Valahogy nagyon nyögvenyelősre sikeredett a japán utazás előkészítése. A dolgozós ügyek is persze pár héttel indulás előtt álltak fejre (szerencsére éppen időben sikerült gatyába rázni a rendszert), a tervezett hosszú futásnak is folyton keresztbe tettek a felhőszakadások, de az igazán nagy izgalmat az jelentette, mikor az indulás előtt két nappal -a hosszú hétvége kellős közepén- rájöttem, hogy fogggalmam sincs, hol lehet az útlevelem. A fix, állandó helyén nem volt. Többször feltúrtam a lakást, fél napos csomagolás eredményét nulláztam le, de sehol nem találtam.
Erősen pánikba esve telefonáltam haza, de Pécsett sem találták. Mindenféle vészforgatókönyvek forogtak a fejemben, hogy van az azonnali útlevélkiállítás lehetősége, de a hosszú hétvégén nyilván nem dolgoznak... kit ehetne felhívni, hogy mégiscsak kinyissák a kedvemért az útlevélgyárat.... Mikor már nagyban hegyeztem a kardomat, hogy beledőlök, többször átgondoltam, hogy adom be a történetet a főnökeimnek, valahogy beugrott, hogy a lakásbérléshez be kellett scannelni az útlevelet... Rongyoltam be az irodába, és ott volt :-))) Legalább 10 évet öregedtem ebben a másfél órában... próbáltam lehiggadni, elvenni a ritmust a Törpékkel tervezett mozihoz, mit ne mondjak, lassan ment.
Este még pakolásztam, reggelre úgy éreztem, egészen jól állok. Még elszaladok néhány dolgot vásárolni, lerakom a kocsit a FETI-ben, délután megejtem a régóta tervezett 24 km-emet, majd az áthorpasztott éjszaka után repcsire ülök.
Aha, ahogy Móricka elképzeli... addig jutottam, hogy a Keleti mellett feladtam az utolsó pillanatban érkezett csekkemet. Indultam volna tovább a Mg ampullák beszerzésére, de a Lucianot hiába győzködtem, füle botját sem mozgatta.
Gondol-gondol, a Keleti fizetős parkolójában hagyni a kocsit 3 hónapra.... háát, nem így terveztem. Tréleres Sanyi telefonszáma csak az ellopott telefonomban volt meg.... Maradt autómániás Márk kollégám, aki szerencsére a közelben lakik. És még nagyobb szerencsémre rá is ért :-)
Tettünk pár kísérletett a beindításra, konzultáltunk Lórival, de csak nem működött egyik ötlet sem :-( Márk hazaszaladt a gyerekekkel, majd indult vissza, hogy tovább próbálkozzunk. Közben rejtvényt fejtegettem, nézelődtem, és a nagy várakozás megpróbáltam beindítani a kocsit. És pöccre indult! A kis genya! Mondjuk jobb, mintha nem tette volna.... A segítséget lemondtam, a további intézkedést feladtam, húztam be a FETI-be, és naggggyon gondosan ügyeltem rá, nehogy véletlenl lefulladjak egy lámpánál (mondjuk nem szokásom, de amilyen szériát futok mostanában.....).
Győzelem, hazafelé sikerült a ha nem is 24-et, de 21 km-t futnom. Ezzel helyreállt a rend a világban. A reptére simán, időben kijutottam (thanks to Márk), innen kezdve a legnagyobb bánatom annyi volt, hogy nem nagyon sikerüt aludnom az úton.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése