit tudtam kinyögni a teljes társalgás során), hozott nekem egy pohár bort (amit elképesztően nem kívántam, de elkortyolgattam egy részét), megkaptam a sütijét, idővel pedig könnyes búcsút vettünk :-)

Ideje volt visszaindulni a buszhoz, nem csak a szél dolgozott egyre erősebben, az eső is rákezdett. Khm.... az időjárásnak volt mit szépítenie a 70 km-es gonoszkodása után, de minden eddigi bűne megbocsátva, a mai nap remek volt :-))