Sárga 70

Khmmm.... a sör az oka mindennek :-)

Történt, hogy -bár egy 40 km-es börzsönyi túrát terveztünk Margóékkal- de megakadt a szemem a Sárga 70 teljesítménytúrán. 70 km, 2225 m szinttel. Indulás éjjel 11 és 1 között, a szintidő 17 óra. Nagy elhatározással nem született abban a pillanatban, de folyton ott motoszkált az agyamban. Akkor is, mikor Bencével sikerült a kb. negyedévente aktuális találkozónkat egy (két...) sörrel kombinálni. És persze a katalizátor működött, bár Bence kb. az egyetlen a környezetemben, aki kellően őrült ahhoz, hogy alkohol nélkül is pillanatokon belül elhatározzuk, ezt ki kell próbálnunk. Sőt, megtoldotta annyival, hogy az indulás napján este 7-kor tette le a 12 órás szolgálatot, és másnap este 7-kor kezdte újra. És előző nap izomlázasra futotta magát. Ez az extra jár neki, az mégsem lehet, hogy csak annyit teljesítsen, mint én :-)

A szombatot laza napra terveztem, sőt a pénteki futást is kihagytam. Délelőtt kivittem a kocsit Budaörsre, a befutóhoz. Az már messziről látszott, hogy a 70 km séta után nem nagyon esne jól BKV-val hazajutni. Közben röpke bevásárlás a Decathlonban (újfent túranadrág, a pár hete beszerzett is már kínosan lecsúszkál), útravaló az Auchanból (nem apróztam, 7 szendvics, 4 banán, kell az energia). Aztán leparkoltam a kocsit a céllal szembeni lakótelep szélén, a buszmegálló mögött. Hazacuccolás a csomagokkal, majd kis ejtőzés, netezés, egyeztetés, spanyolozás, szöszmögés....

Terveztem, hogy kinézek a CM-re, ha már tényleg lelkes bringás lettem az elmúlt másfél hónapban, de pont akkorra punnyadtam be annyira, hogy inkább az ágyat választottam. Alvás persze nem lett a dologból, de jól esett a pihi. Este aztán szendókészítés, pakolás, optimálás: minden meglegyen, ami a 70 km-en kellhet, beleértve az esőruhát (az esőt tuttira ígérték), váltóruhát (napközben azért melegre lehet számítani), kaját, vizet... de persze minimalizálva a cipelendő súlyt. A kis hátizsákba mindez nem fér be, elő az egyel nagyobbat.

A Vonat 9.20-kor indul, kicsivel 8 után útra kelek, ki tudja, milyen a forgalom a CM miatt, mekkora a sor a pénztárnál. Khm. Körútig sétálással, villamosra várással, mindennel együtt is 8:20-ra a Nyugatiban vagyok. Sikerül a jegyváltó automatáknál előbukkannom, 3 perc múlva a jegyek is megvannak. Juhhé... akkor séta, de csak módjával. Aztán felsejlik előttem egy gőzölgő tejeskávé képe. McDönci, 3 dl kávé, de bent meleg és párás minden, nincs kedvem leülni. A pályaudvar sem az, amire nagyon vágyom. Végül a villamosmegállóban kötök ki, elfotózgatok, kortyolom a kávét, Piramist hallgatok a túloldali alkoholmérgezéses homless társaság előadásában. Egy közéjük illő pasi megtámadott, hogy beverték a fejét, meg tudja mutatni, ezért adjak neki pénzt kajára. Úgy meglepődtem a logikai csavaron, hogy felröhögtem és adtam neki némi aprót.

Közben befutott Bence, nem volt valami friss. A vonatutat Esztergomig átdumáltuk, aztán a leszállásnál -hogy magunknak is bizonyítsuk elszántságunkat- vettünk egy mély levegőt... És gyorsan ki is fújtuk, mikor megláttuk a sort a nevezésnél.

Hogy, hogynem a vártnál gyorsabban kerültünk sorra :-) Még megpróbáltam megszabadulni a kondenzált kávétól, a kijelölt hely sajnos zárva, így az állomás végén elmentem kicsit botanikuskodni. Közben végignéztem, ahogy egy klasszikus tankoló pisztollyal elkezdik feltölteni a vonatot. Gondolom ez csak a reggeli járat lesz :-)

Indulás az állomásról, hivatalosan 11:05-kor, viszonylag a tömeg előtt. Meg is van a hátránya, nem ismerjük a terepet, így szó szerint követjük az itinert, vagy 50 m kerülőre kárhoztatjuk magunkat a parkon keresztül, egyedüliként az indulók közül :-) És persze az előnye is ott van: az első emelkedő elején már melegszik az idő, lehet vetkőzni, illetve sajnos az esőkabát is kezd aktuális lenni. Beállok egy fa alatti száraz foltba öltözni, majd trappolunk tovább. Alig 100 m -t mászhattam felfelé, mikor hátulról jönnek a hangok, hogy valaki otthagyta a kerítés tövében a fotóstáskát.... kafa, jól indul :-)

Hoooosszú, húzos emelkedő után érjük el az első ellenérző pontot, a Vöröskeresztet. Érzésre az összes szint negyedét teljesítettük, sajnos gyakorlatban ez még csak 143 m volt a 2225-ből. Az út a térképen felderítetlen területként, fehér folttal jelzett, egyszerűen csak "Hegymeg" néven jelölt mezőn vezet át. Illetve a mező körül. A körülöttünk lévő hegyeken fejlámpa füzérek sorozata világít, egészen Mont Blanc-os utánérzéseket keltve bennem.

Valahol itt észleltem a cipőm beázásának első jeleit.

Újabb 7 km-el, 157 m szinttel, és egy kerítésmászással odébb jött a második ellenőrző állomás (Cserepes árok). Uzsonnaidőt hirdetünk, persze nem a szalvétás-piknikes verzióra kell gondolni, én pillanatok alatt letoltam egy banánt, Bence még egy szendóval kiegészítette a menüt. De nagy részét már röptében. És persze közben vigasztalhatatlanul esett az eső. Egyre nagyobb sárban-dagonyában mentünk. Valahol errefelé jegyezhettem meg, hogy még nem estem. És valahol errefelé (pontosan 50 m múlva) vesztette aktualitását a megállapítás. A dagonyában egy nagyobb pocsolyát készültem ritka elegánsan átugrani. Rugaszkodó lábam ennek megfelelően elegánsan csúszott ki alólam és estem ritka elegánsan térdre. Szerencsére csak térdre, nem hasra (ugye-ugye a Mont Blanc puha havában ez nem volt gond), na az lett volna itt szép....

Klastrompusztára még koromsötétban értünk be. Elmerengtünk, hogy a csendes kisfaluban, ha valaki hajnalban kinéz, hogy meglepődhet a szokatlan tömeg láttán....

Az ellenőrző állomáson kellemes meglepi: szörpöt és zselés szaloncukrot osztanak. Utóbbi kevésbé hat meg, előbbiből viszont kereskedelmi mennyiséget fogyasztok. Felturbózva indulunk tovább. Kell is, az itiner szerint a falu végén az út meredeken emelkedni kezd. Így is volt. És hosszan. Ami tulajdonképpen a jó hír. Azóta ugyanis rájöttem, hogy a hátizsákom sem az én méretem már, nem tudom elég szorosra húzni, így az egyenes és lejtős szakaszokon nagyon kényelmetlen, erősen jönnek elő a lumbágós érzések (időnként tolok is rá egy fél Sirdalud-ot, hátha nem derékszögben, rőzsehordó nénikeként kell befejeznem a túrát, de sajnos érdemi javulás nincs), az emelkedőkön viszont előre dőlök, jól felfekszik a hátamon a batyu, igazi megváltás.

A hosszú emelkedő hátránya az azt követő hosszú lejtő :-( És meredek. És sáros. Nagyon. Én már szerencsére kipipáltam az esést (erről a tényről bölcsen hallgatok, nehogy újfent érvénytelenítsem a megállapítást), de mellettem sorra esnek-kelnek az emberek, sokan sorozatban, egy méter lábon, kettő fenéken. Egyre sűrűbbek a szalonképtelen megjegyzések, nem is nagyon csodálkozom rajta. Nekem „könnyű” dolgom van, nálam vannak a nordicos botok, de sokan bot nélkül jöttek.... Elképzelni nem tudom, hogy csináltam volna végig a botok nélkül a túrát. Egy dolog, hogy az emelkedőkön is rengeteget segítettek, de a sáros-csúszós lejtőkön lehet, leültem volna az árokpartra sirdogálni, hogy ez megoldhatatlan feladat :-)) na jó, ezt azért nem, de igen sűrűn káromkodtam volna.

A Vöröshegy nyerge nagy pofon volt. 26,9 km. Érzésre minimum 40. A sok sárban csúszkálás, felfelé is, lefelé is, nagyon felemésztette az energiáimat. Teljesen reménytelennek tűnt, hogy még 50 km-t végig tudjak menni, még akkor sem, ha javulnak a körülmények. Az sem nagyon segített, hogy menet közben megláttuk a Hármashatárhegy adótornyainak fényét. Már-már TÁDÁÁÁÁÁÁM érzés volt, hiszen azon a részen otthon vagyok, az már mégis „csak egy köpésre van Budaörstől” – persze jókora köpésre, az 50 km-es befutó a Hűvösvölgyben van. (Azt már csak halkan jegyzem meg, hogy a 3H-ra eljutni még vagy 6 óránkba telt..... ennyit a tádám-ról).

Ezen a részen valahogy nem nagyon lehetett hallani a túra elején még nagyon jellemző beszélgetéseket. A legtöbben valami holtpont közeli állapotban voltunk. Szerencsére elkezdett hajnalodni, és alig 4 km-re várt ránk MÓNIKA (italbolt). És ugyan csak nagyon félve megfogalmazott ábránd volt, hogy esetleg nyitva találjuk, de vannak még csodák.... Mivel ez a 30 km-es táv befutója, kicsit komolyabb az állomás. Zsíroskenyér, lekvároskenyér, és a nyitva tartó kocsma :-))) Bár induláskor még tervbe vettünk egy radlert, eszembe nem jutott volna azt kérni (sokan söröztek a továbbjövők közül is....). A tejeskávé (nem is rossz) viszont a megfizethetetlen kategóriába tartozott.

Az indulás fázósra sikerült, meg kellett ejtenem egy gyors átöltözést: az esőkabátot pulcsira cserélem, bár melegem így sincs, egy vizes réteggel kevesebb van rajtam. Ahogy újra mozgásba lendülünk, a hőérzetem is javul.

Szerencsére az út is emelkedik, a hosszú lejtő alaposan megviselt. Lassan beállunk egy állandósult tempóra, ugyanazokat az arcokat látjuk magunk körül. Az emelkedőkön jó ütemben húzunk el mellettük, az egyenesen-lejtőn utolérnek, visszaelőznek. Lassanként kezdjük felismerni bennük a Patagóniából ismert svájci tömeggyilkost és kedvenc szatíromat.

A Muflon itatónál újabb pecsétet kapunk. Fel sem ismerjük az eresz alatt kucorgó párosban a második állomás személyzetét. Ők is romosak, a srác előző nap bejáráson-szalagozáson volt, azóta pecsétel, és még sokáig kell ücsörögnie a hidegben. Mi legalább mozoghatunk....

Elkeserítően hosszú lejtő végén jutunk ki a solymári Shell kúthoz. Én már nyújtom is a pecsételős füzetemet az embernek, de kiderült, hogy ő csak frissítőállomás, víz-csoki.... egyikre sem vágyom, mindegyikből bőven cipelek magammal. Viszont eszembe juttatta, hogy könnyíthetnék a csomagomon, „reggelire” betáraztam egy háromdecis narancslét. Mire a Rózsikaforrás állomásához érünk, el is fogy. A derekam nagyon romos, a botokra dőlve próbálom pihentetni. A pecsételős fiú aggodalma kicsit erősödni látszik, mikor megtudja, hogy a 70 km-es távon vagyunk. Kétszer is rákérdez, biztosan jól vagyok-e. Nem nagyon hiszi, hogy igen, csak a rozzant derekamat cserélném valami jobbfajta szénszálasra.

Lassanként ismét megkönnyebbülünk, elkezdünk felfelé araszolni a „hazai pályán”. Sajnos gyorsan felérünk, nagyrészt a Guklerrel párhuzamosan, szintben haladunk. Szinte a minden mindegy állapotban lépegetek. Kötők padja- feltételes ellenőrzés, két lány, egy bringa. Meglehetősen keskeny az ösvény, Bence el is csacsog velük, hogy jutottak odáig biciklivel. Hamarosan kiérünk egy rétre. Ismerős a hely, Fecó kedvenc hullámvasutas edzésútvonalán vagyunk. Bence már egy ideje emlegeti a reggelit, nem várunk vele az Újlaki-hegyig, megejtjük itt, nem is maradunk egyedül a döntéssel. Csak az a kérdés, leüljünk-e. Biztos jólesne, de erősen bizonytalan, fel tudunk-e állni utána. Nem sokat cicózok, eldobom magam a fűben. Szerencsére itt száraz minden, még nem esett az eső. Majszolás közben az egyik túratárs dünnyögését hallgatjuk. Eddig mindenhol nagyon jó véleményeket hallottunk-olvastunk a szervezésről, nekünk is pozitívak a benyomásaink, de emberünk nyomja egy darabig a rizsát, aztán reggelijének végére érve pát int és megy tovább.

Nemsokára mi is indulunk, sajnos az eső is újra kezdni, vissza kell venni az esőkabátot :-( Bence közben próbál a 2 órás befutóra rábeszélni, ilyen meggondolatlanságokba nem vagyok hajlandó belemenni, szerintem menjünk, ahogy tudunk, aztán majd meglátjuk....

Az Újlaki-hegyről aztán jól körbenéztük, a reptéren valamelyik csapat éppen kezdi a bemelegítést, tavaly én is köztük voltam a 24 km-es távon. A hegyről lefelé vezető út talán a túra mélypontja. Felfelé imádom, meredek, szuszogtató, finom... lefelé gyilkos, csúszós, nemcsak a térdem purcan ki totálisan, de a csípőizületem is kemény jelzéseket küld. Ha álmomban jönnének ezek az érzések, biztosan kemény fogcsikorgatással járna, de még ébren is kaphatnék rosszalló pillantásokat a fogdoktornénitől. A reptér sarkánál újabb jótékony emelkedő, nincs is bajom egy alkatrészemmel sem :-))

A Hűvösvölgyben sokan kiszállnak, 50 km-es befutó. Bence nem kér a frissítésből, de engem nagyon izgat a csalamádés zsíros deszka... végre valami új íz :-)) csak rábeszélem egy fél szeletre :-)

A továbbindulásnál sóvárogva pislogunk a villamos felé, de vár a Nagy-Hárshegy. Az eső ellenére meglepően sokan jönnek-mennek az erdőben. Bence száguld, letolt valami energiaitalt. Nálam is van egy tarcsi, de végszükség esetére tartogatom, annyira most nem érzem vészesnek a helyzetet. A hegyről lefelé aztán csökken a fittségem, én is elkortyolom a lötyit. Tényleg segít, ha mást nem, fájdalomcsillapítóként meglepően jól funkcionál: keményen fájó térdem-csípőm jelzései elhalkulnak, újra beszélgetősebb lesz a szakasz.

Közben összetalálkoztunk egy elég fura figurával, aki végül a célig velünk tart. Időnként előreszalad, eltéved, újra velünk jön... közben meg-megkérdezi, hogy hallottuk-e, hogy megváltozott a befutó helyszíne bár azt nem tudja mire és vajon ki lesz-e szalagozva? Mondtuk, hogy igen tudjuk, Nádas söröző, pont szemben az eredeti céllal, és a főút mentén van, el sem téveszthető.... A bizonytalanság nagyon mélyen rögzülhetett benne, mert több óra együtt utazás után is többször visszatért a kérdésre....

A Csacsi-réten jött a szomorú felismerés, hogy a sarkamat-talpamat nem a cipőbe került kavicsok nyomják, keményen vízhólyagosodok. Felmerül a zoknicsere lehetősége de már olyan nedves a cipő, hogy sok értelme már nincs, a maradék 10 km-t kibírom így. Fél lábon is. Muszáj :-)))

Menet közben még van egy szörpös fél perces megálló, aztán irány fel a Sorrento sziklákhoz. Tetszik az állomás, a srác egy függőágyat szerelt a fák közé, van fedél a feje felett, körbepakolta magát minden földi jóval az uncsibb időszakokra, teljes az összkomfort :-) És a legkedvesebb hír: 7 km-en belül vagyunk :-)

Hooooooszzú gerincen megyünk ki a Huszonnégyökrös hegy nyergébe. Indulásnál még felmerült, lecsekkoljuk Bence geoládáját a hegyen, de egy méter extrát sem kívánunk már, kimarad a műsorból. Végtelennek tűnő 3,5 km után megkapjuk az utolsó pecsétet, és indulunk a lejtős-aszfaltos záró 3 km-re.

A sörözőben megértő tekintetek fogadják igencsak furcsa járásunkat, gratulálnak a teljesítéshez és ezerrel terelnek a zsíros- és lekvároskenyerek, csokik és egyéb finomságok irányába. A leülés most is kérdéses, a felállás meg méginkább. 14 óra 29 perc, 70,7 km, 2225 szint. Fél 2 előtt beértünk. Huhh.... Nem gondoltam volna, főleg ilyen körülmények között.

Elképzelni nem tudom, hogy jutnék haza BKV-val. Bepakoltunk a kocsiba, Bence már bent ül, én állok az ajtóban, és erősen gondolkodom, hogy is kéne beszállni. Ezen már csak röhögni tudunk. Nagy nehezen ezen is túl vagyok. Kicsit aggódok, lesz-e erőm fékezni, anélkül esélyem sincs hazajutni.... de simán megvan.

Otthon lábujjhegyen osonok a fürdőszobába. Nem mintha a nemlétező lakótárs felébresztésétől kéne tartani, egyszerűen minél kevesebbet szeretnék szétszórni a nadrágomon levő néhány kilónyi erdei földből.

Mire megtelik a kád a finom habos forró vízzel, kiválasztásra kerül Szerb Antal és a Stellenboshból importált pinotage, a következő 40 perc jóleső ájulatának elengedhetetlen kellékei. És közben lesz időm elgondolkodni, tényleg akarom-e a két hét múlva esedékes következő kihívást. Persze a kérdés csak néhány napig kérdés, utána már biztos a válasz: igenigenigenigen :-)