A park egy nagy csalás. Egy zátonyra futott hajóroncson, és egy szétrothadt olajfúró tornyon kívül (ez viszont kimondottan tetszett) semmi érdekes nem volt.
Illetve... egy helyen kimentünk a partra.... nem, nem mertünk kocsival, csak kisétáltunk. A homok tele volt állatnyomokkal, köztük egy olyan macskaféle (???) nyommal, aminek mérete kb. fele akkor a volt, mint Zoli cipőnyoma.
Így aztán a tervezettnél rövidebben időztünk a parkban, és tepertünk az első benzinkút felé, mert erősen necces volt, kitart-e a benyánk addig (Henties bay óta nem volt benzinkút). Addig-addig siettem, míg sikerült egy újabb nagy követ telibe találnom, és persze a kerék kihajlott, leeresztett... (2:0 a javamra). A napi rutinunknak megfelelően vettük elő az emelőt, raktuk fel a virslit, és mentünk tovább. Most már Zoli vezetett, nekem elég volt az elmúlt két napi frusztráció...
Ismét szerencsénk volt, nem túl messze találtunk egy „gumijavító műhelyt”.
A fickók meg is csinálták pikkpakk a kereket, majd közölték az árat. 110 namib dollár. Ügyes próbálkozás volt a srácok részéről. Kár, hogy nem jött be. Az előző, hasonló akciónk pontosan 100 dollárral volt olcsóbb. Zoli mélységes felháborodását látva megkérdezték,miért mennyit vagyunk hajlandók fizetni. Nagy jókedvünkben 30 dollárt ajánlottunk, amibe boldogan belementek. Cserébe viszont felvettünk egy stoppos fiút, aki náluk próbált valami fuvart szerezni a legközelebbi benzinkútig. Gondoltuk, kicsit összehúzzuk magunkat, elpakolunk a degeszre tömött kocsiban és beférünk. Viszont mikor megláttuk a srác bőröndjét..... Szegény biztos nem erre számított, nyakában a térdeivel, ölében a bőrönddel döcögött el velünk benzinkútig. Ott aztán nem nagyon vesztegette hálálkodással az időt, eccerűen lelépett...
Mi pedig haladtunk tovább Kamanjab felé. Ezen a környéken élnek a himbák. Ez egy tradicionális afrikai törzs, a férfiak még mindig ágyékkötőben, a nők pedig félig félmeztelenül járnak azt utcán. A falu egyébként egy tipikus afrikai falu, sok-sok ilyenen mentünk már keresztül, csak hát itt az emberek egy része más hagyományok szerint él. A helyi bottle store előtt leparkoltunk, elgondolkodtunk, hogy is kéne megtalálni a himbákat.... mikor szembejött egy lány. először még csak suttyomban, paparazzik módjára fényképezgettük, messziről, telével.
Aztán mikor közelebb ért, megkérdeztük tőle, csinálhatunk-e róla pár képet. Nem sokat teketóriázott, mondta, hogy persze, fejenként 20 dolcsit fizessünk. Ezen meg mi nem gondolkodtunk sokat, perkáltunk, aztán kattintgattunk.
Nagyon szép lány volt, Zolira pedig különösen kedvesen mosolygott. El is kezdte bontogatni a derekán lévő övet, és kérdezett valamit.... én azt hittem az övet akarja eladni, Zoli egészen mást látott esetben (valószínűleg neki volt igaza.... pedig a hasonló esetekre Ritával mi szoktunk érzékenyebbek lenni, akár a tavalyelőtt New Bethesdában bekopogtató pillangók rejtélyéről, akár a Cape Town-ban Zoli ágyába bújó kínai kislányról legyen szó). Itt már erősen délutánba hajlott az idő, de adtunk egy esélyt, hogy még este be tudjunk menni az Etoshába. A Krugerben anno ez úgy működött, hogy napkeltétől napnyugtáig lehet a kempingeken kívül autózni. Napnyugta negyed 8 körül, az első kemping 17 km-re a kaputól.... ha odalépünk, sikerülhet. Zoli nyomta is rendesen. Mígnem az út szélén álló két autó utasai le nem intettek bennünket. Afrikában kimondottan ellenjavallt az ilyen esetekben megállni, de ezek fehér srácok voltak... hátha bajban vannak. Abban voltak. Az egyik kocsi defektet kapott, emiatti bánatukban aztán bűnrészegre itták magukat. Mindenkinek integettek, csak hát mi meg is álltunk. Zolinak tetszett a buli, a volánt én nyertem vissza,ő pedig benevezett egy sörre-vodkára.
Már értem.....
Egy ideig partyztunk az út szélén, de behozhatatlan előnyük volt a fiúknak-lányoknak... Szó volt róla, hogy menjünk, aludjunk náluk egy farmon, aztán valahogy átváltott arra, hogy majd mutatnak nekünk kafa szálláshelyet út közben az Etosha felé. Be is pattan a társaság a fele a használható kocsiba, egy darabig követtük őket, aztán gyors fejszámolás után adtunk még egy esélyt a befutásra, pát intettünk nekik, és elhúztunk.
Kiderült, hogy jól számoltunk, kapuzárás 7-kor, mi 5 perccel előtte érkeztünk. Bár foglalt szállásunk nem olt, egy gyors telefon az első táborba, igen vannak még üres sátorhelyek, jöjjünk nyugodtan. Csak ne álljunk meg a kapunál, mert már bünti lesz a vége, rögtön menjünk hátra, a recepcióra. A naplemente pár száz méterrel a tábor előtt ért bennünket. Egy zsiráf pedig pont ekkor baktatott át előttünk. Bele a naplementébe. Nekem esélyem sem volt a gépért kotorni, de Zolinak kiadtam az utasítást a sziluettes naplementés kép elkészítésére (azóta ez a kép közös tulajdon!!).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése