Cerro Torre

A csúcs (nem) hódítós nap után komoly gondokkal szembesültünk. Az amúgy sem különösebben bõséges élelmiszer készleteink erõsen a végét járták. A vízzel nem volt gond, a park összes folyó és tavi vize iható (ezzel némiképpen vitatkoznék: bár valóban iható, de.... a piknikes köves „nagy folyó” vize nagyon finom, teljesen rendben van, de a kempinghez közelebbi pataké penész ízû. A Lago de los Tres mellett talált forrás szintén szuper, de a késõbbiekben kipróbált Cerro Torre gleccsertavából induló folyóé kétségbeejtõen zavaros, bár finom).
Szóval a lehetõségek: elmegyünk Bence mászótársai után a park mélyére, ott ugyan fizetõs a kemping, viszont van kajálási illetve kaja vételezési lehetõség. Az oda vezetõ út szép, viszont kb. 20 km visszajutni Chalténba, vagy már ismert utakon, vagy földúton. Egyik sem az igazi.
A másik lehetõség, hogy pár órás sétával két lagúna mellett elhaladva elmegyünk a Cerro Torre tövébe, ott még bóklászunk egyet, és ahonnan szintén 3-4 órányi sétával jutunk vissza másnap a kocsihoz. A maradékot beosztjuk, reggelink-vacsink még lesz, másnap pedig pár mûzliszelettel kihúzzuk az autóig.
Részemrõl nem kellett hosszasan agyalni, a Cerro Torréra szavaztam. Sok-sok évvel ezelõtt láttam egy filmet ezzel kapcsolatban, gyönyörû a hegy, és mióta az elsõ argentin utam során kaptam egy „minden napra egy fotó” c. naptárat, minden reggel április 15-re ébredek, és elsõ pillantásaim egyike a Torre képére esik. Szerencsére Bencét sem kellet nagyon gyõzködni, simán átlátta, hogy ide el kell mennünk.
Reggel már 9 körül útra készek voltunk. Az éjszaka hidegebb volt az elõzõnél, így a kemping helyett az út menti naposabb bozótszélen reggeliztünk. A menü egyszerû volt, a szalámit már elõzõ este letoltuk, így választhattunk az üres kenyér, dulce de leche (karamellkrém), és a kettõ (közel) tetszõleges arányú kombinációja közül - persze gondolva az estére.

Még bõséges a reggeli

Az út elsõ fele erõsen emlékeztetett az Addoban „elefánként tapasztaltakra”. Ott van egy állatok elõl elzárt rész, ahol az ember a bozótban csörtetve megtapasztalhatja, milyen érzés
elefántnak lenni. Itt is nagyon hasonló volt a növényzet, és pont ugyanolyan szûkek az ösvények.

Elefántcsapáson


Hegy a vízben

A nagy lejtmenet (iszonyú poros úton, ahol ráadásul még éppen építették az erdõt) és a halott fák völgye után egyszer csak szétnyíltak elõttünk a hegyek és ott volt maga a CERRO TORRE, a függõleges, sziklába vájt sikoly - ha jól emlékszem a szavakra így ezer év távlatából.

Cerro Torre - még a távolból

Miközben próbáltam nem hasra esni minden egyes fûszálban (a napok és kilométerek elõrehaladtával egyre nehezebben ment) folyton a hegyet fürkésztem és kerestem az egyes kulcspillanatok helyszíneit, hol zuhant le az egyik mászó, melyik falakat mászták, hol az hógomba, ahol......
Az utat jócskán a szintidõn belül teljesítettük, gyors házépítés után elindultunk a helyi gleccsertóhoz, illetve valahol a gleccser környékén levõ romhoz, aminek valahogy a Torre elsõ megmászójához van köze. Vagy annyira naturális, hogy esélyünk sem volt észrevenni, vagy egyszerûen nincs ott, de semmit sem találtunk az út végéig. Viszont volt ott egy kiváló kõ, amin elterülve órákig tudtam volna nézelõdni.

Függõleges sziklába vájt sikoly


Panoráma poszter elõtt :-)

Nagyon sok további lehetõség nem volt a környéken, így visszabaktattunk a tó másik oldalára, kidõltünk „antinapozni”. Az elmúlt napok szikrázó napsütésében mindketten alaposan lesültünk, így most komoly energiákat fektettünk abba, hogy a rendelkezésre álló eszközökkel minél többet kitakarjunk a szabad testfelületünkbõl, Bence kb. mindenébõl, nekem elsõsorban a homlokom, és a nap hatására -a szokásosnak megfelelõen- burjánzani próbálkozó herpeszembõl.

Antinapozós


Gleccser-tiramisu

Nagyon sokáig nem bírtunk a fenekünkön maradni, elindultunk a másik irányban is körülnézni. Az, hogy közben egy egész komoly folyó indul a tóból, nem akadály, számtalan hasonlón, még ha kisebbeken is, keltünk át az elmúlt napokban köveken egyensúlyozva vagy farönkökbõl összerakott hidakon. Itt egy kötélhidat raktak fel, nem bíbelõdtek az ácsolással. Végül nem derült ki, hogy publikus-e az átkelés, és az utólagos ellenõrzéskor láttuk, hogy csak a vezetett gleccsertúrák vezetnek abba az arányba.

Kötélhíd


Föld, Föld, itt Mars, vétel

Távozásunk a parkból olyan Mary-Poppins félére sikerült - szél hozott, szél visz el. Bár ennyire szerencsére nem volt rossz a helyzet. Érkezésünkkor tényleg baromi erõs szél, helyenként esõ is volt, most mindkettõt letudtuk éjjel (a szélre határozottan emlékszem, mintha kicsit felhangosították volna a patak hangját, de az esõt csak Bence mesélte).

Cerro Torre felhõben

Útravalónak csak a jókora felhõk maradtak, elrejtve mind a Cerro Torrét, mind a késõbb szintén látható (lett volna) Fitz Royt (a kettõ együtt csak egy irányból látható, na erre mentünk „hiába”). (Ja, és reggeli után :-))) a korai fekvés elõnye, hogy egyszerûbb beosztani a kaját, így reggelire még maradt egy-egy 2,5g-os kenyérszeletünk és némi dulce de leche :-)))

Cerro Torre (bal) és Fitz Roy (jobb) helye

Haza (hehehe) indulás elõtt még egy fontos küldetésünk volt, benyát kellett kerítenünk. Érkeztünkkor nem láttunk benzinkutat, és a mászótársak szerint sincs Chalténban (ja, Chalténról tudni kell, hogy Argentína legfiatalabb települése, néhány 10 éves, a környékre érkezõ túrázók, hegymászók kiszolgálására alakult, állandó lakosa nincs, a nyár végén teljesen kiürül).

El Chaltén a hegyrõl

A tankunk pedig majdnem üres, a 220 km-re biztosan nem elég, amink van. Gyors ellenõrzés a „nagy térképen”, juhhhuuuuuu, van benzinkút a faluban. Útbaigazítást megkaptuk, elindultunk. Nem találjuk. Még egy kör, más felé, ott sincs. Újabb karika nincs. A hírek szerint a többek által ajánlott pizzéria közelében van. Egyiket sem találjuk, bár hasonló nevû bárt már láttunk. Vagy rosszul emlékszem a nevére? Hmmm. Patagonicus. Nem nehéz. De itt minden Patagóniáról van elnevezve. Hoppá, megláttam az éttermet, de a benzinkút sehol. Na egyszercsak meglett. Legalább háromszor mentünk el mellette, simán keresztülnéztünk rajta mindketten. A kezelõszermélyzetnek a kertvégi kapun kellett csengetni, hogy nagyot ásítva-nyújtózva kinézzen, ki az és mit is akar ilyenkor....

Benzinkút

Nem sokkal 2 után értünk Calafatéba, gyors lepakolás a régi helyünkön, és ahogy voltunk, koszosan, büdösen, olyan rendes õsemberes-túrázósan elmentünk ebédelni :-)