Valamikor évezredekkel ezelőtt ott hagytam abba, hogy sűrű meló mellett csak kiválasztottunk egy „Fiat Palio vagy hasonló” típusú autót, jutányos áron. Egyszer már meggyűlt a bajunk a jutányos árú autóval, így most mindenféle keresztkérdésekkel próbáltuk kizökkenteni nyugalmából az ügyintézőnket (biztosan nincs-e valahol még valami rejtett költség, mennyi idősek, mennyit futottak az autók…..) Látszólag nem jártunk sikerrel, minden kérdésünkre kedvesen válaszolt… A kizökkentés sikerének gyanúja akkor kezdett motoszkálni bennünk, amikor a kocsit felvettük, egy másik cégirodájában. A „vagy hasonló” ugyanis egy VW Golf Chico-t vagy egy KIA Piacantót takart (Zoli szerint a papíron a „must be a Chico” szerepelt). Chico-ról tudni, kell, hogy kb. a Golf I. kicsinyített verziója, és cseppet sem tűnik bizalomgerjesztőnek. Így aztán a KIA-t választottuk. Na, ez meg akkora, hogy egy húzósabb heti bevásárlást már nem nagyon lehetne belepakolni (és ebbe már kb. a hátsó üléseket is beszámítottuk). Viszont új, 24 ezer km van benne, gyönyörű zöld…. Bevállaltuk. Így aztán az utazás fedőneve „Operation Desert Frog” lett.
Este pakolás, reggel bepréseltük magunkat a brekuszba, és nyakunka vettük az aznapra tervezett bő 1000 km-t.
PE-t szemerkélő esőben hagytuk el, amit valami eszméletlen felhőszakadás követett. Nagy nehezen magunk mögött hagytuk a partot (ennél a kanyarnál mndta be képzeletbeli GPS-ünk, hogy a következő 923 km-en ne térjen le az N10 útról), átmásztunk az első hegyeken, és ahogy közeledtünk a belső terültek felé, egyre kevesebb lett a felhő, melegedett az idő, és kezdtünk magunkat tényleg Afrikában érezni.
Ehhez nagyban hozzájárult, hogy az útszélen csapatokban jelentek meg a vervet majmok (Rita nincs velünk, természetesen minden régi vágyása teljesül….) Tekintettel az előttünk lévő távolságra, a két tankoláson, kávén és egészségügyi stop-on kívül, megállás nélkül tepertünk, ahogy csak tudtunk, hogy lehetőség szerint világosban odaérjünk Upingtonba, vagy Augrabiesba (ezt a célt mindig kitűzzük magunk elé, az esetek 95 %-ban nem sikerül teljesíteni). Na jó, nem tagadhatjuk le, 1-2 gyors fotó miatt ios megálltunk. Egyik kedvencünk, a méltán híres fokföldi fürtös seregély fészke, ami olyan, mintha a szél a villanyoszlopra, fára, vagy bármi másra fellibbentett volna egy szénakazlat.
730 km után Zoli vette át a vezetést, vadállat módjára vezetett, rögtön elgázolt két szuicid hajlamú madarat is… Gyilkos….
Fél 6 körül pedig megérkeztünk Upingtonba. Megpróbáltunk net-et keresni (Zoli még nem adta le a konferencia cikkét), persze sehol nem találtunk. A városka egyetlen backpackerse tele melósokkal, a többi szállás drága, így aztán nyomultunk tovább Augrabies-ba.
Augrabies egy hatalmas vízesés büszke gazdájának tarthatja magát, ha már úgyis ezen a környéken kell aludnunk, bevettük az útitervbe. Upingtonból még vagy 100 km, a naplemente természetesen útközben ért bennünket. A célhoz vezető mellékút tele emberekkel, sötét… csak egyetlen táblát nem vettünk észre. Előtte láttuk, hogy a vízesés 10 km-re van már csak, 20 km táján kezdtünk gyanút fogni, hogy sehol egy tábla, az aszfaltnak vége (bár ez normális)… elindultunk vissza. Aztán újra megfordultunk, mert hátha az előzőkereszteződésben –bár ezt semmi nem jelezte- kell elfordulni, újabb 10 km a mellékút mellékén, semmi….újabb visszafordulás, és láááám, eccercsak megtaláltuk az elveszettnek hitt táblát, vízesés jobbra 4,5 km. HURRRRÁÁÁÁÁ!!!!
A parkba simán beengedtek, mondták, hogy majd reggel, mikor elmegyünk, fizessük ki a belépőt és a kempinget, van étterem, bár, shop, és a sátrazós terület mellett megtaláljuk a fürdőt, WC-t, mosodát és konyhát. Gyors piknik-vacsi után elindultunk megkeresni a bárt.
Persze már minden zárva volt, de ha már ott voltunk, és megláttuk a vízesés balra, elindultunk megnézni (bár a házirend ezt tiltja, de azt a sötétben saaaajnos nem tudtuk elolvasni). Mivel még az út elején voltunk, kellően bizalmatlanok voltunk ahhoz, hogy a kocsiban semmi értéket ne hagyjunk, így –bár kocsmázni indultunk- nálunk voltak a fényképezőgépek. Szerencsére. Éppen telihold volt, a hatalmas sziklák, fák, vízesés… egészen sejtelmes fényben úsztak, gyönyörű volt. Zolitól sebtében haladó éjszakai fényképezős kiképzést kaptam, a tanultakat azóta is bőszen gyakorlom, rengeteg az éjszakai fotó :-)
Szorry, de olyan lassu a kepfeltoltes, hogy azokat majd otthonrol oldam meg :-(
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése