Jubileum: 10 :-))

Bár a 10. afrikai úttal rutinosnak számíthatnék, de a mostani utazás sem sikerült teljesen zökkenőmentesen. Az utolsó két nap hajtása után bezuhantam a minibuszba, és a felújítás alatt álló gyorsforgalminak köszönhetően hamar feladtam, hogy megpróbáljam nyomon követni, merre is járunk. Mint kiderült, elmentünk az „Anyátok közt” főcímtere mellett, aztán valahol Kispest környékén egy pillanatra képben voltam, de gyorsan visszasüppedtem a jótékony homályba. Valahol a külső Üllői úton jártunk, mikor letértünk róla, átrobogtunk egy csomó fekvőrendőrös kis utcán, érzésem szerint nagyjából párhuzamosan az Üllőivel, majd bő 15 perccel később újra a főúton voltunk és a sofőr fülig érő vigyorral mondta, hogy jók vagyunk, sikerült megelőzni egy buszt :-)

Frankfurtig izgalommentes volt a történet, ott viszont sokan cuppantunk rá a karcsú gépek között „megbújó” A380 bálnákra. Nagyon fentem rá a fogam, tudtam, hogy azzal jövök Johannesburgig. A járatunk gyűjtőhelyén csomóan tömörültünk az ablaknál, kattogtak rendesen a fényképezőgépek. Belülről nem igazán lehetett érezni a bálnaságát, igaz, a bejárathoz közel ültem, és nagyon nem mászkáltam út közben (tulajdonképpen egyszer sem álltam fel.... ilyen se nagyon szokott lenni). Gáti Bandi egész jó helyet csekkolt, az egyik vizes blokknál az első sorban ültem, folyosó mellett, végig nyújtott lábbal :-))))) Nem is aludtam még végig egy utat sem így, legfeljebb amikor a Swissair talán utolsó afrikai járatával mentem haza és egy egész sorban hason fekve nyúlhattam el... és a várakozásokkal ellentétben mégsem kellett magam mézzel kenegetni, hogy megcsípjen a cecelégy :-) bár a hatás sajnos átmeneti volt, de határozottan javuló tendenciát mutatok :-)
Útlevelem ismét csak nem kapta meg a kegyelemdöfést. Sokadik utolsó útja ez, már tavaly sem nagyon akartak beengedni, mondván, hogy tele van, de azóta sem sikerült az utolsó két üres oldalra pecsétet szerezni, pedig próbálkoztam rendesen... Korábban itt is egy egész oldalt felhasználtak, színes nyalókákat ragasztgattak, de most csak egy pecsétet kaptam. Egy használt oldalra.... ki kell találnom valami jó kis pecsételős utat a közeljövőre :-)))
A csomagbegyűjtéstől tartottam egy kicsit. Tavaly a drogos kutya kilőtte a banánomat (szerencsére nem a kender mintákat), most a Verának hozott téliszalámit féltettem. Amíg a törékeny cuccoknál a botjaimra vártam, meg is jelent kutya, de simán nem érdekelte a szalámi. Huhh....

A botokra viszont hiába vártam. Mentem reklamálni, emberünk nem nagyon értette, hogy a sétapálcákat miért adom fel csomagként. Ha szükségem van rá (szemmel láthatóan gond nélkül járok botok nélkül is), miért nem használom, ha meg nem kell, hagyjam a francba otthon.... Viszont a hiányzó botok fejében megjavíttattam velük a szakadt fülű bőröndöt. Bár próbáltam az itthoni szervízelésre rábeszélni őket, ezt nem hagyták, azt mondták, hogy az egy óra múlva induló járatom elé simán befér egy bőröndjavítás. Tiltakozni nem nagyon volt erőm, így követtem Kathy-t a becsekkolós pultok mögötti bőröndjavító műhelybe. Tényleg simán belefért a javítás, tovább tartott a bőröndből kihajigálni a cuccaimat, mint maga a javítás.
Túl sok időm azért nem maradt, tepertem a becsekkoláshoz. Mivel a bőröndjavítás miatt ugrott a védőfóliázás, kicsit átszerveztem a bőröndöket. A két üveg bor már jöhetett a kézipoggyászba, itt nem zavarnak senkit, cserébe két doboz szaloncukor ment a nagy bőröndbe. Az ellenőrzős nőnek viszont nem tetszett, hogy 16 kg a kézipoggyászom, mondta, hogy cuccoljak át valamit a nagyba. Mindent kiraktam, kivéve a borokat és a laptopot, de még mindig elégedetlen volt. Meguntam kötözködését, a dzsekimet felvettem, zsebeibe begyömöszöltem egy-egy üveg bort, és a csak laptoppal terhelt bőrönddel már simán ment minden. A nagy csomag feladása után persze első dolgom volt, hogy mindent visszacuccolni a kézipoggyászomba, innen kezdve a kutyát sem érdekelte, milyen nehéz.

A botjaim azóta sincsenek meg. Illetve majdnem megvannak... vagy voltak.... Kontaktként Vera számát adtam meg, ő pedig meló közben nem hallotta meg, mikor másnap hívták telefonon. Mire vasárnap kereste őket, a csomag már úton volt vissza Johannesburgba. Ma újabb próbát tettem a visszaszerzésre, de még semmi érdemi hírem nincs :-((( kezdenek hiányozni... (kár, hogy a botok repült mérföldjeit nem kaphatom meg, simán meglenne lassan az ingyen jegyem akárhova....).
A reptéren kivételesen Nadine, Michael és egy karton Savanna vártak, Vera még csempézett. Gyors kipakolás a kérómban (új hely, szeretem :-)), és elhúztunk feltölteni a hűtőt. Michael még hazahozott minket a motyóval, de gyorsan lelépett próbálni (vasárnapra koncertet terveztek), mi pedig Nadinenal vagy kétszer megmásztuk elméletben a Mont Blanc-t.




Konyhám, nappalim, dolgozóm....

Idővel megjelent Vera, kikelt magából, hogy nem erről a kéróról volt szó a megállapodásban, amikor lefoglalták a szállásomat. Lerohant a recepcióra, intézkedett, és átköltöztetett a szomszéd apartmanba, ennek mégiscsak jóval nagyobb a terasza, és még ha belógnak is a fák, de csak-csak a tengerre néz :-)

Az egész terasz az enyém :-)))


Kilátás a teraszról: az utca végén az óóóóóóceán :-)))


A lusta netezés: a kecó egyetlen hibája, hogy távol esik a wifitől, így csak a legritkább esetekben netezhetek "otthonról". Viszont a fal túloldalán, a lépcsőházból már működik :-) Ha nincs kedvem lemenni a társalgóba vagy az eresz alatti asztalhoz, csak kiülők az ajtó elé :-)

Este még toltunk egy laza focacciat a Leonardo’s-ban, a ház vendégeként :-) Már indulás előtt egy hónappal lezsíroztam az asztalfoglalást a főnökkel, aki nem győzött hálálkodni, hogy végre valaki elrángatta hozzá Verát :-) Vacsi közben jókat vigyorogtunk a süketek párbeszédén... Vera valamiért elkezdett az ex-gyilkosokról beszélni... nem nagyon fogtam a dolgot, egy feleség még csak-csak lehet ex, de nálam ha valaki egyszer gyilkos, az az is marad.... ő meg engem nem értett, hosszú percek után derült ki, hogy az axe-murderer baltás gyilkosról csacsogott :-)